Idősebb Tassonyi Zsolt klarinétművész és Zalay Lídia énekes–színésznő fia, öccse, Balázs épp zenés színésznek tanul, a felesége pedig fuvolaművész. Első diplomája után a koncertezés mellett tanítani is kezdte a zongorát, és közben jött rá, hogy inkább a karmesterség az igazi útja. Tassonyi Zsolt főként színházban dolgozik, és van, amikor az egész családot vezényli.
– Ön aztán ízig-vérig művészcsaládból származik!
– Valóban, és nagyon érdekes, hogy most a hatéves kisfiamon láthatom azt a folyamatot, amelyet gyermekként magam is átéltem, hiszen szüleimnek köszönhetően már egészen ifjúkoromban értek olyan ingerek, amelyek felkeltették az érdeklődésemet a muzsika iránt. Már a fiam is természetesnek veszi, hogy a felnőttek otthon zenéről, előadásokról beszélgetnek, és nagy örömöm, hogy érezhető rajta az elemi szintű érdeklődés. Nem erőltetjük a zenetanulást, mégis elhatározta, hogy zongorázni tanul, és igen sokat énekel a saját örömére. Noha a soroksári Galambos János Zenei Alapfokú Művészeti Iskolában zongorát oktatok, a fiamat nem én tanítom, de nagyon szívesen gyakorolok vele. A legszebb pillanatok, amikor ketten ülünk a zongoránál, és együtt találunk ki valamilyen izgalmas dallamot, kísérettel.
– Jól tudom, hogy nem Soroksáron kezdett el először tanítani?
– Igen, a zeneakadémiai tanulmányaim mellett a Kunszentmártoni Zeneiskolában tanítottam zongorát, ahol egy nagyon lelkes fúvószenekar élére is kerültem. Igen sok sikeres koncertet, minősítőt éltünk át együtt, sok remek ötletet valósítottunk meg, és örömmel hangszereltem a legkülönfélébb műveket is a kis csapatnak. Ott éreztem először, hogy a vezénylés sokkal jobban érdekel, majd az élet úgy hozta, hogy a szolnoki Szigligeti Színházban is kipróbálhattam magam karmesterként. Utána jelentkeztem az akadémia karmester szakára.
– Miért akart karmester is lenni?
– Engem a Jóisten mindig abba az irányba terel, amerre jónak látja, és hagyom magam terelni, mert hiszek abban, hogy az az út, amelyen vezet, sikeres és családközpontú is egyben. A Zenekadémián két legendás karmestertől, Medveczky Ádámtól és Ligeti Andrástól tanulhattam, és ez olyan útravalót adott, amit jó szívvel köszönök meg. Nem mondhatom, hogy már kisgyermekként karmester akartam lenni, noha otthon gyakran elmesélik, hogy a komolyzenei közvetítések alatt a nagymamám kötőtűivel vezényeltem a televízió előtt állva. Nekem idő kellett a felismerésig. Mindvégig egészen másképpen gondolkodtam, mint csoporttársaim, akik a zongoristaéletet választották. Más aspektusból láttam a dolgokat, noha a zene mindenkori nyelvezete egyébként nem feltétlenül adna okot az ilyen különbségtételre.
A cikk folytatása a Pepita magazin novemberi számában olvasható.
