Stohl András őserő. Ezért őserővel játssza azt is, hogy elhagyja az ereje, az életbe vetett hite, Willy Lomant, Az ügynök halála címszereplőjét, Alföldi Róbert rendezésében, a Centrál Színházban.
Elkeseredésében falrengető dühkitörései vannak. Kifakad, kiabál, elege van a világból, a cégből, ahol dolgozik, a családjából, magából, és ennek velőtrázó, hátborzongató formában hangot is ad. De ezt nem öblös hangon teszi, nem formál az utazó ügynökből nagy formátumú hőst. Kisembert mintáz, de olyat, aki még tele van energiával, inkább tán a lelke fáradt el, mint a teste. Stohl érzékelteti a totális kiábrándultságot. Üres tekintettel belebámul a levegőbe. Szája lefelé fittyed. Olykor olyasmiket beszél, amiket nyilvánvalóan ő sem hisz, vagy igyekszik győzködni legalább saját magát. Időnként idegesen hadaróvá válnak a mondatai. Gyakran elbizonytalanodik, vagy hangosan próbálja bizonygatni, hogy ő az úr a háznál, ami szintén lehet a jele annak, hogy kicsúszott a lába alól a talaj. De újra és újra talpra akar állni, és ismét meg ismét padlóra kerül.
Feltehetően egész életében ezt csinálta, csak nem ennyire sűrítetten, ilyen felfokozott mértékben. A nagy világválság utáni sokat nélkülöző, kiábrándult emberiség megtestesülése Arthur Miller méltán halhatatlanná lett, halálba készülő alakja, akinek helyzete rémisztően rímel a mai rögvalóra. Összesűríti magába a töménytelen csalódottságot, küszködést, szeretetéhséget, szeretethiányt. Szinte tapinthatóvá teszi a rideg közönyt.
Dermesztő amikor a főnöke elé kényszerül járulni, még viszonylagos elszántsággal, hogy azt kérje tőle, a korára való tekintettel, ne kelljen többé messzi vidéki utakra mennie házaló ügynökként, el tudna ő sok munkát végezni az irodában is. A lenyalt hajú, testre feszülő, divatos öltönyt viselő, a fiaival egy korosztályú főnöke, Howard Wagner, Puskás Dávid megszemélyesítésében, merev testtartással és halszemű nézéssel, leül egy székre, és őt hellyel sem kínálja. Áll előtte megszégyenülten, némiképp görnyedő háttal. Iparkodik arra hivatkozni, hogy évtizedek óta van a cégnél, hogy Wagnert már kiskora óta ismeri, kérleli, hogy legalább 2000 dollárt kaphasson havonta. De a halszemek taszítóan kifejezéstelenek. Azonban kérleli tovább, már 1500 dollár is jó lenne neki, aztán már 1000-rel is beérné. Ám közben forr benne az indulat. Igencsak felmegy a pumpa. És végül lávaként tör elő belőle a keserűség. De hát ilyesmit nem szabad csinálni a főnök irodájában. Zavarja a gördülékeny, rutinos üzletmenetet. Ez pedig megengedhetetlen. Lefojtott hangú, totálisan érzéketlen, kirúgás jár érte. Egy hatalmas löket az öngyilkosság felé. A méltatlan kirúgások jelentős része tulajdonképpen gyilkosság, a számonkérés azonban sajnos elmarad, nem kerül érte börtönbe senki.
Bíró Bence dramaturg újra fordította, és nyilván Alföldivel egyeztetve, „kegyetlenül” meghúzta a darabot. Bő egyfelvonásost csinált belőle. Lenyesegette az anekdotikus, „mesélős” momentumokat, és még inkább középpontba állította a drámai összeütközéseket. Célratörőbben halad így a szöveg a végzet felé. Ütősebb lett, miközben a szereplők lelkéből sokkal kevesebb maradt. Szokták mondani, hogy Az ügynök halála az utolsó nagy formátumú tragédiák egyike. Most inkább abszurdba hajló tragikomédia lett. Willy Loman a megszokottnál jóval kevesebbet vívódik, tipródik, felpörgetett tempóban vágtázik a balesetnek álcázott öngyilkossága felé, ami az életbiztosítása miatt végre elfogadható anyagi helyzetbe hozhatja a családját. Balsai Mónika a feleségként eljátssza az állandósult aggódást a férjéért, a két fiáért, akik már igencsak felcseperedve sem találják a helyüket. Nem nagyon tudnak felnőni, és különösebben nem is akarnak. A mama „falaz” nekik az apjuk felé, a férjének pedig „falaz” a fiaik irányába, ez lényegében az őszintétlenség, a folyamatos hazugság háza, ahol bármiért is a felelősséget mindenki igyekszik a másikra kenni. Fehér Tibor Biff, Szécsi Bence Happy, akik tán egy életen keresztül kallódni fognak. Az apjuk, ha messze nem is volt olyan sikeres, mint ahogyan kérkedik vele, de azért valamit csinált, és, ha szűkösen is, de fenntartotta a családot. Kocsis Pál Charley, valószínűleg egyetlen barátként, próbál megértő lenni, és némiképp anyagilag is segíteni. Földes Eszter a Nőként, Willy és Happy számára is nyújt szexuális szolgáltatásokat, és még csipetnyi empátiával is szolgál. László Zsolt Ben bácsiként, aki kiismerte a társadalmi dzsungel törvényeit, meggazdagodott, a távolról skype-on mond közhelyes bölcsességeket. Kálmán Eszter díszletei és jelmezei egyaránt sivárságot, jellegtelen személytelenséget tükröznek.
Alföldi már rendezte a darabot a Thália Színházban, akkor Bodrogi Gyula és Vári Éva főszereplésével. Abnormálisan hatalmas díszlet székek és asztalok is jelezték, hogy már akkor is a groteszk irányába tolta el a produkciót. Annak az abszurditásnak az irányába, ami mindinkább realitássá vált. Az, hogy egy ember csak úgy tudja, legalább valamennyire elfogadható szinten, fenntartani a családját, hogy az életbiztosítása miatt, öngyilkos lesz, botrányos képtelenség. Ugyanakkor a hasonló szituációk mind gyakoribb realitássá váltak.
Alföldi „megfejeli” a darab végét. Díszletmunkások új hűtőszekrényt és bútorokat cipelnek a deszkákra, és elviszik a kimustráltakat. Linda, a feleség, kezdi kicsomagolni ezeket. Azt is megtudjuk tőle, hogy a házat terhelő utolsó részletet is kifizethette. Az emberáldozat anyagi értelemben sikeres volt. De ott van egyedül a lakásban, a fiúk nyilván „kirepültek”, és attól még, hogy megérkeztek az új „szerzemények”, a szoba hátborzongatóan üres, a magány lúdbőröztető. És összecsapódik a függöny. Megrázóan lidérces. Abszurd ide vagy oda, itt már nem lehet nevetni, az előadás vége színtiszta tragédia.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Horváth Judit
