Tele viháncolják a színpadot a Szentivánéji álom színészei. Árad belőlük a játékkedv. Nem férnek a bőrükbe a Városmajori Szabadtéri Színpadon, a Budaörsi Latinovits Színház vendégjátékán.
Imádják és jól kijátsszák a félreértéses helyzetkomikumokat. Időnként már bohózati szituációkba keverednek, miközben megmutatják az élet kiszámíthatatlan kuszaságát, a totális káoszt. Fehér Balázs Benő rendező, nem a szép, pompázatosan varázslatos erdőt mutatja nekünk felhőtlenül csillagos éggel, romantikusan túlburjánzó érzelmekkel. Inkább a szerelmi tébolyt teszi közszemlére, a fejvesztettséget, amikor valaki úgy hiszi, vagy tudja is, nem szeretik, megcsalják, nem viszonozzák a vonzalmait, és ettől bekeményít, ő is rideggé, akár kegyetlenné válik, bosszúállásra, gyűlöletre is kész. Abszurdba torkolló, ezért mulatságos kiborulásokat is végig nézhetünk, ahogy a már amúgy is zavarodott szerelmeseket, Pukk a maga hebrencs kajánságával egyre inkább összezavarja. Kezdetben nem úgy hinti rájuk a pipacsból a varázs nedűt, hogy rendeződjenek, a dolgok, hanem az amúgy is össze-visszagabalyodott szálakat még inkább keresztül-kasul kuszálja, és persze mindezt még jókora élvezettel is teszi pajkos rosszcsontként.
Bár Fekete Ádám Pukk-ja – Nádasdy Ádám fordításában nem Pucknak írják –, egyáltalán nem szokványos. Nem röpköd a levegőben, nem kis helyes, vicces manó, inkább sokat tapasztalt, gunyoros, némiképp megkeseredett, sőt sok tekintetben megbölcsült ember. Fekete Ádám csaknem olyan mélységgel, okossággal mondja el a monológját, mintha Prospero osztaná meg velünk az intelmeit. Sokat tud a világról, ezért ostorozza is azt, ostoroz benne minket is, de ezt is halálra élvezi.
Érdekesség, hogy Szabó Máté Shakespeare darabjának, Benjamin Britten és Peter Pears által írt operaváltozatában, az Eiffel Műhelyházban, Czukor Balázzsal ugyancsak nem ugribugri, meggondolatlan, kedvesen hebehurgya, pajkos kiskölyköt, hebrencs manókát játszat. Éppen ellenkezőleg, meglett, szakállas férfi. Ebben az előadásban ugyanúgy nincs grandiózus látvány, mint a budaörsiben, a rendező csaknem mindent a szereplők vállára tesz, ami azt is jelenti, hogy maximálisan terhelhetőnek tartja őket, totálisan megbízik bennük. A Nemzeti Színházban, amikor David Doiasvili rendezte Shakespeare majdnem tragédiába hajló vígjátékát, beleszerelmesedett az ottani kiváló technikába. Valóságos látvány show-t „celebrált”, némiképp háttérbe szorítva a színészeket.
Most az ellenkezője a helyzet. Annyira előtérben vannak, hogy az amúgy is központi helyzetbe hozott mesterembereknek a színpadi nevük ugyanaz, mint a színészeké. Tehát például Göndör László, aki a derék műkedvelőket rendezi, civilben is Göndör László. A műkedvelők pedig nem is annyira amatőrök, mintha egy profi színház kapkodó, felszínes, feszültséggel teli próbájának a paródiáját látnánk, öntömjénező rendezővel. Tudálékosan okoskodó dramaturggal, Laboda Kornél megszemélyesítésében, sztárallűrökkel terhes színésszel, aki meg van győződve arról, hogy nem hagyják kibontakozni, Böröndi Bence alakításában. Hajmási Péter Hajmási Péterét tényleg nem különösebben engedik érvényesülni. Dióssi Gábor elrévedő, kissé önbizalom hiányos, magában töprenkedő fazon. Szőts Orsi ügybuzgó rendezőasszisztens, akit többen jóformán lábtörlőnek használnak. Ilyés Róbert, Théseus és Oberon, Takács Katalin pedig Hippolyta és Titánia, remekül megmutatják, hogy az előkelőségeket, de még a tündéreket is, ugyanúgy eléri a szerelmi téboly, a lelki zűrzavar, a kétségbeesés, a szeretetre való áhítozás, mint a „köznépet”, a földi halandókat. Fröhlich Kristóf Lysander, Chován Gábor Demetrius, Hartai Petra Hermia, Spolarics Andrea Heléna, akik szerelmi kálváriájukat járják, fellángolnak, „kihűlnek”, kétségbeesnek, megcsalatva érzik magukat, majd ismét csillapíthatatlanul lángolnak. Ebben az sem zavarta meg a színészeket, hogy a tűzijáték napján tartott előadásba a patronok robbanása igencsak belehallatszott. A zavaró hanghatásokról a leggyakrabban hősiesen próbáltak nem tudomást venni, néhányszor azonban szellemes rögtönzéssel reagáltak a durranás sorozatokra.
Szakos Kriszta erőteljes színű, akár a lángolásnak megfelelően, tűzpiros ruhákat, fantáziadús fazonokat tervezett. Devich Botond meghatározó díszletként hatalmas, fénylő, mutatósan fodrozódó függönyt képzelt el, jelezve, hogy lényegében színház a színházban jeleneteket látunk. Annyira, hogy Göndör még egy kissé túlspilázott, de áradó humorral előadott, stand upot is levág, annak ürügyén, hogy felkonferálja a mesteremberek produkcióját. A már elrendeződött sorsú szerelmespárok kiülnek az első sor elé, és velünk együtt nézik őket. Tulajdonképpen hasonló színpadi káoszt látnak, mint amilyenben eddig nekik is részük volt, csak még inkább felturbózva, még groteszkebben, még féktelenebbül. Bámulják, bámulják, és szavuk sincs hozzá. Már próbálják kívülről nézni azt a zűrzavart, amiben mindannyian benne vagyunk.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Borovi Dániel