Színészként végzett Békéscsabán, saját döntése volt, hogy lejött a színpadról, de nem bánta meg, hiszen olyan kevés a jó szakember, aki a színfalak mögött, a színész és a rendező között jól mozog. Vári János sok-sok színész örömére rendezőasszisztensként talált önmagára.
– Mennyire tudta használni a színészi kvalitásait rendezőasszisztensként?
– Eleinte nagyon figyeltem arra, hogy ne befolyásoljon. Fiatalon óhatatlanul felmerült bennem, hogyan csináltam volna meg egy adott szituációt, de ezen hamar túlléptem. Más oldalról viszont óriási segítség volt, hogy értem, érzem, mennyire zavarban tud lenni az olvasópróbán a színész, minek van kitéve egy hosszú próbafolyamat alatt vagy mennyire macerás az élete a főpróbahéten. Javarészt vidéki színházaknál dolgoztam, ahol a társulat olyan, mint egy család. A büfében, a magánéletben nincs köztünk különbség, hisz barátok vagyunk. A Diótörő és az Egérkirály című musicaleket mutattuk be Békéscsabán, amikor egyik este az Egérkirálynőt játszó színésznő eltörte a lábát. Rendezőasszisztensként azonnal felhívtam az igazgató urat, hiszen másnap dupla előadással futottunk, hogy mégis, kit ugrasszunk. Szó szót követett, az igazgató hajthatatlan volt, az előadás nem maradhat el. Akkor bedobtam, hogy megcsinálom én. Először nagy csend volt a vonal túlsó végén, végül zöld utat kaptam. Próbálni nem tudtam, a kollégák el sem hitték. Ez volt az egyik legnehezebb beugrásom. Bár ilyenkor az ember nem lehet rossz, mert eleve más az elvárás, hiszen meg kell menteni egy előadást.
– Színészként jobban izgul, mint asszisztensként?
– Nem, rendezőasszisztensként izgulok jobban, mert ott nem tudok segíteni, mert már megy az előadás. Színészként tudom, hogy rajtam múlnak a dolgok, csak magamra számíthatok. Általában nem mérlegelek sokáig dolgokat, mert az még soha nem jött be. Színházat is úgy váltottam: jött a lehetőség, mentem. Mindig szeretek előre nézni és előre mozdulni. Ez persze munkásabb. Amúgy minden vonz, ami a kultúrához kötődik és tágítja a látókörömet. Szerintem olyan rövid az élet, hogy muszáj belemenni a változásokba. Főleg a háttérszakmákban. A függöny mögött sok ember boldogtalan. Ha nem tanulják meg, hogy a taps nekik, nekünk is szól, akkor soha nem is lesznek boldogok. Én ezzel már megküzdöttem, éppen emiatt kell meghozni bizonyos döntéseket, különben belefásul az ember.
– Most hol dolgozik?
– A TBG Productionnál vagyok, előadásokat hozunk létre, és menedzselünk. A produkciók teljes gyártását irányítjuk, ami a szerző és a színészek kiválasztásával kezdődik. Itt nincs védőháló, így a felelősség is nagyobb. Kevesen vagyunk, ezért művészeti titkárként is közreműködöm, tehát a színészek kiválasztása, és a velük való egyeztetés is a feladatom.
– Projektekben gondolkoznak, de nincs anyaszínház. Lehet ez az út egyfajta variáció a jövő színházára?
– Nagyon sajnálnám, ha a társulati létezés megszűnne vagy átalakulna, mert nagyon fontos közösségi élmény egy társulathoz tartozni. Mindenki ismer mindenkit, belelát a másik munkájába, magánéletébe, egymást segítve, kézenfogva, olykor egymás agyára menve, de együtt léteznek.
– A színházi létezés nem fordul át később egyfajta befogadó színházzá?
– Vannak erre utaló jelek, de nem hiszem, hogy a következő pár évben ez akkorát fordulna. De lehet, hogy később teljesen átalakul. Nem tudom, mennyire lesz jó vagy rossz. Az a szerencsénk, hogy nekünk a művészeket nemcsak a művészi, hanem az emberi értékeiket is figyelembe véve választhatjuk ki. A Vadak ura című produkcióhoz is egy ragyogó, összetartó csapat jött létre.
– A rendező és a színész között áll. De melyikhez húz inkább?
– Nem mondanám, hogy bármelyik oldalon is állnék. Úgy gondolom, az a fő feladatom, hogy az előadás jó legyen. Olykor a színésznek, olykor a rendezőnek kell igazat adnunk. Nagyon felkészültnek kell lenni, hogy akár az egyik, akár a másik oldalon hiteles lehessen a véleményed. Ha úgy látom, a színésznek igaza lehet, hogy másképp csinálna egy adott jelenetet, akkor azt nagyon meg kell indokolnom a rendezőnek. Persze ehhez a rendezőt is ismerni kell. Úgy kell érvelnem, hogy befogadóvá váljon. Ez fordítva is igaz. Ha látom, hogy a színész nem feltétlenül ért egyet a rendezővel, de úgy gondolom, a rendezőnek van igaza, akkor megkérem a színészt, vegyen egy nagy levegőt, gondolja át, és próbálja ki, amit a rendező kér. Alapvetően rendezőközpontú a magyar színházi élet. Ez azért van, mert a rendező kézhez kap egy darabot, vagy maga választja ki és ajánlja az igazgatónak, de akkor is lépéselőnyben van a színésszel szemben, hiszen a próbafolyamat első heteiben a rendező tud a legtöbbet az adott darabról. Aztán ennek meg kell fordulnia, mire a főpróbahétre érkezünk, addigra már a színésznek is birtokolnia kell a szerepet. Nekem is szép lassan fel kell nőnöm odáig, hogy mindent tudjak egy jeleneten belül is.
– Milyen tulajdonságokkal, képességekkel kell rendelkeznie egy rendezőasszisztensnek?
– Türelem, empátia, hihetetlen figyelni tudás és hatalmas munkabírás.
– Milyen aranyszabályai vannak a munkájának?
– Nagyon kell szeretni ezt a munkát, de nem szeretem a szabályokat. Rólam köztudott, hogy nagyon a saját utamat járom és megvan a véleményem mindenről. Nyilván ésszel és mértékkel. Ott kell lenni a próbán, időben kell érkezni, mindennek a helyén kell lennie, de nem szeretem magam beszorítani. Nem tudok ott hagyni valamit a levegőben, amiről tudom, látom, hogy nem jó.
– Mit kell tudni a Tesla-produkcióról?
– A különleges személyiségű tudós életéről szól a Nikola Tesla – Végtelen energia című musical. Egressy Zoltán írta a szövegét, Müller Péter Sziámi a dalszövegeket, ő a dramaturg is, a zenéjét pedig Sebestyén Áron szerezte. Szabó Anikó koreografálta, és Radó Denise rendezte. Ez egy musicalshow. Nagyon erősek a vizuális ingerek, a képi kreatívok, ledfalakkal dolgozunk. Huszonnégy fős a tánckar, az egész produkció hatvan fő munkáját igényli. A pandémia előtt mutattuk be először, és most indulnánk be igazán, de a maszkhasználat és az óvintézkedések azért tompítják az élményt. A legnagyobb tiszteletünk a nézőinké, akik eljönnek és végigülnek két órát maszkban. Amíg ezek a szigorítások tartanak, nehezebb kultúrát csempészni az emberek életébe.
– Rendezőasszisztensként motiváltabb, mint korábban színészként?
– Nem. Ugyanannyira vagyok motivált. Ahhoz, hogy az embert elismerjék, intenzívebben kell jelen lennie. Talán sokoldalúbbnak kell lennem, de egy biztos: ha valamit csinálok, abba szinte belehalok.
– Többektől hallottam már, hogy a szívét-lelkét beleteszi ebbe a munkába.
– Vannak olyan helyzetek, amikor úgy érzem, többet adok, mint amennyi visszajön, de ez nem baj. Itt az embernek sokkal többet kell belepakolnia, hogy valami pici visszajöjjön. De ez így van jól. Még akkor is, ha úgy érzem, biztos unalmas, hogy ennyire nyomom a dolgokat, meg talán kevesebb energiával is lehet ezt csinálni. Mégis úgy érzem, hogy olyan koncentrációval és szaktudással kell dolgozni, mint egy baleseti sebésznek. Ha a sebész elszúr valamit, a beteg meghal. Ha én valamit nem úgy csinálok, ahogy kell, akkor vagy a néző nem kap olyan élményt, vagy a színész nem kap olyan támogatást, amilyenre szüksége lenne. Olyan körülményeket kell biztosítsak, amely könnyebbé teszi az alkotómunkát.
– Miért mondják, hogy bizonyos színházi munkák elviszik az embert, mert rámegy a magánéletük?
– Sok minden más nehéz, az ember nem tud kikapcsolni, mert egyfolytában a színház dolgain pörög. Most is azon dolgozom, azt keresem, hogyan tudok olyan hasznos időt nyerni, amely nem a munkához kapcsolódik. Olyan rövid az élet, és még annyi minden vár az emberre!
– Mikor érezte azt, hogy a helyén van?
– Szerintem soha nem éreztem. Mindig van valamilyen hiányérzetem.
– Mikor volt utoljára flowban?
– Nem tudok erre válaszolni. Nem tudom, volt-e ilyen… Ez nem azt jelenti, hogy örök elégedetlen és boldogtalan vagyok. Vannak pillanatok, amelyek jóérzéssel töltenek el, de alapjában szélsőséges ember vagyok. Nagyon el tudok kenődni, de nagyon tudok örülni is. Megélem a jót is, a rosszat is. Nyilván arra oda kell figyelnem, hogy ne ássam bele magam annyira abba, ami rossz. Amikor az ember boldog, azt szerintem nem kell behatárolni, annak áradnia kell.
Írta: Tarnócai Éva
