Fiatalok pumpálják bele a lelküket, tehetségüket, személyiségüket, az átélt tapasztalataikat a Dühöngő ifjúság előadásába. Rémisztően éretteknek tűnnek. Riasztóan sokat tudnak elkeseredésről, kilátástalanságról, őszintétlenségről, mély fájdalomról, akár családon belüli magányról, de szerencsére van humoruk is, igaz, az kesernyés, pikírt, de mégiscsak segít a tovább létezésben.
Elkaphatná úgy is őket a „löttyös” indulat, hogy az egészből színpadi káosz, élvezhetetlen katyvasz lenne. Csakúgy ordibálnának, hevesen gesztikulálnának, kiguvadt szemeket meresztgetnének az egykori angol dühös fiatalok tán legjelesebbikének, John Osborne-nak emblematikussá vált drámájában, amit 1956-ban írt, és a háború utáni korosztály dermesztő elkeseredését fogalmazta meg benne. Messzire hangzó segélykiáltás volt ez, hogy még mindig nem sikerül elfelejteni a világra szóló traumát, nem sikerül kikecmeregni a mély gödörből, nemigen születnek épkézláb célok. Nehéz a fiataloknak elindulni, belátható pályára kerülni, anyagi és családi biztonságot teremteni, egyáltalán létezni. Tengenek-lengenek, lázadoznak, főnek a saját levükben, elvannak valahogy. Nem tudják megfogalmazni mit akarnak, de nagyon vágynak valami másra, miközben állóvízben tocsognak.
Telibe találta a szarva közt a tőgyit
Amikor Rudolf Péter az első rendezéseként, már több mint harminc éve, színre vitte a darabot a Pesti Színházban, ahogy mondani szokták, telibe találta szarva közt a tőgyit. Sokan rákattantak a produkcióra, akár többször is megnézték. Belelátták a saját bajaikat. Erőt igyekeztek meríteni abból, hogy a produkcióból, a nézőtér hangulatából kitetszett, mások is hasonló cipőben járnak. Nekik szintén elegük van temérdek mindenből, ugyancsak jócskán teli van a hócipőjük.
A teli hócipő úgy tűnik, hogy világjelenség. Hiába mondták többen is, hogy Osborne műve már poros, az újra és újra helyet követel magának a deszkákon. Több mint öt évvel ezelőtt például Znamenák István a szöveghez képest túlkoros színészekkel játszatva, a középgeneráció problémáit is belelátta a Belvárosi Színházban. Pár esztendeje Pigler Bence a bizonyos mértékű skatulyájukból kitörni akaró fiatal bábszínészekkel csinált érdekes produkciót a 6SZÍN-ben. Az egyik előadás után kerekasztal beszélgetést szerveztek a darabról, melynek vezetésére történetesen engem kértek meg. Ott voltak más Dühöngő ifjúság produkciók rendezői, színészei is. Például Znamenák, vagy Lukáts Andor, aki a csúnya véget ért Budapesti Kamaraszínházban „celebrálta” a művet. A beszélgetésen az egyik fő kérdés az volt, hogy ki mire dühös? Eléggé végeérhetetlennek tűnt ennek taglalása. Az is kitetszett, hogy a régi és a mostani okok olyan nagyon nem különböznek egymástól.
Izgass fel!
Éppen a 6SZÍN-ben rendezte Pányik Tamás az Izgass fel! című bűnügyi kamaramusicalt. Jó néhányunkat felizgatott vele, meglehetősen tehetségesnek tűnt. Ekkor még csak készült a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakára. Most negyedéves. És megint felizgatott a Dühöngő ifjúság rendezésével, amit negyedéves színészhallgatókkal mutattak be a Nemzeti Színház Bajor Gizi Szalonjában. Az eleve kis színpadot Lonkai Lilla, aki még szintén egyetemista, egy padlásszoba megtervezésével tovább szűkítette. Jóformán tapintható a falatnyi térben a nehéz, fojtogató levegő. És rögvest az előadás elején pattanásig feszül a hangulat, amit aztán még alaposan sikerül fokozni. Holló Patrik Albert Jimmyként nem fér a bőrébe. Be nem áll a szája. Csaknem lélegzetet sem véve szapulja a vasaló feleségét. Ontja magából a szót. Fintorok sorát ereszti meg. Gúnyolódik. Képtelen leállni. Bangó Ernest a barátjaként, Cliffként hiába igyekszik csitítgatni. Őt is kikezdi. Kikapja a kezéből az újságot amit olvas, rá is megjegyzéseket tesz. Ekkor még játékosan, viccelődve verekednek össze, de már érződik a fokozódó indulat, a majd lávafolyamként kitörő harag. Alison, Jimmy felesége, Varga Anna Zsófia alakításában, csak tűr és tűr. Belevasalja mérgét a ruhákba. De azért lerí róla, hogy megy fel benne a pumpa, kezd kijönni a béketűrésből.
Robbanás
A robbanásig feszülő helyzet persze robban is. Félelmetes, hogy a fiatalok milyen lúdbőröztető dühkitöréseket tudnak produkálni. Hitelesek az üvöltéssé fokozódó kiabálásaik. A dermedt csendjeik. A magukba forduló elborulásaik. A szenvedő, önsajnálattal is teli arcuk. A meg-megremegő, majd újra bömbölő hangjuk. A pusztító erejük. Az építő színészi karizmájuk. A meglepően sok élettapasztalatuk, ami már elégséges szakmai tudással is párosul ahhoz, hogy erőteljes hatást váltsanak ki a nézőkben. Pányik a próbák során nyilván alaposan felpaprikázta a játékkedvüket, tűzbe hozta őket, valamennyiüket leinvitálva a „pokolba”, lelkük legmélyebb, sötét bugyraiba. Átvitt értelemben meztelenre vetkőznek. Közszemlére teszik a takargatni valót. A bennük lévő romboló erőt. Amikor betoppan László Rebeka Helenaként, Alison barátnőjeként, és hosszú időre ott ragad a már eddig is szűkös lakásban, a rossz energiák még inkább összeadódnak, valósággal tobzódnak. Rátóti Zoltán Redfern ezredesként, Alison apjaként megérkezve, kimenekíti innen a lányát, és nem sokat ért az itt történtekből. A különböző korosztályok meglehetősen eltávolodtak egymástól. De Alison majd egy kataklizma után, azt követően, hogy elveszti a már benne cseperedő, Jimmyvel közös gyermekét, visszatér ebbe vészterhes, fülledt szobába. Ekkor viszont Cliff és Helena távozik. Az eltávolodásról, az elhagyásról is sokat mond a darab, az előadás, aminek keserédes, fanyar, de valamelyest mégiscsak biztató a vége, két viharvert, sokat próbált ember egymás karjaiba borul. De nem nyugodhatunk meg, mert ettől még ez a fenemód nyugtalanító darab váltig ijesztően aktuális.
