Bodó Viktor színpadi őrületeket rendez általában. Tébolyt a köbön. Feltoluló ötlethalmazt. Fékezhetetlen poénáradatot. Olykor úgy tűnik, nincs benne rendszer. Nem is mindig van. Leképezi a káosszal teli, megkergült világot.
Bodó bohócot csinál a színészekből. Ezt érthetjük jó és rossz értelemben egyaránt. Totálisan felszabadítja a játékkedvüket. Áthágat velük írt és íratlan szabályokat. Gyakran olyanok lesznek mint nekiszabadult kölykök, akik képtelenek abbahagyni a felhevült ugrálást a díványon. Ezzel tágítják a határaikat, akár kilépnek a komfortzónájukból. Megletten is előhívják magukból a rakoncátlan gyereket, akikre hiába szólnak rá többször is, nem bírja abbahagyni, hogy rossz fát tegyen a tűzre. Ha sikerül ebbe némi rendszert és logikát pumpálni, az ilyen kitörő energiákból, áradó marháskodásból, humorözönből, veszett jó előadás születhet. Ha nem, akkor sok minden értelmetlen baromkodásnak, öncélú agymenésnek tűnhet. Bodó munkásságában mindkét végletre van példa, akár egyetlen színházon belül. Az Örkényben általa „celebrált Kertész utcai Shaxpeare-mosó, a Rómeó és Júliának sajátos, az elmaffiásodott világra adaptált verziója, telitalálat, reveláció. Ugyanitt a 33 álom széteső ötletroham volt, komoly energiabefektetéssel megvalósuló, kristálytiszta, egyértelmű bukás, olyan, amilyen ritkán létezik nálunk.
Örömszínház
A most a Vígszínházban bemutatott Az ember, aki elvesztette az időt, viszont igazi örömszínház. A meghajlásnál fülig ér a színészek szája. A tapsokat megköszönve is lerí róluk, hogy imádják ezt csinálni. Remek „fancsali” figurákat teremtenek. Röhejeseket, ám nagyon emberieket. Teli kisszerűséggel, félelemmel, szeretetvággyal, ábrándos álmokkal, tragikus felhangokkal. Jonas Petter Aronsen norvég író Csehov Platonovja által ihletett mintegy ezer oldalnyi regényfolyamából, ami sehol nem jelent meg, Kovács Krisztina és Róbert Júlia írtak színpadi szövegfolyamot. Legalábbis ezt teszik közhírré az ismertetőben. De ilyen nevű írót az interneten nem találni. Valószínűbb, hogy ez átverés, a dramaturgok és a rendező írhatták a szöveget. Végül is ez szinte mindegy, csaknem bármit rendez Bodó, abból általában a rá jellemző intellektualizált őrület, elmés esztrád, jelentéssel is feltöltődő show műsor lesz.
Ezúttal időnként lehet olyan érzésünk, hogy túlteng a szó. Több mindent túlbeszélnek. Az agymenés mellé szövegáradat is tolul. Tán a kevesebb néha több lenne. De ez sem biztos, ezen az északi, hideglelős, isten háta mögötti kutatóbázison az emberek tekintélyes része túl sok önmagának is és másoknak is. Miért ne beszélnének rengeteget? Miért ne burjánoznának túl a jelenetek? Lehet persze azt érezni, hogy itt meg itt aztán a kevesebb már tényleg több lenne, húzni kéne, de hát ezek az emberek túltengenek, így aztán temérdek mindent túl is beszélnek. Meg akár túl is mozognak. Nemigen tudnak megállni, megülni a helyükben. Időnként rohangásznak, futnak maguk elől is. Nem csak akkor, ha a bejárati ajtón kívülre, ahonnan besüvít a dermesztő, havas szél, riasztják őket a rettentő hidegbe embert menteni, vagy a mindennapi kutató robotra, hanem zuhanyozni és onnan vissza is futólépésben mennek.
