Szilágyi Tibor már fiatal színészként jól keresett a szinkronizálással. Messze zengő, férfiasan öblös, igencsak karakteres hangja, ma is keresett „portéka”. Úgy gondolja, a szinkronizálás nem ördöngösség, de a beszéddel sok tehetséges kollégának is gondja van.
– Véletlenül kezdtél el szinkronizálni, vagy eleve olyan erőteljes a hangod, ami predesztinált erre?
– Másodéves korom után időnként kihívtak egy-egy tekercsre a Pannónia Filmstúdióba. Ez azért volt fantasztikus, mert akkoriban a magyar színészet legnagyobbjai szinkronizáltak, Sinkovits Imrétől Tolnay Kláriig és Páger Antaltól Avar Istvánig, Mádi Szabó Gáborig. Valóságos posztgraduális képzés volt számunkra, hogy a szinkronban, mi, fiatalok, találkozhattunk velük. Meg kellett tanulni ennek a munkának a csínját-bínját, ami az akkori viszonyokhoz képest nagyon meg volt fizetve. Ha pályakezdőként kimentünk, és azt mondtuk, hogy „jó napot kívánok!”, ezért adtak 90 forintot, ami akkor pénz volt. Aztán már 120-200 forintot is ért, ha elmentünk a szinkronba. A legnagyobb színészek, ha csináltak 3-4 szinkronfőszerepet, megkeresték egy fél Trabant árát. Ez nem volt akármi!
– Azért, hogy ilyen szépen beszélj, sokat kellett küzdened, vagy ment ez szinte magától?
– Hogy a korosztályom tagjai, és velük együtt én is, megtanultunk beszélni, az a mestereinknek köszönhető. Gáti József tanár úr megölt volna, ha például elnyelem a szavak végét.
– Rémesen szigorú tanár hírében állt…
– Zseniális tanár volt. Bejött az osztályterembe és azt mondta. „Hölgyeim és uraim, megdőlt az a baromság, hogy árt a színésznek a műveltség. Szíveskedjenek éjjel-nappal olvasni!” Nagyszerű könyvtár volt a főiskolán. Amit akkoriban olvastam, az ma is visszaköszön. Időnként a 40 évesek ránk csodálkoznak, hogy mi milyen műveltek vagyunk. Azt szoktam mondani nekik, hogy nem vagyunk különösebben műveltek, de bizonyos dolgokat a mi korosztályunkból szinte mindenki tud, amit ők esetleg már nem. A pályánkon fontos az elsajátított ismeretanyag, és ehhez a tökéletes beszéd is hozzátartozik, ami olyan, hogy a Nemzeti vagy a Vígszínház karzatának utolsó sorában is tökéletesen lehet érteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindig ordítani kell, a szituációnak megfelelően kell beszélni, de, ha suttog a színész, akkor is jól kell hallani őt a nézőtér valamennyi pontján.
– Valaha sok rádiójátékban is hallani lehetett téged.
– Két évvel ezelőtt is szerepeltem egyben. Fiatal, tehetséges kolléga volt a partnerem, akitől megkérdeztem, tudja-e, hogy miért bakizik annyit? Annyira „kidekorálta” ugyanis a példányát, hogy a „sormintáktól” nem látta a szöveget. Aláhúzta a fontosabbnak tartott részeket, bejelölte, mit milyen hangsúllyal mond. Olyan dolgokat jelölt be, amik evidenciák.
– Régebben a színészek előre megnézték a szinkronizálni kívánt filmet, ma már ez ritkaság, ahogy az is, hogy korábban megkapják a szöveget, rendszerint a stúdióban találkoznak vele először.
– Ez nem slendriánság, komoly gyakorlattal már sok minden evidenciává válik, ami a kezdetekkor nehezen ment. Mondok egy példát. Behívtak egy orosz származású, azt hiszem, Bécsben élő, nagy operaénekes portréfilmjének a szinkronizálásához. Csináltunk egy gyors próbát, és utána mondtam, hogy „na akkor mehet.” Kérdezték, hogy „nem akarod előbb elmondani az egészet?” Azt válaszoltam, hogy, „nem”. Körülbelül másfél órás anyag volt, bakiztam vagy negyvenszer, mert sok orosz név, opera cím volt benne, de lényegében egyfolytában végig mondtam. El voltak ájulva. Ez nem azt jelenti, hogy zseni vagyok. Az, hogy ezt én tudom, a mi oktatásunkból majdhogynem természetesen következik. Ma is sok tehetséges ember van, de, hogy a beszéddel nagyon jó színészeknek is bajuk van, az biztos. Ennek valamilyen szinten az oktatáshoz is köze van. Amúgy pedig a szinkronizálás nem a csodák kategóriájába tartozik. Ez a mesterség tisztességes használatáról szól. A vásznon látható színészt, aki már létrehozta a maga alakítását, kell tökéletesen magyarul tolmácsolni. Nem lehet az ő szerepfelfogását átalakítani. Meg kell próbálni hangban olyannak lenni, mint ő. Általában szokott ez sikerülni.
– Sok hangoskönyvet is csináltál, gondolom, ebben az esetben elolvasod előre a szöveget.
– Biztos, hogy elolvasom. Például a Mester és Margarita hangoskönyv változata 17 óra hosszú lett. Ahhoz, hogy ezt egy hét alatt felvegyük, többször el kellett előtte olvasnom. Érdekes, hogy a felvételek után néhány héttel barátokkal elutaztunk Moszkvába, és elmentem megnézni a regényben szereplő ottani helyszíneket.
– Ilyen hosszú hangoskönyv esetében sem jelölsz be a szövegben semmit?
– Azt, hogy milyen hangsúlyokat használjak vagy hol vegyek levegőt, biztos nem. Az idegen szavakat viszont aláhúzom, és felvétel előtt gyakorolom. Ezt annyiszor csinálom, hogy ezeket jól ki tudjam ejteni.
– A színpadi hanggal mi a helyzet?
– Színpadon a szerepet próbáljuk, nem a hangot. És ebben az esetben a színész nem csak 10-14 óráig, a próbák alatt foglalkozik a szöveggel. A szituációknak megfelelően alakul ki a figura hangja is, ami más lesz, ha vidám, és megint más, ha éppen agyonüti a barátját. De nem mélyítem vagy magasítom, nem változtatom el a hangomat, mindig a saját hangszínemet használom.
– Egy rajzfilm figura esetében sem változtatod el a hangodat?
– Rajzfilm figurát nem szinkronizáltam eleget, nem szerettem ezt csinálni. Ebben az esetben jobban ki van téve a színész a mesterkéltségnek, mert nem élő ember beszél, hanem kitalált figura. Vannak akik zseniálisan szinkronizálják őket, és nagy sikerük van vele. Nekik tényleg el kell változtatniuk a hangjukat.
– Szükséges hasonlóképpen karban tartanod a hangodat, mint az énekeseknek?
– Olyan értelemben biztosan karban tartom, hogy vigyázok ne fázzam meg, és 40 éve rá nem gyújtottam egyetlen cigarettára sem. Óvom a hangom minőségét, a hangszeremet, ahogy egy muzsikus a hegedűjét.
Írta: Bóta Gábor
