Azt beszélik, hogy Tassonyi Balázs a színpadra és az éneklésre született. Nekem első pillanatban karakter színésznek tűnt, de amikor főszerepben láttam a színpadon, eltűnt minden előbbi, halkan megfogalmazott gondolatom. Tassonyi Balázs átalakult, pedig annyira fiatal. Mégis azzá a férfivá vált, amivé a szerep szólította.
Hogyan kerültél az Operettszínház színpadára?
Gyerekként kezdődött minden: a kispesti Mágnes Színházba és musical stúdióba jártam, de mellette népdaléneklési versenyeken is megmérettem magam. Úgy hozta a sors, hogy az Operettszínházban 2009-ben, az Elisabeth című előadásban rám bízták a gyermek Rudolf szerepét. Nagyon élveztem, hogy színpadra léphetek, de a sikerek és a támogató visszajelzések ellenére nem akartam színész lenni. Minden vágyam az volt, hogy pilóta lehessek. Ráadásul elkezdtem mutálni is, így a gyerekszerepekre már nem voltam igazán ideális választás. Éppen ezért mindent alárendeltem a pilóta álmaimnak és a tanulmányaim is erre fókuszáltak. Azonban történt egy olyan esemény, ami meghatározta a későbbi pályaválasztásomat. A Scherzo Fesztiválon megkaptam a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Elgondolkodtam: ha pilóta leszek, akkor nem játszhatok tovább színházban és mivel hobbiszínész nem akartam lenni, ezért úgy döntöttem, inkább a színészetet választom a hivatásomnak. Jelentkeztem az Operettszínház Stúdiójába – ahová fel is vettek –, majd elvégeztem a hároméves képzést, utána pedig a Veszprémi Petőfi Színházban dolgoztam. De felléptem a Szegedi Szabadtéri Játékokon és az Operettszínházban is adódtak kisebb szerepeim. Szerettem volna, ha biztos szakmai alapokkal bíró, profi felnőtt színészként tekintenek rám, ezért jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Ott – a szintén sikeres felvételi után – Kiss-B. Atilla és Homonnay Zsolt lett az osztályfőnököm. Nemrég befejeztem a harmadik évemet, és főigazgató úr megtisztelt azzal, hogy felkért a Carmen férfi főszerepe, vagyis José Rivera megformálására Frank Wildhorn világhírű zeneszerző musicaljének hazai ősbemutatójában.
Akkor nem adtad fel az álmodat?
Nem, inkább rátaláltam arra az álmomra amely valóságos, és ez a színház. Közben lett egy másik szenvedélyem, pár éve megszereztem a jogosítványt hajóra, tengerre és belvízre is.
Szerinted mit jelent az a szó, hogy tehetség?
Sokan, sokféle módon próbálják meghatározni ennek a szónak a jelentését. Akadnak, akik szerint a tehetség az, hogy az adottságaival, például a hangjával, a matériájával, az ösztönös zeneiségével, a beleérző képességével, az asszociációkra nyitott gondolkodásmódjával miként bánik a színész. Azt gondolom, hogy a tehetséget Istentől kapjuk, éppen ezért kötelességünk élni vele és folyamatosan fejleszteni kell, hogy méltóképpen és egyre gazdagabban használjuk a színpadon. A tehetség egyfajta felkiáltó jel számomra, hogy dolgom van a színházzal, ezért önbizalmat és bátorságot ad, ugyanakkor önmérsékletre is int, hiszen önmagában semmit nem jelent, ha nem párosul hozzá a szorgalom, a kitartás és a szakmai fejlődés iránti vágy. Csakis így tudok valódi élményt nyújtani a közönségnek.
Az igazi tehetségek érzik, hogy azok, de emellett nagyfokú bizonytalanság is jellemzi őket. Te ebből mit tapasztaltál magadon?