Izgága jövés-menés
Bodó vagy 15 éve rendezte Grazban, a Pesten is vendégszereplő, Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című csak testnyelven beszélő produkciót. Mintha a szószátyárság mellé az abban lévő izgága jövés-menésből is ízelítőt kapnánk. Mint a felzaklatott hangyabolyban futkorásznak olykor ide-oda a szereplők, akár kifejező alakzatokba rendeződve. Örök nyughatatlanok. Ha nem mennek külső terepre, össze vannak zárva egy nagyobb légtérbe, amit Bodó tervezett egy jókora terem, kietlen hodály formájában, aminek jelentős része kongóan üres. Otthonosnak kevéssé nevezhető. Az itt élők, egy három generációs család tagjai, elvágynak innen, de nem Moszkvába, mint Csehov antihősei, hanem úgy általában a városba. Aztán amikor el- és szét akarják költöztetni őket, mert egy haszonleső fickó, mint Lopahin a Cseresznyéskeretet, eltulajdonítja a házat, akkor pedig ragaszkodnának hozzá tűzön-vízen át. Ám végül mégiscsak beadják a derekukat, mert az erőszakkal szemben olyan nagyon nem is tehetnének mást. Hőbörögni, lázongani tudnak, de nem nagy ellenállók, nem igazán képesek érvényesíteni az érdekeiket. Zömüket beletörődésre trenírozták, arra, hogy hatalmas úr a muszáj, hogy valahogyan élni, létezni kell tovább.
Persze, hogy áthallásos a történet. Nem annyira mint amikor Bodó az első vígszínházi rendezésével A revizort vitte színre. Az nem csak áthallásokkal, hanem konkrét politikai beköpésekkel is teletűzdelt volt. Ezúttal áttételesebbek az utalások. De most is szó van megrekedtségről, állóvízről, korrupcióról, a gerinc meghajlásáról, sőt roppanásáról, megaláztatásról, nélkülözésről, haszonlesésről, basáskodásról, elvtelenségről, mások leuralásáról, temérdek mindenről, amiben élni kényszerülünk. Csöppet sem kétséges, hogy rólunk szól a mese, középpontban egy Platonov-szerű, önsorsrontó, elviselhetetlen, mégis többeknek igencsak vonzó figurával, Mica Jakobsennel, akit Ötvös András remekbe formál.
Roncsaiban is karizmatikus
Érzelmi atombomba. Dühkitörései hirtelen jönnek, mégis előre prognosztizálhatók. Szeszélyes. Eltékozolja magát, miközben másokat is tönkretesz. Ám roncsaiban is karizmatikus, emiatt sokakra van hatással. A nők meg akarják váltani, de nem hagyja, valószínűleg amúgy is menthetetlen. Kovács Patrícia adja Ingridet, a feleségét, akinek temérdek megcsalatást kell eltűrnie, mégis foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Ingrid öccse Lars, ifj. Vidnyánszky Attila alakításában olyan mint a besózott nikkelbolha. Képtelen megmaradni egy helyben, pattog, ugrál, nyargalászik. Hegyi Barbara Ulrike, Ingrid és Lars anyjaként, Ivan feleségeként tesz-vesz-sürög, főzőcskézik, mint többeket, őt is megalázzák. Méhes László Ivan, aki kisebb-nagyobb javításokkal elszöszmötöl a ház körül. Halász Judit Ivan anyja, felpörgetett tempóban tipegve, kíváncsiskodva beledugja az orrát amibe csak tudja. Hegedűs D. Géza Oscar Gustavson, afféle modernizált keresztapa, maffiózó, aki ellentmondást nem tűrően, de azért úgy téve, mintha lenne némi választási lehetőség, ráteszi a házra a kezét, ridegen elűzve az embereket, de azért a látszat kedvéért némi empátiát és csipetnyi demokráciát mímelve. Kövesi Zsombor adja Eriket, a jobbkezét, utasításainak feltétel nélküli végrehajtóját. Gustavson maga lepődik meg a legjobban, hogy az addig ütődöttnek vélt, hülye gyerekként kezelt fia, Kristof, Horváth Szabolcs játékával, végül egy vezércsellel elhappol előle mindent. Nagy-Kálózy Eszter Anna, az itt tébláboló meghatározatlan státuszú nő, aki ráhajt Jakobsenre, ő rá pedig Gustavsonnak fáj sikertelenül a foga. Orosz Ákos Marcus, és felesége Szofi, Radnay Csilla megformálásában, kívülről, városlakókként csöppennek be ide, és még inkább felpaprikázzák a kedélyeket.
Ertl Zsombor, Dino Benjamin, Zoltán Áron, Virágh Panna a házban „ideiglenesen állomásozó” fiatal kutatócsoport ügybuzgó tagjai. Bár, hogy mi is az az ügy, amiért serényen „buzognak”, nem különösebben világos. Nagy Fruzsina jelmezeinek jelentős része mulatságosan, karikaturisztikusan elrajzolt.
Az egész produkció jó mulatság, annak dacára, hogy főleg az első rész bő lére eresztett. Kinevetjük a bajainkat, röhögünk a problémáinkon, bár azért el-elborzadunk rajtuk. Bámuljuk az élvezettel parádézó színészeket, akik markáns karaktereket teremtenek, ugyanakkor vérbeli csapatjátékosok.
