Pécsről eljött egy Janus Pannonius-díjjal, a következő évben megkapta a Jászai Mari-díjat, majd kamaraszínházi színészként elsőként, a legjobb férfialakítás díját is neki ítélték 1993-ban a Csiszár Imre rendezte Kulcskeresők mellékszereplőjeként. Újvári Zoltán nagy visszatérő. A József Attila Színházban, és a Márai Kalandjában is a legjobbkor tért vissza régi barátjához, biztos utat mutatva neki a teljes bizonytalanságban. Emellett vitéz lélek és nemcsak a Nemzeti Színház azonos című darabjában, hanem emberként is.
Márai Kalandjában, ebben a fordulatos, rendkívül izgalmas drámában, Szekeres dokit alakította. Az ő alakja tartotta a valóságban ezt a folyamatosan bonyolódó, nagyívű történetet. De hogyan?
Mert egy mozgó lelkiismeret is voltam egyben. Szeretem Márait, szinte mindent végigolvastam tőle, fantasztikus férfitörténet az ő élete. Óriási színpadi szerzőnek tartom, pedig nem is volt az.
Szabó Magda Régimódi történetében is játszik, pedig eleinte, mint visszatérő csak egyetlen szerepre szerződött…
Nemcsák Károly hívott, – miután a szívműtétemet követően 3 évet kihagyni kényszerültem a pályán, – hogy lenne egy kis feladat. Eleinte elzárkóztam, mert nem tudtam, hogy bírom-e majd, de aztán megint felhívott. Szabó Magda nagysikerű drámája már a sokadik…, A József Attila Színházban Régimódi történetében játszom Dudek Ferdinándot. Egy nagyon régi történet ez, Szabó Magda nagysikerű darabja a Madách Színházban évtizedeken át ment Sulyok Máriával a főszerepben. Boldog vagyok, hogy most egy kortársam Molnár Zsuzsanna, mint szintén nagy visszatérő kitűnő ebben a szerepben. Én biztos megijedtem volna egy ilyen nagy feladattól, a kényszerpihenőm után, de nem bánom ezt a 3 évet, mert egy nagy megtisztulással jöttem ki belőle. Sokat gyalogoltam, még a Balatont is körbesétáltam.
Mi lehet Szabó Magda titka?
Talán, hogy mindenki megjelenik és mindenki magára is talál a darabban, a polgár, a dzsentri, a vidéki, az elkártyázott életű, a kiközösített apuka, a gyerekek, a család, majd folytatódnak a családi beidegződések, a rossz szokások, a problémák, örömök. Érdekes karakterek, az érdeklődést folyamatosan ébren tartó helyzetek, és bonyolult viszonyok köszönnek vissza, olyannyira, hogy engem is rádöbbentett valamire ez a kis szerepem. Apám bizonyos dolgai, amelyeket akkor egyáltalán nem kedveltem, most ugyanezen tulajdonságok kapcsán magamra ismerek.
A József Attila Színház nagyon megfiatalodott. Nem zavarja ez Önt?
Nagyon kedvelem a fiatalokat, és nap, mint nap rácsodálkozom, hogy mennyire tündöklően tehetségesek. Ez a gárda, nagyon kellett ennek a színháznak és a magyar színművészetnek is. Olyanokat tudnak, amiről anno, mi nem is álmodtunk.
Ön szerint mi történik a nagyszerű színészekben ott legbelül?
Valami felfalja az embert. Valami kényszer. A tehetséggel is összefügg, meg azzal a „sokmindenhol” megfeleléssel színházon innen és túl.
Ön is érezte ezt a „belülről felfalós” érzést?
Hogyne.
Soha nem támaszkodott arra az élményre, amely egyik fiatalnak sem adatott meg? Együtt játszani Törőcsik Marival, Haumann Péterrel, Sinkó Lászlóval, Gera Zoltánnal?
Dehogynem! Évekig játszhattam velük Spiró György Honderűjét. A régi utolsó bölénykorszak képviselőivel. Ezek a nagyon fontos dolgok. Ebből az ötszemélyes darabból mára pedig csak én maradtam.
Mostani szerepépítése mennyiben változott a korábbi évek munkáihoz képest?
