Négyévesen kezdett zongorázni édesanyja, Szokolay Ádámné irányításával. Hatéves kora óta számos versenyen vett részt, tavaly elnyerte a Bartók Világverseny első díját és Junior Prima-díjas is lett Szokolay Ádám Zsolt zongoraművész. Nyolcévesen vették fel a Zeneakadémia kivételes tehetségek tagozatára. New Yorkban, Weimarban is tanult, ősztől a salzburgi Mozarteum Egyetemen folytatja. Számos országban fellépett már, és úgy tartja, számára a magyar közönség a leginspirálóbb.
– Hogyan jött a zene szeretete az életedbe?
– Édesanyám zongoraművész, az egri Farkas Ferenc Zeneiskolában tanított, és otthon is tartott órákat a növendékeinek. Ezeket az órákat hallgatva egyre jobban magával ragadott a zene szeretete. Tulajdonképpen az én kérésemre kezdett el velem is foglalkozni, akkor három-négy éves voltam. Az ő biztatására már az elejétől kezdve versenyeken vettem részt, hatévesen négy országos zongoraversenyen is győztem. A versenyeken megtapasztaltam, milyen érzés nagyobb közönség előtt játszani, és így érkeztek az első koncertfelkéréseim is.
– Nyolcévesen, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem történetének egyik legfiatalabb tanulójaként vettek fel a kivételes tehetségek tagozatára. Hogyan vezetett oda az utad?
– Előtte egy évig jártam Budapesten a Tóth Aladár Zeneiskolába, Aszalós Tünde tanárnőhöz. Vele és anyukámmal közösen döntöttünk úgy, hogy megpróbálkozom a Zeneakadémia előkészítő tagozatával. Az, hogy felvettek, komoly hivatástudatot adott. Egészen a gimnázium végéig, tíz éven át járhattam oda, Keveházi Gyöngyi, Eckhardt Gábor, Várjon Dénes és Némethy Attila tanított.
– Az egyetemi tanulmányaidat a New York-i Bard College Konzervatóriumában folytattad, Peter Serkinnél. Kint is éltél?
– Három évig tanultam és éltem Amerikában. Az ötlet Várjon Dénestől jött, aki régebben ott tartott mesterkurzust, és Peter Serkint személyesen is ismerte. És éppen akkor volt itthon egy meghallgatásuk. A Bard vezetősége ugyanis évente járja Európát, mert sokan nem tehetik meg, hogy kiutazzanak Amerikába a felvételi vizsgára. Én is egy ösztöndíj elnyerésével jutottam ki. Utána a weimari Franz Liszt Hochschule für Musiken, Grigory Gruzman orosz professzornál folytattam a tanulmányaimat. Őt a nagybátyám, Szokolay Balázs zongoraművész ajánlotta. Ősztől pedig a salzburgi Mozarteum Egyetemen is tanulok, Rohmann Imrénél.
– Számos mesterkurzuson is részt vettél. Fontos, hogy minél több tudást szívj magadba?
– Igen, nagyon fontos, hogy minél több zenésztől halljak véleményt a játékomról, valamint gondolatokat, rálátást a zenére. Ha hosszú ideig csak egy személyre hallgatunk, egy idő után beleeshetünk abba a hibába, hogy elkezdjük másolni. Ez pedig, akármennyire is respektáljuk a művészt, ritkán hoz meggyőző végeredményt. Minden művésznek más a kapcsolata a zenéhez, és ezt rengeteg inspiráció után találja meg magának az ember. Ugyanakkor a zenében is vannak objektív igazságok. Peter Serkin tanította meg igazán, hogyan olvassak kottát, mi mindent lehet belőle kideríteni a zeneszerzők intencióiról, főleg ha a kéziratok tanulmányozására is lehetőség van az adott darabnál. Ez rávezetett a zeneszerzők iránti tiszteletre, hogy egyszerűen azt játsszam, amit ők leírtak. Például Bartók nagyon részletesen leírta, mit szeretett volna hallani a darabjai megszólaltatásakor. Végsősoron mi közvetítői vagyunk annak, amit a zeneszerzők ránk hagynak, persze, mindannyian az egyéniségünkön, személyes benyomásainkon keresztül közvetítünk.
– Tavaly elnyerted a Bartók Világverseny első díját. Ez az eddigi pályád csúcsa?
