Szivák-Tóth Viktor színész, drámatanár, művészeti vezető, színházpedagógus, aki egyébként vegyészmérnöknek készült. Színházi nevelési előadásokat rendez, szívügye a fiatalokat érintő problémák feldolgozása a színház nyelvén. Nemrég Örkény István ösztöndíjat is nyert és Radnóti Zsuzsa lett a mentora. Vele beszélgettünk arról, hogy az online világhoz szokott életünkhöz mit tud adni a színház légköre, a színjátszás.
– Mikor és hogyan szerettél bele a színház világába? Mi volt az első meghatározó élményed?
– Kisiskolás koromban, gyerekként nem volt különösebben színházi érdeklődésem, és később sem gondoltam volna, hogy a színházzal fogok foglalkozni, mivel egyébként vegyiparit végeztem és fölvettek vegyészmérnöknek is. A színjátszás szeretete viszonylag későn ért el, felső tagozatosként. Inárcson nagyon erős színjátszó mozgalom működött Kovácsné Lapu Máriának köszönhetően, akinek a férje, Kovács Gáza az osztályfőnököm volt. Ketten szervezték a színjátszóköröket. Megszerettem ezeket, ott ragadtam. Azt azonban nem hittem volna, hogy a színház ilyen fontos lesz az életemben és hogy ilyen sok ágával fogok foglalkozni.
– A vegyészmérnöki pálya nem kacsintott vissza az életedbe?
– Nagyon furcsa, mert most a Szkéné Színházban dolgozom, itt vezetem a Rakpart3 ifjúsági-és közösségi műhelyt, ami kifejezetten színházpedagógiai, és ez a Műegyetemen van, ahová fölvettek, de direkt nem mentem el. Úgy látszik, nem tudtam elszakadni a Műegyetemtől. Ezen kívül azonban semmi kapcsolódásom nincsen a vegyészethez, ha csak annyi nem, hogy néha értek valamit a vegyészeti témájú cikkekből. Ha valaki kémiából korrepetálást kérne tőlem, rosszul járna.
– Komplex színházi nevelési előadásokat szervezel, vezetsz. Mit takar ez?
– Úgy gondolom, hogy a világon Magyarország áll a legjobban a színházi neveléssel. Sok TIE-közösségünk van, csapat, társulat, akik nemcsak előadásokat visznek a diákoknak, hanem mindenféle egyéb programot is. Nagyon gazdag módszertana is van. Az egyik legfőbb cél, hogy azt a világot, ami körülvesz minket, minél jobban megértsük, mozgósítsuk a képzeletünket, és az empátiás készséget is fejlesszük, megértsük a szereplőket, hogy mit miért csinálnak. Fontos, hogy cselekvő módon is részt vegyünk egy-egy ilyen drámaórában, és végiggondoljuk a fiktív kereteken belül történteket. Ezeken a kérdéseken lehet gondolkodni: Van-e visszaút, helyre lehet-e hozni valamit, miben és hogyan dönthettem volna másként, kiálltam-e az értékrendem mellett. Az az izgalmas ezekben a foglalkozásokban, hogy mindig helyben születik valami színházi erejű alkalmi produktum.
– Sok társulattal dolgozol. A fiatalok közt mozogva látod, tapasztalod, hogy mi foglalkoztatja őket. Mit tapasztalsz, melyek a legfontosabb kérdések, problémák, amikre választ, megoldást kereshettek a színház nyelvén?
– Az anyatársulatom a KB35, ahol művészeti vezető is vagyok. Itt úgy állunk neki a színházi nevelési programnak, hogy feltérképezzük, hogy a diákoknak mi az érdeklődési körük, mivel küszködhetnek. Olyan problémákat keresünk, amiknek a kezelésében, feldolgozásában segíthetünk nekik. Ha van a helyzetre megoldás, segítünk nekik, hogy begyakorolhassanak működő stratégiákat. Szabad világ a színházi nevelés. Mivel arra épül, hogy együtt kell működnünk a nézőkkel, itt nincs annyi kötöttség.
A köznevelésben érintetteknél vannak visszatérő témák. Ilyenek például a közösségben élés nehézségei, az identitás problémák, a zaklatás, az, hogy hogyan fogadok kritikát, hogyan tudok hű maradni magamhoz, miért változom, hova tűnt az integritásom. A szerelem is lépten-nyomon felbukkan. Sok olyan probléma is foglalkoztatja őket, ami a külvilágban is megjelenik, mint a háború, a hatalom, a klímaváltozás.
– A klímaváltozás témáját dolgozza fel Rojtik Tamás Szárazság című regénye is, ami 2050-be repít egy elképzelt jövőbe. Hogy találkoztál a regénnyel és miként tudtad ezt interaktív színházi élményként feldolgozni?
