Az Újszínházban rendezte Mikszáth Noszty fiú esetét Tóth Marival, az Art-Színtér Produkciós Irodánál Molnár Ferenc 112 éves vígjátékát, A testőrt, a Neptun Brigád égisze alatt pedig egy monodrámát, egy zenés gasztroabszurdot, A pacal ideje címmel. Vass György nagyon pontos rendezői gondolatait a színészsége is segíti az emberi viszonyok olykor fájdalmasan hű ábrázolása és az érzelmek mesteri hullámoztatása színpadi megvalósításában.
– Van olyan mű, amit már színészként másképp csinált volna meg, ha öné a rendezői szék?
– A rendezés számomra ajándék, egyfajta lubicka. Talán az álmokról rendeznék, Csáth Gézáról. Izgat a sorsa, de nálam ez az agyalás egy folyamatos állapot. Most próbálunk egy darabot Vörösmarty Mihálytól a Czillei és a Hunyadiakat, amelyben paralell jár az agyam, színészként vagyok jelen, de belül rendezőként is gondolkodom. Ahhoz, hogy ezek a gondolatok úgy megszólaljanak meg, hogy igazán üssön az üzenet, hogy odahasson és jelentsenek is valamit a túlírt mondatok, meg kell találni a megfelelő formát. Csiszár Imre rendező mellett elleshető, hogy miként lehet megszólaltatni ezeket a helyzeteket, de nyilván nekem is megvan a saját benyomásom, vízióm az adott szerepről, amit folyamatosan ütköztetek, vagy éppen találkoztattatok a rendező elképzelésével. Viszont mikor rendezek, a teljes egésszel kapcsolatban kell, hogy legyen egy átfogóbb elképzelésem.
– Rendezőként le tudja tenni színész mivoltját, vagy éppen felhasználja a rendezői munkához?
– Tapasztalataim szerint az a fajta színészi gondolkodás, amely igen szélsőséges keretek között mozog, nagyon jól alkalmazható egyfajta rendezői attitűdként. A kettő inkább kiegészíti egymást. Így sugalmazza a lehetőségeket a színész a bennem lévő rendezőnek.
– Ön inkább képeket lát, mint rendező, vagy tartalmat?
– Bennem ez kétirányú folyamat. Voltak képek, amik maguktól megszülettek. Lényegében az alapvető hangsúly számomra mindig az a tartalom, amit az írott mű képvisel. Leginkább azokra a részekre helyezem a hangsúlyt, amelyek nem feltétlenül hangzanak el. Azt szeretem a színházban is, a színészetemben is, ami két mondat között van. Ott van a titok! Számomra roppant izgalmas annak a keresése, ha a szereplő az egyik pillanatban így nyilatkozik, a másikban meg valakire reflektálva másképp. Ugyanis mi történt a kettő között?
– Hogyan oldja meg, illetve hogy fordítja le a korabeli nyelvezetet? Belehelyezi a mai korba, keres párhuzamot mai és régi történetek között, vagy egy teljesen más terepet keres számukra?
– Ha a mai mindennapos történetekre reagálva próbálnánk asszociatíve színpadra rakni sztorikat, számomra nem lenne kihívás. Színészként is igyekeznék más megoldásokat keresni, hisz nem olyan nagyot változott a világ Vörösmarty, Szophoklész, Molnár Ferenc, vagy Mikszáth óta! Ezért nem hiszem, hogy nagyon kellene aktualizálni az ő történeteiket. Egyébként sem szeretem a direktséget.
– Arra gondol, amikor direkt párhuzamokat építünk a régi és a mai világ között?
– Óhatatlan, hogy találunk. De mi nem ezt hangsúlyozzuk, hisz az ott van a műben! Erre még ráerősíteni, szerintem időpazarlás, közhelyszerű megoldás. Úgy érzem, ha ezt csinálnám mint rendező, csak trivializálnánk a dolgokat. Az a világ és a mi világunk is sokkal teljesebb ezek nélkül. Mikszáth például egyszerre volt kritikusa és nagy élvezője is a korának, amelyben élt. A társadalomkritika erősen fellelhető a Noszty fiú esete Tóth Marival című műben. Ugyanakkor egy olyan vármegyének volt az országgyűlési képviselője, ahova a lábát nem tette be. Tehát egyszerre írta meg a dzsentri világ kritikáját, miközben olykor a saját bőrén is tapasztalta, milyen is ez az élet.
– Rendezőként ez volt a debütáló műve itt, az Újszínházban.
– Éppen emiatt ismerem annyira Mikszáth életének mozzanatait, hisz nagyon beleástam magam. Komoly szélsőségeket megélt ember volt, kétszer vette el ugyanazt a hölgyet, akinek apja nem akarta hozzáadni, de jó humora lévén az aláírandó akták közé becsempészett egy hozzájáruló nyilatkozatot, miszerint Mikszáthoz adja lányát. Ez nem jött be, így lett egy leányszöktetéses sztorija is, majd miután nagy nyomorban találták magukat Budapesten, Mikszáth hazaküldte nejét, azt hazudva neki, mást szeret. Eleinte rég feledett Mikszáth novellákat olvastam, amelyeknek olyan íze, humora volt, amelyeket kár lett volna kihagyni. Nekem első pillanattól erősen visszaköszönt nála az a fajta anekdotázás és történetmesélés, mint Csehov novelláiban. Történetei egyszerre voltak viccesek, szellemesek, és mélyen emberiek. Nemcsak maguk a történetek, hanem az elbeszélés módja is. Aztán jött a Noszti újraolvasása, az új élmények, ahol egyszerre volt kint majd bent a történetben. Ez a játék is nagyon izgatott a mű színpadra adaptálásában és rendezésében. Mert lehetett menni Noszty Ferivel is, majd a következő jelenetben meg lehetett teremteni a távolságot is. Ettől egy nagyon izgalmas távolodó-közeledő viszonyrendszer alakulhatott ki a színpadon. Egy grammot sem változtattunk az eredeti, Mikszáth által megírt történeten. Bártfai Rita dramaturggal egy nyár alatt írtuk meg a szövegkönyvet. Ez egy nagyon boldog, sok munkával járó, elmélyült időszak volt. Mikszáth világa hihetetlenül színes és én ezt a színességet szerettem volna színpadra tenni.
– Milyen világban élne szívesen?
– A szerelmem a századforduló. Azért az fantasztikus, hogy ebben a városban egy húsz éves időtartam alatt József Attilától Krúdy Gyulán át Kosztolányiig és Adyig mindenkivel lehetett találkozni. Bemenni a New York Kávéházba, ahol egy asztalnál ül Kosztolányi, Karinthy, Ady és megengednék, hogy ott üljek az asztaluk sarkánál, több, mint sokkoló lenne.
– De ahhoz, hogy értékelni tudja azt az asztaltársaságot, meg kellett élnie a mai tudásával ezt a jelent.
– Hogyne, de a kérdés most hangzott el! Valóban lehetséges, hogy akkor észre sem venném őket.
– Lehet, hogy valaki a jövőből ugyanígy nyilatkozna, vagyis mit nem adna azért, hogy most itt üljön a mi asztalunknál, hallgatva önt!
Írta: Tarnócai Éva