Azért az elképesztő, hogy Szinetár Miklós ismét megrendezte azt a Fra Diavolo című eseményes, kalandos rablóoperát, amit már 70 évvel ezelőtt is. Az volt az első operarendezése, és valószínűleg ez lesz az utolsó. Ez a „keretes szerkezet” így meglehetősen szép.
Imponálóan vagány dolog ez Szinetártól. Fel lehetett volna sülni vele, hogy valami unalmasan poros múzeumi őslelettel rukkol elő, és már érdektelen az, ami egykor siker volt. De tele van játékossággal a színpad. Sokat lehet nevetni. Ritkán látni, hogy operaénekesek ennyire felszabadultan komédiáznak. Kajánok, szarkasztikusak, olyanok mint a csintalan nebulók, akik kedvvel tesznek rossz fát a tűzre. A nagy rakoncátlankodás közben időnként ki-kipislantanak a szüleikre, hogy na, mit szólnak ehhez a fene nagy jókedvű rendbontáshoz, de aztán zavartalanul folytatják belefelejtkezésüket a féktelen rendbontásba.
A rendező fantáziadús játékkedvre ösztönözve, de hajszálpontosan működtetve a biztos kezű Eugéne Scribe mulattató vígjátéki szerkezetét, vitte színre a darabot. Daniel Auber operáit nemigen játsszák nálunk. 1954-ben Szinetár a Gördülő Opera vándortársulatával rukkolt elő a Fra Diavolo-val. Majd 5 évre rá színre vitte az Erkel Színházban is, de az 53 előadást megért produkció az Operaházban is látható volt. És most itt van tőle egy üdítő, friss, új verzió, amiben fiataloknak is kiugrási lehetőséget adott, Harangi Mária társrendezésével.
A muzsika könnyedén szellemes, szarkasztikusan sziporkázó, telis-tele van zenei poénokkal, amik jól illeszkednek a szövegbeli sziporkákhoz, ezekhez Szinetár még hozzá is írt néhány aktuálisat. Meglehetősen lecsökkentett, mindössze 16 tagú a zenekar, de igen intenzíven, erőteljesen szól. Szennai Kálmán ülve, ám fölöttébb átélten, határozott mozdulatokkal vezényel, jól érzékeltetve a könnyed dallamosságot és a szellemességet. A muzsikusok kitesznek magukért, többük arcán újra és újra mosoly jelenik meg, jelezve, hogy élvezik amit csinálnak. Ők is értékelik a darab humorát, aminek története szerint meglehetősen tevékeny rablóbanda garázdálkodik a környéken. Ügyes rátermettséggel kifosztanak sokakat, Fra Diavolo hozzáértő bandavezérségével.
Boncsér Gergely adja a sármos gengsztert. Abszolút jól áll neki, felidézi az egykori, a Budapesti Operettszínházban töltött fénylő bonviván-korszakát. Ott nagyon a helyén volt. Többször éreztem úgy, rosszul tette, hogy átigazolt az Operaházhoz. A jó színészi teljesítményt általában ott is hozta, de a hangja nem feltétlen bizonyult elégnek az adott szerephez. Most teljesen rendben van amit csinál, eljátszik egy agyafúrt gengsztert, egy tulajdonképpen szimpatikus kópét, aki élvezi, bizonyos mértékig játéknak tekinti, az érdekes kalandokkal járó rablást. No és közben persze lehengerlő nőcsábász, de amikor a banda tagjai is hasonló babérokra törekednek, „felidegeli” magát, semmilyen téren nem tűri a konkurenciát. Kőrösi András és Szerekován János a két minden lében kanál, nem mindig ésszel túlbuzgó bandita, amiből sok kalamajka és bohózati szituáció származik. A legelementárisabb komikus vénája, ami egyáltalán nem meglepő az eddigi ténykedése alapján, Hábetler Andrásnak van, aki Koukburn lordot adja. Ő az öregedő férj, fiatal, kikapós, csinos feleséggel, és állandóan féltékeny rá. Klasszikus vígjátéki helyzet, mondható akár sablonosnak is. Na, de amit Hábetler kihoz belőle! Vehemensen örök gyanakvó, ha oka van rá, ha nem. Megmutatja, hogy ez már fóbiájává vált, belebetegedett. Kétségbeesik, hogy elmagányosodik, annyira oda van, hogy elveszik tőle a nőjét, ahogy A fösvényben Harpagon aggódik a pénzes ládikájáért. Félteni kell, hogy menten szívinfarktust kap, és elterül holtan. A falrepesztő hangja is fájdalmas kétségbeesést kiált világgá. A tragédia szele süvölt be a deszkákra, és mivel ilyen nagy a tét, emiatt domborodik ki még inkább a szerep fergeteges komikuma. Somogyi Lili Mária a felesége, ő kellőképpen csinos és szeszélyes ahhoz, hogy összezavarja a férjét, és megőrjítse a prédára leső férfiakat.
Egy Zöldi Z. Gergely által tervezett tágas fogadóban zajlanak az események. Rafinált díszlet, lényegében egy tér, és mégis ott van benne a vendéglő rész, a fontos szerephez jutó hálószoba előtere, a szobába vezető, a bohózatoknál mindig lényeges ajtóval. Szelei Mónika jelmezei a darab jelenét idézik. Agyafúrtan keveri-kavarja a szálakat a fogadós, Szvétek László személyében. Fenyvesi Gabriella a lánya, kívánatosan, kicsattanóan fiatal. És naná, hogy szerelmes a rendfenntartók túl szelídnek tűnő, de fess vezérébe, akit Szeleczki Artúr személyesít meg. Persze, hogy akadályok gördülnek a szerelmük elé, és az is persze, hogy ezek végül „elgördülnek”.
Az is történhetne, hogy a bűnözők elnyerik méltó büntetésüket. És el is jutunk odáig, hogy már letartóztatják őket. De azért manapság nem feltétlenül az igazságérzetünknek megfelelően történnek a dolgok. Szinetár kaján fricskával átvariálja a befejezést. A derék lord nagy üzletet lát a híressé vált Fra Diavolo nevének márkanévként való értékesítésében. A fogadót is ripsz-ropsz elnevezik róla, és a legtriviálisabb termékekre is oda kerül a képe, ezzel nyilván alaposan felverve az árakat. Ezen hatalmasat nevetünk, de azért ez messze van a felhőtlen nevetéstől.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Berecz Valter
