Ügyes magyarosítása Stefan Zweig történetének, hogy nem hajón, hanem egy zsúfolt menekültvonaton játszódik, amire felszáll egy fiatal pár 56’-ban, Budapesten. Mindenki gyanús, nem tudni ki az ávós, ki a forradalmár, de mindenki utazik. A sakktábla kulcsfontosságú, ugyanis egy sakkmániás, kommunisták által megkínzott pap és a fiatal pár női tagja, aki ifi sakkbajnok, elkezdenek játszani. Tóth Barnabás rendező régóta várt adaptációja olyan váratlan fordulatokkal teli műfaji film, – pszichothriller,- amilyet a nézők magyar rendezőtől eddig még nem láthattak.
Annyira remekbe szabottak a rövidfilmjeid, (Újratervezés, Susotázs,..) annyira sokmindent elmondanak rövid idő alatt, hogy felmerült bennem a kérdés: Honnan tudtad, hogy a Mesterjátszma nagyjátékfilm terjedelmet érdemel?
Ez az anyag eleve elég komplex volt ahhoz, hogy azonnal éreztem, ez nem rövidfilm lesz. Fonyódi Tibor “találta“ Stefan Zweig Sakknovelláját, mint alapanyagot. Ez egy rövidebb terjedelmű, de egy nagyon sűrű anyag, ami köré raktunk még egy ’56-os, vonatos, menekült sztorit. Fondorlatos, sok csavarral megspékelt krimi, aminek még a vége is nagyon meglepő. Amikor saját ötletem van, mint az Újratervezés, vagy a Susotázs, akkor azonnal érzem, hogy tíz, húsz perces, vagy súlyosabb a téma. Mióta tanítom is az ELTE-n a filmrendezést és filmírást, egyre magabiztosabban érzek rá – akár egy kétmondatos sztorira is -, hogy hány perc van benne.
Ez az első krimi, amit vászonra viszel?
Igen. Ezt a munkát felajánlották. Szeretek játszani a műfajokkal. Kifejezetten üdítő volt az Akik maradtak lassú, nagyon meleg, érzelmes, intim világa után egy ilyen gyors, sokszereplős krimit írni.
Sokan tartanak attól, hogy nem fogják tudni követni a szövevényes, ragyogóan egymásra épülő, pörgő történetet.
Annyira azért nem pörög, a Netflixen és HBO GO-n edződött hazai közönségnek ez egy normál tempójú, és igen látványos film lesz. Sőt, a film első fele akár komótosabbnak is mondható. De ennek oka van.
Bizonyos szempontjából hálás korszakban játszódik a történet. Azért is várom a Mesterjátszmát, mert azt tudjuk, hogy ’56 egy egész társadalmat át és megváltoztató történelmi esemény volt, de hogy személyes szinten ezt hogy élték meg az emberek, arról nem lehet eleget beszélni. Ez a történet pedig igen személyes…
Hajduk Károly egy, – a kommunisták által megkínzott katolikus papot játszik -, aki mindenkitől elzártan, egyedül van egy cellában, és kínozzák. Csak egy sakkönyv a társa, és a saját pszichózisába betegszik bele. Ennek a szétesésnek a folyamatát pedig nem lehetett elsietni. Hajduk cella jeleneteit ínyencség volt forgatni, fantasztikus volt őt instruálni, és képileg is nagyon erősek ezek a részek.
Mi jelentette számodra a nagyobb kihívást, a forgatókönyv megírása, a forgatás maga, a rendezői munka, vagy a vágás?
Számomra a forgatókönyv megírása a legnehezebb, legmegterhelőbb szellemi munka. Nemcsak szerkezetről van szó, hanem karakterekről és dialógusokról. Jó dialógust írni nagyon nehéz. A szerkezet pedig amúgy egy sakkjátszma, hisz érezni kell, hogy jól jönnek-e a fordulatok, nem túl világos-e, nem unják-e a nézők? Az pedig egy nagyon vékony mezsgye, hogy követhető-e. A tempóval nem foglalkozunk még, mert az a vágás alatt megoldható. Fonyódi Tibor írt egy alapötletet, aminek sok eleme szuper volt, de a beleegyezésével újra írtam. Lebontottam és újraépítettem. No, ez egy nagyon magányos munka. A forgatásnál az időbe való beleférés volt a nagy kihívás. 25 nap. Rettentő kevés. Sietni, de mégis összeszedetten kellett dolgozni. Szerencsére nagyon profi stábom volt.
Mestere vagy annak a játszmának, amikor a kicsiből kell nagyot alkotni. Mi van akkor, ha egyszer kapsz akkora menetidőt, akkora pénzt, amiről csak álmodtál?
Nem félnék tőle. Alig várnám! Sose elég, hidd el. Ez úgy működik, hogy van az embernek egy terve, de soha nem lehet túl sok a pénz egy filmre. Sokszor nagy előny a megszorítás, mert azáltal sokkal kreatívabbá válik az ember. A diákjaimat is úgy edzem, hogy az a feladat: mindössze egy snitted van, vagy mondjuk csak hat mondatod lehet a filmben. Ezek a tények már szorítják a sztorit, egészen másképp kell gondolkozni, mint akkor, amikor mindent szabad és minden van.
Amikor olvasol egy forgatókönyvet, akkor mire figyelsz? Mit értékelsz?
Amikor olvasok, akkor nem képekben gondolkodok, nem is tudom, mit látok. Egy biztos, hogy türelmesen kivárom a végét, mert ha sokáig nem is tetszik, lehet, hogy épp a végén történik valami, ami miatt más megvilágításba kerül az egész történet. A végén arra vagyok kíváncsi, hogy van-e ebben valami, ami megérint engem és a nézőt beszippanthatja? Megéri-e ebbe sok évet, munkát és pénzt fektetni? Ez lehet humor, feszültség, morális mondanivaló, katarzis, bármi. Ezt méricskélem. De egy biztos: nyitottnak lenni.
