Ifj. Vidnyánszky Attila megint szerelmet vall a színháznak a Liliomfi előadását rendezve a Vígszínházban. Hitet tesz a nekiszabadult játékkedv, a virgonc energiák, a jóféle ripacséria, a végtelenül röhögtető őrület mellett.
A színházutáló szereplők is meghunyászkodnak az előadás végén, és a közönség felé fordulva, velünk szemezve, valamennyien leteszik a voksukat a színház mellett. 2015-ben a Budaörsi Latinovits Színházban, amikor végzősökkel vagy éppen csak végzettekkel ifj. Vidnyányszky először vitte színre Szigligeti Ede vígjátékát, a szereplők a produkció végén a reménykedés, a kétségbeesés, a követelőzés keverékével azt üvöltötték nagy nekibuzdulásukban, hogy „Hagyjatok minket játszani!” Többször elismételték, hogy ha törik, ha szakad, bármilyen nehézségek árán, de ők teátristák lesznek. Elkötelezettségük, tántoríthatatlannak látszó hitük, érzékelhető tehetségük, diákos hevületük, önkifejezési vágyuk és képességük, mámorító volt, több évad legjobb produkcióját hozták létre, teljes joggal helyet követelve maguknak a deszkákon. Aztán amikor ifj. Vidnyánszky a Vígben, meghitt alkotótársaival, Vecsei. H. Miklóssal mint szövegíróval, és Kovács Adriánnal, mint zeneszerzővel, A nagy Gatsby segítségével, a Vígben korosztályuk zaklatottságát, céltalanságát, depresszióját kiabálták világgá a letargiát amúgy egy fölöttébb energia- és fantáziadús produkcióban megjelenítve, úgy tűnt, hogy a színház szinte mindenható erejébe vetett meghatóan naiv, és lenyűgözően gyönyörűséges hit meglehetősen megcsappant. Ezért is volt különösen izgalmas, hogy most ugyanez az alkotócsapat, a szintén kiváló Mester Dávid zeneszerzővel kiegészülve, miről akar regélni a Liliomfi segítségével. Ezúttal azért sokkal szarkasztikusabb a befejezés. A fiatalok teli tüdőből, lelkükből mélyről fakadóan kiabálták, hogy nekik a színház a mindenük, és valósággal térítettek mellette. A Vígben a szereplők egy része, némi morcossággal, szájhúzással, ha a többiek ezt mondják, na jól van, akkor legyen így mentalitással, de azért fintor kíséretében, szintén „megtérnek.” Miközben jó azt látni, hogy a három generációs szereplőgárda ismét csapattá szerveződik, ahogy ez erőteljesen megtörtént tavaly is Az üvegcipő Mohácsi János által rendezett előadásában. A Vígben az egykori csapatszétverés után érezhetően módszeres csapatépítés folyik.
Erre jó lehetőség a Liliomfi is, amit Szigligeti az 1948-49 es levert forradalom utáni csalódottan melankolikus hangulatban állítólag két délután vetett papírra. Van a darabban valami hevenyészetten diákos lendületesség, szertelen báj. A könnyedség, a szeleburdiság és a nagyot akarás keveredik, mindehhez még jó adag féktelenség is társul. Széles benne az érzelmi amplitúdó. Lüktető, telivér játékra sarkall. Amikor Mohácsi az Örkény Színházban rendezte, szintén eszeveszetten játékos, de közben mérgesen nekibúsult politikai röpirat is kikerekedett belőle, olykor gyilkos humorral. A Vígben is vannak szurka-piszkák, aktuális kiszólások, de azért szelídebben, módjával. A játékkedv ellenben tombol. Gyakran mintha bohóctréfák sorozatát látnánk. Fékezhetetlen tréfacsinálók csínytevéseit. Időnként élvezettel rossz fát a tűzre tévő gyerkőcökre emlékeztetnek a színészek, miközben már-már eljut a tragédiáig a játék, érződik, ha a szerelmesek nem lehetnek egymáséi, akkor annak nagyon nem lesz jó vége. Ezért tűzön-vízen át küzdenek egymásért, és vándorszínészekként vehemensen harcol értük Liliomfi és a hű barátja, Szellemfi. Keresztes Tamás és Ötvös Andás elemükben vannak. Megmutatják mennyire leleményesek, hogyan inspirálják egymást, és, hogy a legváratlanabbul fenyegető szituáción is milyen furfangos játékossággal képesek úrrá lenni. Odaállnak a rossz helyzetbe hozottak mellé. Nem hagynak senkit sem a csávában. Állandósult szegénylegényekként kiállnak az igazságért. Közben furfangos ügyességgel azért a saját malmukra is hajtják a fizet.
Igazi, szívet melengető szegénylegény produkció volt a budaörsi. A Vígben most grandiózusan monumentális Csiki Csaba a zsinórpadlásig érő, széltében-hosszában hatalmas díszlete, ami szobabelsők látványos egymásra halmozása. Igencsak jól néz ki. Azon még töprengenem kell, hogy ez miért is vándorszínészek környezete, vagy útszéli fogadó, amiben Hegedűs D Géza Kányádi fogadósként parádés. Alakítása szerethetőbb, ártalmatlanabb változatában engem emlékeztet Szász János A hentes, a kurva és a félszemű című filmjének Kudelka hentes alakítására, amiért húsz kilót fogyott. Most kitömték, hogy ormótlanul kövérnek látszódjon, de azért ez komikus formában váltig a nagy magyar ugar csökött agyú, testben és agyban szintúgy elhájasodott, kiskirálykodó bunkója. Telitalálat. Rudolf Péter Szilvai professzorként az örökösen értetlenkedő ember természetrajzát adja. Gál Réka Ágota Mariskaként, Varga-Járó Sára Erzsiként lángolva, majdnem meggyulladva, szerelmesek. Gyöngyösi Zoltán Gyuri pincérként csiholja a szerelem tüzét. Zoltán Áron ifjú Schwartzként jól kihasználja a málé szájú, hoppon maradó, tukmált ausztriai vőlegény ziccerszerepét. Ugyanebben a szerepben, a Madách Színházban, a Liliomfi zenés változatában, szinte leállt az előadás a hatalmas nyíltszíni taps miatt, amikor Serbán Attila még fancsali ábrázattal jódlizott is. Schwartzként Borbiczki Ferenc iparkodik diktálni az akaratát. Szilágyi Csengének Kamillaként nincs különösebb önálló akarata. Méhes László Edeként jobbára kívülálló, jó szemű narrátor. A Csángálló zenekar muzsikusai pergő ritmust diktálnak.
A produkció vérbő játékosságából kitetszik, nem csak az, miért fontos a színház, hanem az is, miért olyan élvezetes.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Dömölky Dániel