– Abból a szempontból igen, hogy ennek volt a legnagyobb közönsége, híre, így még nagyobb ismertségre tettem szert. Én nem igazán a sikerélményért indulok el egy versenyen, szerintem sokkal fontosabb, hogy minél több embernek átadhassam a zene szeretetét. Ehhez szükség van ilyen eseményekre, amelyek növelik az ismertségemet, és természetesen egy lelkes, szakmailag elkötelezett menedzserre is, aki mindenben támogat és irányítja a nemzetközi karrierem alakulását. Arra is jó alkalom egy verseny, hogy ilyen nagy repertoár megtanulásával és előadásával próbára tegyem a szellemi teherbíró képességemet.
– Bartók 1. zongoraversenyével győztél. Miért ezt a választottad?
– Bartók művei adottak voltak, mellettük Liszt két számozott zongoraversenyét lehetett választani. Az 1. zongoraverseny az egyik kedvenc darabom Bartóktól, az egyik legbonyolultabb, legösszetettebb műve, és nagyon szerettem volna zenekarral előadni. Mondhatni, haraptam a lehetőségre, mert nagyon ritkán lehet hallani, versenyen repertoárként választani pedig még ritkábban. Nem a könnyebbik utat választottam…
– Kik segítettek a felkészülésben?
– Amikor Weimarban voltam, a tanárommal, Grigory Gruzmannal dolgoztunk rajta, nyáron pedig Rados Ferenc mesterkurzusán vettem részt. Nagyon sokat jelentett az a néhány zongoraóra, rengeteg olyan gondolatot ébresztett bennem, ami sosem merült fel bennem korábban a zenéről és a darabok nyelvezetéről. A verseny előtti utolsó hetekben pedig nagybátyámmal készültem a versenyre, rendkívül intenzíven dolgoztunk.
– Számos külföldi városban is felléptél már. Miben más számodra itthon játszani?
– A magyar közönségnek játszani nagyon inspiráló. Szinte minden itthoni koncertemen azt érzem, megkapták, érezték, mit szeretnék átadni. Külföldön ezt nem mindenhol érzem. Úgy gondolom, ez annak az eredménye, hogy olyan zeneiskola-rendszerünk van, amelyben minden gyerek jó tanároktól tanulhat, és megmarad bennük a zene szeretete még akkor is, ha később kevésbé aktíva része lesz az életüknek. Ez a koncertekre járó közönség kialakulásában és megtartásában szerintem nagyon sokat számít.
– Van olyan nap, hogy nem ülsz le a zongora mellé?
– Idén jó néhány ilyen napom volt. Amikor hosszú ideje készültem egy koncertre, és nem sokkal előtte járvány miatt lemondták, az elég rosszul érintett, nehéz volt feldolgozni. A zene szeretetét nem lehet elveszíteni, de mi zenészként folyamatosan szeretnénk másoknak is átadni. Az idei év ebből a szempontból nehéz volt. Másképp készülök, amikor tíz koncert van egy hónapon belül, és másképp, amikor egy sem, az utóbbi alkalom a szabadabb repertoárválasztáshoz és -tanuláshoz. Szeptemberben szerencsére már voltak koncertjeim, és úgy tűnik, októberben, novemberben is lesznek. Ha a megfelelő körülmények között biztonságban érezheti magát a közönség, vannak lehetőségek, és szerintem szükségük is van az embereknek a feltöltődésre. Az egyik szeptemberi koncertemen rendkívüli módon éreztem a közönség lelkesedését, talán még jobban, mint bármikor máskor. Az a vágyam, hogy újból teljesen megtöltött termekben zenélhessek! Remélem, jövőre már nem lesz akadálya.
– Nagybátyád, Szokolay Balázs is zongoraművész. Zenéltetek már együtt?
– Ötéves koromban, Keszthelyen játszottunk először együtt a színpadon négykezes darabokat, az évek során ez sokszor megismétlődött. Nagyon sokat számít, hogy bármilyen koncert vagy verseny előtt, ha kérem, mindig meghallgat. Úgy gondolom, tőle tanultam a legtöbbet, mert nekem ő inspiráció is, a példaképem. A koncertjein és a tanári hivatásában is ugyanolyan szívvel-lélekkel dolgozik, ami nagyon ritka, a legtöbb művésznél az egyik általában túlsúlyba kerül. Ő minden növendékével annyit dolgozik, amennyire szükségük van.