Fontosnak tartod, hogy kik játsszák a karaktereidet?
Nagyon fontos, ahogy a casting is az! Mindenkit castingolni kell. A legfontosabb dolgok egyike. Nem arra vagyok ilyenkor kíváncsi, hogy az adott jelentkező jó színész-e, hisz azt nagyjából már tudom. Az érdekel, hogy arra a szerepre, azokra a mondatokra ő a legalkalmasabb-e? És most hogy fest a kamera előtt, hisz egészen közel kell menni az archoz.
Azért ez nem olyan ritka, ez az átjárás színészet és rendezés közt.
Hogyne! Koltai Róbert, Kern András, Rudolf Péter, róluk tudom, hogy nekik a rendezés az igazán fontos. Arra a legbüszkébbek. Kern tizenhatévesen filmrendező akart lenni. Az ország mégis így ismeri, így szereti őket, az arcukkal, a hangjukkal, a játékukkal.
Tizenötéves éves önmagadnak tetszene, amit most csinálsz?
Szoktam ezeken gondolkozni. Húsz éves koromig színész akartam lenni, arra is készültem. Színházban, filmben is játszottam, sokat szinkronizáltam. De biztos nem lennék olyan jó színész, mint amilyen rendező vagyok. Sőt, nem is vagyok egy nagyon jó színész, ezt határozottan tudom, és ennek felismerése nem okoz különösebb fájdalmat. Jó helyemen vagyok. De ha azt mondják a tizenöt éves önmagamnak, hogy nem színész leszel, hanem rendező, akkor azonnal aláírom. Remélem, hogy igen, tetszenék a fiatalkori önmagamnak. Itt van a legelső forgatókönyvem, tizenkét évesen írtam. Biztos, hogy büszke lennék, hogy ezzel foglalkozom. A film pedig, hogy tetszene-e neki, szerintem igen. A saját fiam – tizennégy éves – azt mondta, hogy ez az első filmem, ami tényleg tetszik neki.
Rendezőként van olyan terület, amelynek terhét szívesen megosztanád valakivel?
Van, és van is segítségem. Ha csak három fázisra osztom a filmkészítést, akkor írásból, forgatásból és utómunkából áll. Nagyon szeretem az írást és az utómunkát, de ha őszinte akarok lenni, a forgatást nem annyira szeretem, főként a feszültség és rengeteg ember egyszerre való jelenléte miatt. Ezért szereztem magamnak egy szuper segítséget, Lisztes Lindát, a feleségemet, aki mindig kinn van velem, és folyamatosan nézi a monitort. Én kommunikálok mindenki felé, de ő az, aki észrevesz az utolsó pillanatban is olyan dolgokat, amiket én, az idegállapotom és a rendezőkre nehezedő, szinte kibírhatatlan nyomás miatt nem. Rajta nincs ez a nyomás, ő higgadtan figyel, és az utolsó pillanatban is szól, ha valami nem stimmel, egy apró gesztus, egy félmondat, egy nézés, de ezek a picinek tűnő dolgok nagyon sokat számítanak. Így nekem marad időm és energiám az operatőrre, az asszisztensre, vagy a főszereplőre.
Forgatás alatt olyan állapotba kerülsz, hogy nem érzed az időt?
Sajnos nagyon érzem az időt. A forgatás egy háború az idővel. Nem lehet kikapcsolni. Ott csak az számít, hogy amit kitaláltam, azt valahogy megmentsem. Egyedül a vágásnál nem érzem az időt.
Meg tudod vágni saját magad munkáját?
Nagyon, igen! Sokmindent helyre lehet hozni a vágószobában. Sokszor dolgozom vágóval, de ezt a területet szorosan ellenőrzöm és nagyon ott vagyok. A jelenlétem nélkül nem is nagyon dolgoznak, hisz az utómunkánál dől el szinte minden. Az arányokon, a zenén, a fényeken, másodperceken.
Semmi nem szent?
A casting és a terepszemle után újraírom a könyvet, ugyanis semmi nem ugyanaz, mint amit előtte kitaláltam. Nagyon kemény munka újra hozzányúlni ahhoz a száz oldalhoz. A forgatás alatt, is ha elhangzik egy mondat, vagy ötlet és azt jónak találom, akkor azonnal változtatok. Az utómunkára ugyan kész jelenetsorrenddel érkezem, de még akkor sem vagyok biztos abban, hogy a sorrend nem fog megváltozni. És cserélgettünk jelenetcsoportokat. Aztán jön a zene, az is faragja a jeleneteket. De van, amihez nem nyúlok soha. Ezeket a gondolatbástyákat cölöpöknek hívom. Ezek a film lényegei. Miről szól, mi a fő fordulata, mi a mondanivalója, miért készítem el. Ezekhez a cölöpökhöz mindig visszatérek, ha el is tévedek kicsit az erdőben.
Rengeteg megvalósításra váró ötleted van. Van olyan, amihez foggal-körömmel ragaszkodsz?
Két-három évvel ezelőtt másképp válaszoltam volna erre a kérdésre. Most nincs olyan, amiért mindent megtennék. Talán a Hofi-film ötlete. De ma már szívesen beszélnék a mai Magyarországról, könnyedén és viccesen. Most leginkább humort szeretnék újra, hisz a korai kisfilmjeim mind viccesek, és valahogy a nevettetéssel szocializálódtam.
Írta: Tarnócai Éva
