Ma 25 éve halt meg Tolnay Klári. Az utolsó napokig játszott. Nagyon hozzáillően, csendben, békében, éjjel, álmában hunyt el otthon. Nyolcvanon túl is gyönyörű volt.
Készítettem vele interjút, láttam közelről, jócskán ráncos volt persze, de sugárzott belőle az életszeretet, a harmónia, és ez megszépítette. Egyik hatalmas élményem tőle, Hubay Miklós remekében, az Ők tudják, mi a szerelemben, Estella. Berlioz, a zeneszerző, a valóságban is visszatért hozzá, ifjúkori szerelméhez, bár húsz évesen látta utoljára, nagymamaként meg akarta szöktetni. Sinkovits Imréről hihető volt ez a mindent elsöprő, szűnni nem akaró, társadalmi konvenciókon áthágni kész, szenvedély. De ehhez az kellett, hogy Tolnayban pedig idős korában is meglegyen még a rejtélyes, kedves, csábos nő, aki megőrizte varázslatos vonzerejét. Kihagyásokkal ugyan, de negyven évig, Tolnay haláláig, adták a darabot. Kezdetben még mindkettejüknek ősz paróka kellett hozzá, aztán erre már egyáltalán nem volt szükségük.
Eleinte nehézségekbe ütközött leküzdeni az erős palóc tájszólását. A legendás Meseautót rendező Gaál Béla látja meg benne a tehetséget, és ad neki először olyan filmszerepet, amivel kitűnhet. Pillanatok alatt az egyik film követi a másikat, azok a sematikus típusúak, amelyekben a gépírólányka és a vezérigazgató egymásba habarodnak. A Vígszínházba amúgy a Meseautó alapján őt szerződtető Jób Dániel haragudott is amiatt, hogy ilyen kis semmiségekben szerepel, amik bár növelik a népszerűségét, elvonják az idejét a színháztól. Nem végzett színiiskolát. Filmen használni lehetett a kedvességét, üdeségét, báját, szépségét, kíváncsi tekintetét, de a színházi szerepekhez már szakmai tudás is kell. Jób előírta számára, hogy járjon be azoknak a daraboknak a próbáira is, amelyekben nem lép fel. És miközben a filmvásznon már sztár volt, a Vígben még kis szerepeket kapott. Aztán amikor ráosztották a Francia szobalány címszerepét, abból a nyilvános főpróbán baj lett. Maga mesélte el nekem a történetet. Nehezen nyílt meg a színpadon. A szétszórtság, a szemérem gátolta ebben. Az első felvonás főpróbája után, amin nem nevettek a nézők, Jób berontott az öltözőjébe, fölkapta a két vállánál fogva, és azt üvöltötte: „Menj vissza Debrecenbe úrilánynak! Tönkreteszed a színházat, kaptál végre egy főszerepet, és egy nevetés sincs! Nem tudsz se franciául, se tótul, se magyarul!” Tíz percig rázta, az öltöztetőnő nézte az óráját. Majd visszavágta a székbe, és kirohant. A második felvonás óriási siker lett. Sikerült a szó szoros értelmében felráznia, „felébresztenie” a kezdő színésznőt. Tele lett humorral. Minden harmadik mondat után nevetés és taps tört ki. A nagy tapasztalatú és nagy tekintélyű rendező, direktor tudta, hogy ennek érdekében mit kell csinálni. A végén odament Tolnayhoz, és csak annyit mondott: „Na látod!” Ő pedig azt mondta erről, hogy neki erre akkor szüksége volt, néha ez kellene máskor is. Persze nem mindegy, hogy ki rángatja fel, annak hitele kell, hogy legyen, tette hozzá. Ezt ma zaklatásnak hívnánk. Ez is mutatja, hogy gyakran milyen vékony jégen táncolnak a színházcsinálók.
Megedződött. 1950-től a Madách Színház lett a szakmai otthona, és bár kiruccant például a Nemzetibe vagy éppen a Pesti Színházba, mindvégig kitartott mellette. Volt Júlia Shakespeare tragédiájában, volt Julika Molnár Ferenc Liliomjában, eljátszotta egyik nagy vágyát, az idegbeteggé váló „nőstény” Blanche-t A vágy villamosában. Másik álma a Maude és Harold 80 esztendős öregasszonya volt, aki egy húszéves srácot megtanít arra, hogy mi az ami érdekes és szép az életben. Jól álltak neki az idős szerepek. Ha arra volt szükség, finom, disztingvált úrinőt alakított, mint például a Macskajáték tolószékbe kényszerült Gizájaként. A Madách Kamarában, Mensáros Lászlóval, rendszeressé váló partnerével, biztos kézzel megírt bulvár darabokban végig játszották az időskori szerelem számtalan variációját, megnevettetve, de kicsit meg is ríkatva a publikumot. Az Utazások nénikémmel című Graham Greene művet maga is fordította, hogy színre léphessen benne a fiatalokat meghazudtoló energiájú, virgonc, jó kedélyű, mindenre kíváncsi, irigylésre méltóan nyitott hölgyként, aki tán nem is különbözött olyan nagyon tőle. Molnár A hattyú című epés vígjátékának nagyasszonyaként uszályos estélyiben bevonult a harmadik felvonásba, és pikírten találó megjegyzéseivel, briliáns, elegáns profizmusával, nyíltszíni tapsokat aratva, ahogy mondani szokás, elvitte a tejfölt. Csiky Gergely komédiájának, A nagymamának a címszerepében a haláláig elbűvölte a közönséget a bölcs Szerémi grófnőként, aki szelíd, szeretetteljes iróniájával mindent elrendez a boldog végkifejlet érdekében.
Azt pedig a sors rendezte el jól, hogy az utolsó napokig játszhatott. Tudható, hogy a magánéletében nem sikerült kiteljesednie, de a színházban viszont maximálisan. Kedvelte a szakma és a közönség egyaránt. Nem voltak botrányai, nem terjengtek róla rosszmájú pletykák, ádáz ellenségeiről sem tudok. Ritkaságszámba menően eléggé egyöntetűen elismerték a nagyságát. Szerette az embereket, a hivatását, az életet, ezért rengetegen viszontszerették. Bár nem volt akkoriban még ilyen cím, a nemzet színészének tekintették.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Fortepan