Az ember méltón, vagy méltatlanul megöregszik, de ez együtt jár bizonyos tapasztalattal is. A rendező sem úgy mond el dolgokat, mint pályakezdéskor. A rálátása is más a színésznek egy darabra, mint korábban, azokat az íveket is átlátja, amiket fiatalként még nem érzékelt. Mikor 40 éve bekerültem a Pécsi Nemzeti Színházban, néztük, lestük az akkori idősebb színészeket…
Ahogy most nézik Önt a fiatalok?
Nem tudom, de bizonyos technikákat el lehet lesni. Hogyan lehet poént csinálni, gyártani. Ennek vannak receptjei. Ahogy bejön a színész, vagy ahogy kimegy. Mindennek van jelentősége. Régi szlogen, de jó: „A lelke mélyén minden színész tudja, hogy akkor is ha belekékül, ne menjen ki poén nélkül.”
Mi az, amit nem lehet tanulni?
Nagyon nagy veszélyeket látok az ilyen nyilatkozatokban. Mi az a tehetség? Ehhez a pályához 80 százalék szerencse és egy kis tehetség sem árt, ha van. A 70-es évek közepén feljövőben volt a feltűnően alternatív színjátszás Magyarországon, amely a rendszer tabunak számító darabjait játszották, amelyek éppen átmentek a „megtűrt” rostán. Ilyen volt az Orfeo Művészeti csoport, a Csili, a Metró Színpad, tehát elindult valami a hivatásos színház mellett. Majdnem mindenki innen került be a főiskolára. Például én is. Amúgy a színésztársadalom egy nagy zárt társaság volt, volt egyfajta belterjessége ennek a szakmának.
A bizonytalanság velejárója a színészi létnek?
A pályánk fegyelmezettséget igényel és elég sokfelé meg kell felelnie a színésznek. Van egy rendező, egy színházi koncepció és vagyunk mi. Az újrakezdési időszakomban, tehát már jóval 60 felett, volt egy késésem és majdnem belehaltam. Egyébként a színészek általában határozott idejű éves szerződésben vannak a színházaknál, de szinte mindenhol erős társulati rendszer működött. És most itt, a József Attila Színházban is ez van. Nagyon jók az arányok, a fiatalok, idősek között, lassan visszajön az a varázs is, hogy egészséges ritmusa van a műfajoknak, a drámák, vígjátékok, musicalek aránya egyre jobb, ideálisan van adagolva, így többféle igényt kielégít. A stúdióban egy darabból havi két előadásnál nem szokott több lenni, viszont Márai Kalandját harmadik hónapja játsszuk, négy teltházas előadásunk van egy hónapban.
A színésznek mit jelent a taps?
Abban a pillanatban egy visszaigazolás. Az udvarias taps és a menet közben a csosszanás, a nem megfeszített figyelmet szimbolizálja. Ezt kiszúja a színész azonnal. A Márai-darab alatt nagy mozdulatlanság van.
Mikor feledkezett bele a színházi játékba utoljára?
A Kalandban vannak ilyen pillanatok. A partneren is múlnak ezek a pillanatok. Vári Évával komoly pillanataim voltak. Az ő története fantasztikus, egy szubrettből a maga szuggesztivitásával megnyerte a csatát, a színpadot és színésszé lett, diploma nélkül. Ő volt az egyik legjobb partnerem.
Megteheti, hogy olyan rendezővel dolgozzon együtt, akivel egy hullámhosszon van?
Nagy csodája az öregségnek, hogy ma már megtehetem, hogy kivel dolgoznék szívesen. Az a szépsége ennek, hogy mivel megtehetném, ezért már nem teszem meg. Az egész színház megpezsdülése nagyon érezhető. Nincsenek kiszorítósdik. Együtt mozog a társulat. Egy irányba és ez nagyon jó. Ma már pörög minden. Szerencsére a mi színházunkban valahogy mégis minden hagyományos maradt. Ennek a helynek él a szelleme. Érezhető, hogy itt mesteremberek dolgoztak. Sehova nem mennék innen, mert a József Attilának az én orromnak való színház szaga van.
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház
