Ifj. Vidnyánszky Attila őrületes színpadi bulit rendezett Nyikolaj Erdman egykor betiltott, mind aktuálisabbá váló, Az öngyilkos című abszurd komédiájából. De azért időnként torkunkra forr a nevetés.
Fancsali ábrázattal, egymás hegyén-hátán ülve, önmaguk karikatúrájaként tanyáznak a színpadon a színészek, amikor bemegyünk a nézőtérre. Egy öregasszony vásári harsánysággal, felvágott nyelvvel, kikiáltói stílusban, éles hangon, direkt kipécézve minket, többünket meg is szólít, szotyolát kínálva, és addig nem nyugszik, míg bele nem markolunk érte a kezében tartott zacskóba. Közli, hogy a héját nyugodtan köpjük le a földre. A többiek is velünk szembe fordulva ülnek. Mi bámuljuk őket, mulatságosan torz pofákat, ők is vizslatnak bennünket. Fölmérjük, hogy szép kis mustra, a szereplők ülve is izegnek-mozognak, így lerí róluk, hogy be vannak sózva, nem férnek a bőrükbe. Sajátos „csendélet” emberekkel. Ebből a különös élőképből sejthető, hogy élvezetes esténk lesz velük.
Szégyelli, hogy a cipője mellett jár
A Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválján vagyunk. A stúdió előadások helyszínéül szolgáló zsinagógában, a Nemzeti Színház és a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadásán. Az orosz színház egyik óriása, Sztanyiszlavszkij, egy zseni művének tartotta Az öngyilkost, ami az 1920-as évek végén íródott. Sztálin viszont üres és ártalmas irománynak, és hát ugye akkoriban nála nagyobb szava senkinek nem volt a Szovjetunióban. Így aztán a darab a bemutatása helyett mehetett az asztalfiók mélyére. Egy ember amiatt, hogy nem tud megélni, nem talál munkát, szégyelli, hogy a cipője mellett jár, a felesége tartja el éppen hogy, öngyilkos akar lenni. Ez nem különösebben tetszett a hatalmas birodalom vezérének, ahol fennen hirdették, hogy hű, de nagy jólétben él mindenki, így ott ilyesmi elő sem fordulhat. És mivel ilyen nincs is, ez a darab se legyen.
Csak 1969-ben mutatták be, és talán nem véletlen, hogy először akkor sem a szerző szülőhazájában, hanem Svédországban, aztán viszont sokfelé. Nálunk Ascher Tamás 1988-ban vitte színre a kaposvári színház fénykorában, igencsak emlékezetes, erősen szatirikus előadásban, Koltai Róbert parádés címszereplésével. De a többi szereplő is kitett magáért, érdekesség, hogy azóta már öt Kossuth-díjas is van közöttük, Molnár Piroska, Pogány Judit, Lázár Kati, Jordán Tamás, Kulka János. És az is érdekesség, hogy pár éve a nagyváradi társulat szintén kiugró sikert aratott Kisvárdán Az öngyilkossal. Botos Bálint remek rendezése, ami telis-tele volt nagyszerű színészi alakításokkal és fantáziadús ötletekkel, a legjobb előadásért járó díjat is kiérdemelte.
Kihúzzák magukat a gödörből
A mostani is igencsak jó előadás. Úgy látszik Erdman, aki a nyomorúságból is képes volt humort kisajtolni, serkentően hat, sanyarú időkben segítheti a túlélést is. Ráadásul a beregszásziak személyes önvallomásává válik ez a produkció, attól is annyira erőteljes. Az süt belőle, hogy az őket különösen sújtó háború dacára, a saját hajuknál fogva is kihúzzák magukat a gödörből, minden nehézség dacára dolgozni, alkotni akarnak, megőrizve a humorukat, játékosságukat. Csak néhány háborúval kapcsolatos kiszólás kerül a produkcióba, de az egészből süt ez a „keljfeljancsi” mentalitás. Hogy bármi történik is, talpon kell maradni. Létezni, alkotni kell. Győzedelmeskedni a búvalbéleltségen, a depresszión.
Sok tekintetben A helység kalapácsának az előadása is önvallomás volt a részükről, és hivatásuk imádatának közhírré kürtölése. Ők most Magyarországon élnek és dolgoznak. Éppen nálunk vendégszerepeltek a háború kitörésekor. Érthető okokból itt maradtak. A Nemzeti Színházban tartják az előadásaikat, és járják az országot, mindenfelé fellépve. Láttam tőlük kevésbé sikerült produkciókat. De úgy tűnik, örvendetesen fejlődik a társulat, amihez itt létük óta csatlakoztak még fiatalok.
A címszereplőt, Podszekalnyikovot, aki elvesztette az állását, nem talál helyette másikat, és emiatt otthon gubbaszt önbizalom-hiányosan, Sőtér István adja. Alkatánál fogva is igazi kisember. Szemrehányóak a nézései. Olyan rosszallóan néz, hogy lerí róla, a környezetében mindenkit okol a saját sanyarú sorsáért. Korholja a neki segíteni akaró feleségét, anyósát, szinte bárkit, akivel kapcsolatba kerül.
A haszonlesés a fő szempont
A Platonov címszereplője mondja magáról, hogy „az egész Platonov fáj”. Neki pedig az egész Podszekalnyikov fáj. Meg a világ is. És úgy általában minden. Többek életérzése ez manapság is. Az pedig elképesztő, hogy az előre bejelentett öngyilkossági szándékát jó néhányan arra igyekeznek kihasználni, hogy az ő malmukra hajtsa vele a vizet. Olyan búcsúlevelet írjon, azt hangoztassa, hogy bizonyos érdekcsoport rossz helyzete miatt vet véget saját kezével az életének. Tömik is furtonfurt ennek megfelelő dumával a fejét. Az egész színpad egy emberkavalkád. Jönnek-mennek, futkosnak, fontoskodnak, agitálnak, be vannak sózva a szereplők. Mindenki mondja, harsogja a vesszőparipáját. A haszonlesés a fő szempont. Az ilyen tragikus eseményből is a mindenáron való haszonhúzás.
Az előadás csúcspontja, amikor mindenki összegyűlik, eszem-iszom, dínomdánom kíséretében, hogy megünnepeljék az éjfélre kitűzött nagy eseményt, és rögtön utána részt vegyenek sebtében a sírva-vigadásos halotti toron is. Megy a dajdajozás keményen, miközben valamennyien alaposan kimutatják a foguk fehérjét. Ám az öngyilkosság elmarad. Podszekalnyikov végül nem meri megtenni. Inába száll a bátorsága. Rádöbben, hogy mégiscsak élni akar, hogy annál nincs semmi fontosabb. Lesz persze felháborodás, botrány, kiakadás, gyávasággal vádolás. De immár hajthatatlan. Nem hagyja magát. Már felénk is fordulva, nekünk is mondja, amire időközben rájött, hogy az élet érték, és, hogy tulajdonképpen, ha rossz, akkor is jó.
Lerúgva magáról a temérdek béklyót, nincstelenségében is szabaddá vált, saját maga által meghatározottá. És ezt közhírré is kürtöli. A többiek pedig főjenek a maguk levében, állóvízében, haszonlesésében, bosszúszomjában.
A beregszásziak nem ezt teszik. Helyette csak azért is megőrizve a kedélyüket és az alkotókedvüket, hadat üzenve a búbánatnak, felszabadultan komédiáznak, miközben azért érzékeltetik, hogy tragikus a helyzet, igen nagy a baj.