– Ez egy ajándék volt nekem. Felkerestek a Pesti Magyar Színháztól egy erős ajánlattal. Az volt a kihívás benne, hogy csináljunk egy színházi nevelési előadást kőszínházban úgy, hogy Budapesten ez az első. Az is nagy kihívás volt számomra, hogy elkerüljem, hogy szorongással töltse el a téma a nézőket. Az kezdett el egyből foglalkoztatni a regény elolvasása után, hogy milyen felszabadító, reményt kínáló dolgot tudnék kitalálni. Megtaláltam, megtaláltuk a központi magját a témának, és ez a hatalom és az erőforrások társadalmi felhasználása lett. A regény sodró lendületű és ezt a lendületet az előadásnál is sikerült megtartani.
– A hazugság, a veszteség és a gyászfeldolgozás témáját is megragadtad egy másik jelentős előadásoddal, a Fényeskedjék neki cíművel. A Káva Színházban középiskolásokat szólítottatok meg vele. Hogyan?
– Tanteremre tervezett, ötszereplős darabra hívtak meg a Káva Színháztól, akikkel már többször dolgoztam előtte. Akkor az volt bennem, hogy a gyászról és a korrupcióról szívesen írnék. Zsigó Anna dramaturggal összeraktunk olyan improvizációs játékokat, amiben mindenki tudott valami információt az öt szereplő közül, de senki sem látta át a teljes képet. A z alaphelyzete egy halotti tor lett. Írtam ebből egy drámát, de nem jutottam el a végéig. Már olyan felvonásokkal egészült ki a fejemben, ami nem igazán érdekelné a diákokat. A gyász egy olyan kérdés, amire mindenki tud választ, mindenki másként éli meg. De drámapedagógiai szempontból azt nem érdemes megkérdezni, hogy mi a viszonyunk a korrupcióhoz. Hangsúlyos maradt ebben a verzióban az, hogy a társadalom milyen szerepeket aggat ránk, ki tudunk-e ezekből kerülni.
– A darab a Szkéné Színházban is látható lesz októbertől remek szereposztásban. Miben más ez, mint a Káva Színházas verzió?
– Erős áthangolódás van. Más dramaturgokkal dolgoztam. Nyáron ritmikai szempontból is átírtam, nem maradt meg sor a korábbi változatból. Itt, ebben a verzióban végigfut a történet. Egy befolyásos ember halála után hatalmas űrt hagy maga után. Ennek az űrnek a betöltéséért megindul a harc. A darabban az is hangsúlyos lett, hogy hogyan pusztít szét egy erős szövetségre épülő közösséget az anyagiasság és miként csap össze a gyász és korrupció a nyilvános és a személyes térben. Itt másként dolgozunk fel kérdéseket, mint egy színházi nevelési előadásban. Október 28-29-én lesz a bemutató. Visszacsatolás azonban már van. Ezt a darabot beadtam egy Örkény István ösztöndíjra is és elnyertem a díjat. Radnóti Zsuzsa az egyik kurátora ennek az ösztöndíjnak, aki kiszúrta a pályázatomat, mert úgy vélte, ebben izgalmas dolgok rejlenek. Ő a mentorom is lett. A folyamat vége az lett, hogy csináltunk egy felolvasószínházat már a Szkénés szereposztással.
– Van mostanában más téma, amivel dolgod van?
– Elkezdtem dolgozni egy új drámán. Foglalkoztatott, hogy mit tesz az intimitásunkkal a pornográfia. Sokat dolgozom fiatalokkal és érződik, hogy sokakat érdekel, de mégis tabu téma. Sok sérülés, tévút van e témán belül. Az intim térbe erősen behatolt a pornográfia. Amikor egészen fiatalokkal, 3. és 4. osztálysokkal dolgoztam elcsíptem olyan kifejezéseket, amiből tudtam, hogy már néztek ilyen tartalmat. A digitalizáció fontos, de nagyon veszélyes is tud lenni. Drámaként szeretném megragadni a témát, ráadásul a Csongor és Tünde versritmusában írom. Azt akarom körbejárni, hogy tudunk-e úgy együtt lenni mással, hogy bizalom legyen köztünk.
– Mit tud adni a színház nekünk szellemileg, mentálisan az online jelenléthez szokott életünkhöz?
– Amikor eljutunk a közönséghez, nincs kérdés, mert berántja őket a színházi világ. Ami hiányzik az online jelenlétből, ott van a színházban: a másikra való koncentrált figyelem, az átélés, az élő kapcsolódás.
Írta: R. Szabó Zsuzsa
Fotó: Torják Orsolya