Annyira nevettető, amennyire képes csendet is teremteni. Talán a hatáskeltés az, ami taníthatatlanul Várfi Sándor sajátja. Mikor beszél akkor is képes belekapaszkodni az ember figyelmének ezer idegszálába úgy, hogy a hallgató teljes benyomást, érzést, képet kap a fejébe. Folyamatosan játszik és utazik, a Pódium Színházzal, a Pesti Művész Színházzal és a Westend Színházzal.
– Nincs hontalanság érzése a sok utazástól?
– Dehogy! Amikor elkezdtem ezt a szakmát, már akkor elindult velem egy repülőgép. Akkor felszálltam és azóta folyamatosan utazom. Minden szerep, minden színház egy újabb állomás, egy újabb kihívás. Több színházban játszom. Ezek a bázisaim. Soha nem éreztem azt, hogy üres a naptáram. Soha nem bizonytalanodtam el, mert amikor vidékre, vagy külföldre utazunk, ott minket mindig szeretettel várnak. Ez egy teltházas, hálás műfaj. Mindegy, hogy Londonba, Párizsba vagy Tápiószecsőre megyünk. Fő célom, hogy az embereket szórakoztassam.
– Hogy kezdted ezt a szakmát?
– Érettségi után a Gór Nagy Mária Színitanodában folytattam a tanulmányaimat, ahol fantasztikus tanáraim voltak, Schubert Éva, Pogány Judit, Koltai Róbert, Mikó István, Szurdi Miklós és egy színész óriás, Mensáros László volt az osztályfőnököm. Nagy élmény volt számomra az ő jelenléte, hisz egy legenda volt, mégis természetes emberként állt közénk, tette mindezt elképesztően jó humorral. Szerencsére szerette az enyémet is. A humor ugyanis egy alapforrás. Sokmindent ki lehet hozni általa emberekből. Az egy biztos pont, egy közös nevező, egy közös nyelv, főként ha két ember megtalálja egymás felé az utat a humor által. Laci bácsival mi nagyon megértettük egymást a humor nyelvén is. Nagymamámtól kaptam egy 12 éves Skodát, ez volt az első autóm. Mivel nagyon tetszett a filmekben, hogy az autóban telefonálnak. Ezért egy akkori klasszikus telefonkagyló zsinórját elvágtam és bekötöttem a kézifékhez a végét. Behelyeztem a két ülés közé, így már nekem is volt telefonom az autóban. Laci bácsi megkért vigyem el egyik helyről a másikra, közben beszélgettünk, mikor meglátta a telefont. Mondta „Sanyikám, ez óriási!” Piros lámpát kaptunk, lehúzta a 12 éves skodám ablakát, felvette a telefont és jó hangosan, hogy minden járókelő lássa, hangosan beszélgetni kezdett. „Halló! Mensáros László beszél! Kicsit késni fogok…” Nagyon szeretek főzni, Laci bácsi imádta a spagettijeimet, közben filmeket néztünk.
– Sosem hiányzott a Színművészeti Főiskola?
– Olyan tanáraim voltak, hogy náluk jobbat nem tudtam volna elképzeli. Nem voltunk sokan, több idő jutott ránk. A színészmesterséget, a táncot, a beszédtechnikát színészóriások tanították nekünk. Amit meg lehetett tanítani, azt megtanították. Ez egy olyan szakma, ahol a technikai dolgok megtanulhatók, de leginkább az dönt, hogy van-e az embernek színészi vénája, vagy nincs.
– A színitanoda után nem volt nehéz belehelyezkedni a színházi világba?
– Nem, mert az iskola után Mikó István leszerződtetett az Arizóna Színházba. Gyakorlat közben lehet a legjobban és legtöbbet tanulni. Ezután következett Székesfehérvár, ahol Bujtor István volt a művészeti vezető és közel húsz évet töltöttem el ott. Bujtor István által folyamatos szereplője voltam a filmjeiben is, de a színházban mindig tejfel, vagy főszerepeket játszottam.
– Mik azok a tejfel szerepek?
