A Véletlenül írtam ezt könyvet egy igazi családi mozi lesz, mely egy holland sikerkönyvből íródott. A film még javában készül, parádés szereposztásban. Tenki Réka, aki eddig a komolyabb műfajban nyűgözött le, ezúttal egy idegesítő nagynénit játszik a filmben.
Lakos Nóra, a film rendezője mesélte, hogy amikor forgatás alatt felvet számodra egy megvalósulásra váró érzést, akkor megállsz, kizársz mindent, majd egyszer csak odahozod! Azután még három variációt ugyanarra az érzésre. Amikor elolvastad a forgatókönyvet, mi volt az első gondolatod?
Hogy végre! Leginkább azért, mert olyan értékeket képvisel, amelyekről egyre inkább úgy érzem, hogy kezdenek kihalni. Imádom Nórit, nagyon vártam és élveztem a közös munkát!
Például milyen értékek?
A film az írás varázslatáról szól. Arról, hogy írni jó dolog. Én is írtam naplót tizenegyegy-két évesen. Mert milyen jó leírni, kiírni azt, ami velünk történik. Ez nem azt jelenti, hogy nem jó a kapcsolat a szülőkkel, a barátokkal, vagy a tanárokkal, de vannak olyan dolgok, amiket nem tudsz mindig kimondani, megfogalmazni. Vagy amikor éppen kimondanád, akkor nincs ott senki. Hát akkor írd le! A naplóim a mai napig megvannak. Miután elolvastuk a lányommal Anett Huizing Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? – a filmünk alapjául szolgáló eredeti regényt, – megmutattam egy-két számára is publikus részt a saját naplómból, hogy lássa, semmi sem ciki. Tele van helyesírási hibákkal, kezdetleges, de az élmény, amit felidéz, az semmihez sem fogható. Az írás nagyon jó dolog és egyfajta terápia is. És a film a példa arra, hogy egy mély fájdalomból végül milyen igaz, eleven, élvezetes történet kerekedik. A mi filmünk főszereplő kislánya írónő szeretne lenni, és az írás által megtapasztalhatja a leírt történetek erejét. Küldetésében talál egy segítőtársat, idősebb írónőt, Lídiát, aki megtanítja neki, miként tudja önmagát kifejezni úgy, hogy a hangját, az egyedi mivoltját soha ne veszítse el. Ez is egy nagyon fontos üzenet.
Nehéz megszólítani ezt a korosztályt.
Nehéz bizony, de nem lehetetlen. A tizenéves fiúk felé is van egy üzenet, hogy nem ciki felvállalni az érzéseinket, ahogy szerenádot adni sem gáz egy lány ablaka alatt. Sőt, szerintem ez nagyon menő. Az internetes világban ma az az udvarlás, ha kapsz egy üzenetet, hogy jól nézel ki. Ha pedig egy olyan üzi jön, hogy tetszel, no az akkor az már egy „hűha, de kiadta magát” kategória! De ez nem udvarlás! Bátorságot kell venni, odamenni a másikhoz és megmondani neki, hogy tetszik neked. Ezeket nagyon fontos üzeneteknek tartom ebben a filmben. A személyes kommunikáció sokkal többet ad mindenféle pötyögésnél. Tudom, hogy sok mindenre tudjuk használni az internetes világ kínálta lehetőségeket, de a barátokkal le kell ülni. Ha kell sírjatok, ha kell hülyéskedjetek, ha kell pletykáljatok, de tegyétek mindezt együtt!
Az olvasást is kiszorítja az internet gyors világa.
Pedig az olvasáson keresztül belekerülsz egy másik világba. A történetekből magadra ismersz, sőt vannak pillanatok, hogy úgy érzed, te magad vagy a főhős. De bármi, amibe el tud mélyülni egy gyermek, az egy élő varázs. Például a színház! Tiszteljük meg magunkat is azzal, hogy felöltözünk, kikapcsoljuk a telefont és várjuk, hogy lemenjen a fény és felgördüljön a függöny, hisz már a készülődés varázsa ünnepivé teszi az eseményt.
Mitől függ, hogy egy gyermek megtalálja önmagát?
