Nem tartom feltétlen szitokszónak, ízlésficamnak a ripacskodást. Lehet persze az is. De lehet a féktelen játékkedv megmutatkozása is, amikor átszakadnak gátak, leomlanak bizonyos szabályok, és úgy tombolnak a színészek a deszkákon, mint rosszcsont kölykök. Amikor hiába szólnak rájuk a szülők többször is, nem hagyják abba a fékeveszett ugrabugrálást a díványon.
Ilyen energikus színpadi hancúrozásra késztető Ken Ludwig bohózata, a Primadonnák. Arra tesz javaslatot, hogy a színészek és a közönség tagjai is eresszék ki a gőzt. Lehet marháskodni, nagy intenzitással hülyülni, poénokat halmozni poénra, helyzetkomikumi szituációkban lubickolni, esetleg ezeket némi tartalommal feltölteni, de, ha nem, az sem különösebb baj. Bevallva vagy bevallatlanul, azért a rekeszizmok intenzív és folyamatos működtetése a cél. No és persze a kassza megtöltése is, amennyire csak lehet. És az ilyesmivel rendszerint lehet. Persze, ha jól csinálják, és a Miskolci Nemzeti Színházban most jól csinálják. Bozóki Mara lovardának is beillő hatalmas nappalit ábrázoló díszlete a kamaradarabot, amit nálunk például a Játékszínben adtak kiadós sikerrel, segít nagyszínpadra „felpumpálni”.
Az ügyesen megírt, karakteres figurák megformálására, ziccer helyzetek eljátszására alkalmas, véznácska történetű bohóság szerint két csóró fiatal angol Shakespeare színész azt olvassa az újságban amerikai vonaton zötykölődve, hogy a színlap ékesszólását idézzem, „a Pennsylvania állambeli Yorkban éppen haldokló, dúsgazdag Florence asszony hónapok óta hasztalan keresi Maxot és Steve-et, elveszett nővérének gyermekeit, hogy rájuk hagyja tekintélyes vagyonát. A fiúk azonnal megérzik ebben a nagy lehetőséget; miért is ne lehetnének ők az Angliában nevelkedett, ősidők óta nem látott unokaöccsök? A végre nagy sikerrel kecsegtető színjátszó akciót némileg bonyolítja, amikor a nénikéhez érkezve kiderül, Max és Steve valójában lányok: Maxine és Stephanie. Ám Leót és Jacket ez sem tántorítja el. Végül is színészek, bőröndjeikben pedig ott lapul egy komplett színházi jelmeztár…” Ha ez kell a pénz megszerzéséhez, naná, hogy kiadják magukat unokahúgoknak. Ebben sokat segít nekik Sinkovits Judit jelmeztervező, mert olyan mókás, fodros-bodros női hacukákat ad rájuk, hogy ezek önmagukban humorforrások.
Lesz persze kalamajka, haddelhadd, félreértéshalmaz, füllentés- és hazugságáradat, kimászni akarás a csávából, és még inkább belegabalyodás, rohangászás a deszkákon, rossz pillanatban, leleplező módon betoppanás, ennek kimagyarázási kísérlete, és mindenbe még jobban belegabalyodás. A nézők pontosan azt kapják, amire bejöttek, szórakozhatnak rogyásig.
Jó, persze bele lehet látni az előadásba ezt-azt-amazt, de, ha valaki nem lát bele az ég egy adta világon semmit, akkor is röhög. És röhög Keszég László vérprofi rendezésén, a színészek áradó humorán, Hamvai Kornél szellemes fordításán.
Így van ez már az előadás elején is, amikor a két ifjú színész, Leo és Jack, vagyis Börcsök Olivér és Tegyi Kornél, még hivatásuknak megfelelően Shakespeare-t játszanak. Már ekkor nevetünk, pedig szerintem még nem feltétlenül kellene. Úgy játszanak ugyanis Shakespeare-t, mint ügybuzgó amatőrök. Kaszáló mozdulatokkal, hangjukat megemelve, szavakat, szótagokat túlhangsúlyozva, alaposan megnyomva. Egyikük még a nézőtérre is lejön bohóckodni, holott tragédiát adnak. Valamelyik széksorban végig felállítja a nézőket. Így nem csoda, hogy nincs kereslet arra amit csinálnak, és csórók.
Nagyobb lenne a tét, ha azt látnánk, hogy jeles művészek, és ennek ellenére nincs rájuk szükség. Vagy netán csak a rossz ízlésű közönségigényt kénytelenek kiszolgálni? Vagy tök fölösleges ilyeneken mélázni. Most a nevettetés a cél, az előadás elejétől a végéig, meg, hogy a színészek jól kihancúrozhassák magukat. A közönség pedig szórakozzon, ahogy belefér? Kár ebbe bármit is belemagyarázni? Persze lehetne lelkizni azon, hogy a gazdag, haldoklónak remélt, nagynénit milyen rútul át akarják ejteni, kiforgatni a vagyonából. De ugyan már, amikor rájön a Molnár Anna által adott, abszolút virgonc néni, hogy a bolondját akarják járatni vele, még imponál is neki a játékosság. Élvezi azt is, amikor egy ideig elhiteti, hogy gyengélkedik, és nem is sejt semmit. Aztán a lelepleződést is széles mosollyal és nagyvonalú megbocsátással fogadja.
Van egy lánya is, Maggie, Baranyi Emma megszemélyesítésében. Persze, hogy összejön az egyik színészsfiúval. Egy másik lány, Audrey, Edvi Henrietta megszemélyesítésében, pedig a másikkal. Szerelmi szál, hát az ugye feltétlenül szükséges. Annyi bonyodalom még van, hogy Maggie egy Duncan nevű lelkész menyasszonya, de az nyársat nyelt fickó, meg undok is, félti a jövendő házassággal rá is szálló örökséget, még magándetektívet is fogad a srácok ellen. Kokics Péter a szerepben vizslató tekinteteket eresztget, eljátssza, hogy ez egy teljesen merev ember, és még rosszindulatú is. Egyetlen ilyen kell ezekbe a típusú darabokba, hogy legyen kit legyőzni. És, ha ez sikerül, több gonosz nincs is, a világ amúgy teljesen rendben, jöhet a maximálisan boldog végkifejlet. Ha már Shakespeare színészekről van szó, hadd idézzem egy darabjának címét, Minden jó, ha a vége jó. Így, a problémáktól szabadulva, ebben aztán meg is nyugodhatunk.