– A hálás szerepek. Lehet, hogy csak a harmadik felvonásban lép színre az ember, de mindenki róla beszél. Szurdi Miklós is tanított, ezáltal rendezett is, így a Família Kft-ben is rendszeresen szerepeltem a Privát kopóban. A 90-es évek arról szólt, hogy bármelyik csatornát nézte anyukám, valahol mindig felbukkantam. Óriási élmény volt ez!
– Mit jelent számodra a sikerélmény?
– Ugyanazt a darabot más rendezésében többször eljátszottam, például a Hippolyt a lakájbant egyik színházban Makács Csabát játszottam, másik színházban pedig Schneider Mátyást. Elképesztő érzés egy színész számára, ha egy szerep kapcsán rágondolnak, pláne ha ugyanazon darabban két karakter is rámtalál. Talán éppen ebből fakad, hogy sosem éreztem, hogy elment volna mellettem valamilyen szerep. Mint komikus színész, szerintem minden olyan szerepet eljátszottam, amit nekem szánt a sors. Minden szerep kihívás és óriási felelősség. Ahogy Chaplin mondta: Az a nap, amelyik nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő. Szeretem, amikor a körülöttem lévő embereknek csillog a szeme és fülig ér a szájuk. Mindig eljön az a pillanat, mikor visítanak és tapsolnak a nézők. Nekem ez a sikerélmény.
– Elég kreatív ez a műfaj… ez a „könnyű” műfaj.
– Például a kabaré. Amit könnyű műfajnak hívunk, de egyáltalán nem könnyű. Nem könnyű megnevettetni a nézőt. Amikor a szöveget már magaménak tudom, utána megismerem a szerep lelki, és gondolatvilágát, majd végül beleteszem saját magamat. De a vígjáték és persze a kabaré igazi ritmusát a közönség adja meg.
– Nehéz megfogni a nézőket?
– A velünk lévő közönség érzése maga a csoda. Ez a legjobb érzés. A közönség ki van éhezve a humorra, a nevetésre. Amit a szerep megenged, megteszem, de azért néha meglepem a kollegáimat. Ezt persze nem mindenkivel lehet megcsinálni. Bednai Natával nagyon tudunk együtt játszani. Összeszokott páros vagyunk. Imádok Egyházi Gézával, Harsányi Gáborral, és sok más kollégával is játszani.
– Lehet tanítani ezt a fajta ritmusérzéket?
– Nem igazán. Mindig lehet tanulni valamit, akár egy moziban is, tudat alatt. Folyamatosan tanul az ember. De az, amit kérdezel, annak benne kell lennie az emberben, mint például egy ugróképességnek. Mindenben lehet fejlődni, de valójában az alapokat hozni kell.
– Gyerekkorodban is szeretted magad körül megnevettetni az embereket?
– Nagyon szeretett a nagyapám vasárnaponként ebéd után pihenni, ilyenkor magára zárta a szobaajtót. Hároméves voltam és egy 10 fillérest bedugtam a kulcslyukba. Szeretett volna kijönni a mosdóba, de nem tudott. Nevetve álltam a sarokban és néztem, ahogy igyekszik a család nagypapát kimenekíteni.
– Drámai szerepet is játszottál, énekeltél, például a Katonadolog című musicalben Dr. Eliát.
– Egy lázadót, negatív figurát, de most is van egy számomra kedves, negatív szerepem, a Monte Christo grófjában Danglars első tisztet játszom. Imádom ezt a darabot. Szerencsére nemcsak én, hanem a közönség és a kollégáim is. Idén a Szarvasi Vízi Színházban is játsszuk nyáron, Szomor Gyuri zenéjével és rendezésében. Rengeteg negatív figurát szinkronizálok, szeretem őket, ahogy az FBI-os kemény legényeket is. Nagyszerű feladatok ezek. Tehát nemcsak a nevettetés a kenyerem. A színházban ilyenkor nagy csendek vannak. Ezt is komoly feladat megteremteni. Ugyanolyan értéke van, mint a nevetésnek. Nincs annál fontosabb küldetésem, minthogy a színház létezzen, működjön. Megismételhetetlen csoda, akár a kislányom, aki életem főműve, akinek a világot szeretném megmutatni.
Írta: Tarnócai Éva