Minden a gyerekkorba vezethető vissza, hogy mennyire szerettek téged, vagy épp jókor ért-e az a szeretet, kikkel nőttél fel, milyen példákat láttál, mennyire voltak veled türelmesek, mennyire támogattak. Ezt a csomagot mindenki hozza. Abban viszont hiszek, hogy minden ember életében van legalább egy ember, akibe bele lehet kapaszkodni. Csak észre kell venni a lehetőséget.
Neked is volt ilyen embered?
Szerencsém van, mindig voltak és vannak, akik támogatnak. A szüleim mindenképpen. Ők sosem kérdőjeleztek meg, de kitartásra, alázata, szorgalomra neveltek. Később a néptánc tanárom, Sólymos József volt az, akitől rengeteg mindent kaptam. Mindig elintézte, hogy kijussunk a fesztiválokra! Hihetetlen kemény edzéseink voltak, de a cél, hogy tizennégy évesen bejárjuk Európát, mindent feledtetett. Aztán a gimnáziumi beszédtanárom Debrecenben, Csikós Sándor, aki annyira imádja, amit csinál, hogy ez már önmagában magával ragadott. Nagyon jó, és ösztönző tanárom volt. Ő volt az, aki bátoított abban, hogy elmenjek a Színmű felvételijére. Végül olyan mestereket kaptam az egyetemen, Zsótér Sándort, Zsámbéki Gábort, akiktől szintén nagyon sokat tanultam. A Katona József Színház pedig egy olyan stílust, ízlést adott nekem, egy olyan alapot, amiből a mai napig táplálkozom.
Miért kellett a bátorítás?
Rengetegen jelentkeztek, több ezren. Sosem tudtam biztosan, hogy színésznő akarok-e lenni. Annyit tudtam, hogy a színház egy biztonságos hely, ahova jó tartozni, és szeretném itt megtalálni a helyem! Vonzott a logopédia, és a drámapedagógia is. A művészet által, terápiás szinten kihozni valamit a gyerekekből, ez mindig foglalkoztatott, nem is mondtam le még róla.
Tisztába voltál az értékeiddel?
Annyit tudtam, hogy bizonyos területen ügyes vagyok, ugyanakkor azt is láttam, hogy más is ügyes. Nem voltam hasra esve, hogy tizenhatéves koromban játszottam színházban, mert más is játszott. Sosem gondoltam, hogy különlegesebb lennék, mint a többiek. Egyébként is annyira sok mindent el lehet rontani egy közösségben, ha valakit kiemelnek.
Ha valaki tehetséges, kiemelkedik magától.
Ez is igaz. De nem mindenki tudja kezelni a megkülönböztetést, a sikert, ahhoz érzelmi biztonság, intelligencia és segítő társak kellenek, egyedül nehéz.
Amit én láttam rólad, az a rendkívül hitelesség…
Örülök, hogy így van. Amikor A döntést próbáltam vagy az Egyasszonyt, volt bennünk félelem, hogy megtalálja-e a közönségét. Aztán arra gondoltunk, ha az ember nagyon hisz valamiben, van közölni valója, olyan anyag van a kezében, amitől nem tud szabadulni, mert nagy hatással vannak rá, akkor ez eljut az emberekhez. Aztán jöttek a nézők. Kaptuk a leveleket, köszöneteket, hogy a gyászfeldolgozásban mennyire segített nekik az Egyasszony előadás, mert segítettem újra élni bizonyos dolgokat, és úgy érezték, nincsenek egyedül. És milyen jó, hogy feldolgoztuk a Döntés című könyvet Sanyival, mert mindenki hálás a gondolatokért, amiket továbbadunk! Őszintén mondom, ha már csak ennyit tettem egész életemben, már megérte.
Ha most választhattál volna szerepet ebben a filmben, kit játszottál volna?
Természetesen Adél, akit játszok. A sors mindig azt a feladatot hozza elénk, amivel dolgunk van. Nekem most ezzel van dolgom!
Írta: Tarnócai Éva
(Fotók: Kövécs Barnabás, Szkárossy Zsuzsa)