Azt mindig tudtam, hogy énekelni fogok. Édesanyám meséli mindig, hogy csecsemőkoromban, pelenkázás közben dudorászott nekem és egyszer csak visszadúdoltam neki a tőle hallott dallamot. Hogy mennyire vagyok jó, az persze állandó kérdőjel bennem. Ehhez hozzájárul, hogy alapvetően kételkedő típus vagyok, azonban hinni csak akkor lehet, ha van bennünk némi kétely. Ismerem magam annyira, hogy tudom, ha egy előadásom jól sikerült, és azt is, ha nem valósítottam meg mindent, amit szerettem volna. Ennek ellenére mindig óriási kíváncsisággal megyek a tapsrendre. Vajon mit sikerült kiváltanom a nézőkből? Mennyire tudtam átadni az adott karakter érzelmi hullámait? Mennyire azonosult a közönség velem? Az egyetem egyébként sokat segített abban, hogy feltérképezzem önmagam, megismerjem az erősségeimet és a gyengeségeimet, így a fejlesztésre szoruló területeket is.
Mikor érezted utoljára azt a „megszűnik körülöttem az idő”, eufórikus öröm állapotot?
Először Csíkszentmihályi írta le tudományos pontossággal az úgynevezett flow-élmény állapotát, amit a kérdésedben is említesz. A flow-élmény szerintem egy művészember hétköznapjaiban – legyen az író, festő vagy színművész – gyakran előfordul. Színpadon, az előadás közben szinte mindig ebben az állapotban vagyok. Próbán is gyakran elkap a flow, ilyenkor jönnek a megtermékenyítő ötletek. A Carmen próbafolyamata során sok hasonló állapotot éltem meg. Egy pillanat alatt elrepültek a négyórás próbák, szépen haladtunk a folyamatban. Homonnay Zsoltot is elkapta ez az érzés rendezés közben, és mikor megérzett egy ilyen hullámot, akkor ment vele, hagyta kiteljesedni ezt az energiamezőt, persze erősen kézben tartva a próbát.
Van olyan karakter, akit szívesen eljátszanál?
Nincs igazán szerepálmom, ha csak az éppen soron következő feladatomat nem tekintem annak. Képes vagyok beleszeretni minden, általam megformált karakterembe.
Mivel nagyon sokszor megéled azt a hiperaktív állapotot, a flowt, akkor hogy éled meg azt az időt, amikor éppen nem játszol?
Nehéz kérdés, mert mindig vágyom arra, hogy színpadon legyek. Érdekes például, hogy miként kezelem a siker utáni csendet. Nyilván nem tudok egy előadás után rögtön hazamenni és bedőlni az ágyba. Szükséges valamennyi idő ahhoz, hogy visszatérjek a hétköznapokba. Lipics Franciskával, aki a címszerepet alakítja, és Nagy Alma Virággal, aki Katarina szerepében látható a Carmenben, nem csupán osztálytársak vagyunk, hanem barátok is, és ez a kapcsolat az utóbbi időben még szorosabbá vált. Az előadások után vállvetve hozzuk vissza egymást a valóságba. Engem az is segít ebben, hogy az Operettszínház mellett szerencsére az egyetemen is nagyon sok feladatom van. Hálás vagyok az osztályfőnökeimnek, és a színház vezetésének, hogy folyamatosan bizalmat szavaznak nekem. Mindemellett fontos a pihenés és a regenerálódás is, így nyáron igyekszem feltöltődni, hogy utána a megfelelő minőségben végezzem a tanulmányaimat, valamint az Operettszínházban a feladataimat. A magánéletemben, amikor nem a színházzal foglalkozom, az sem egy anti-flow állapot: szeretek például horgászni. Órákon át csak ülök, nézem a vizet, ami hihetetlenül kikapcsol, ahogyan a kirándulás is. Amikor nemrég Olaszországban jártam, városról városra haladtunk a barátaimmal, majd az egyik reggel átsétáltam Veronába, felfedeztem a helyet, beszélgettem kicsit az emberekkel, majd forró kávékkal tértem vissza a barátaimhoz. Tulajdonképpen ez a célom a nézőkkel is: megmelengetni a lelküket.
Írta: Tarnócai Éva
Fotó: Janus Erika
