Több, mint 40 évet töltött a Madách Színházban, most szabadúszó. Imádtam a Macskákban Rumliként, ahogy gitározott, zongorázott a táncoslányok lábain. A Páratlan párosban csak egyszer láttam sajnos, bár 950-szer lépett színpadra ebben a szerepben és 35 éven keresztül játszotta, sőt ő volt az egyetlen, aki ezalatt egyetlen egy előadásról sem hiányzott. Ő nem más, mint Szerednyey Béla Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, érdemes és kiváló művész.
Ha most visszamehetne az időben, melyik korszakában időzne egy keveset?
Ezen még nem gondolkoztam. Bármelyikbe, mert minden időszakom úgy volt jó, ahogy volt.
Az egyensúly teremtés az életében mindig fontos szerepet töltött be?
Igen, de ennek elérése érdekében soha nem „kapartam”. Soha nem telefonáltam azért, hogy munkát kapjak. Mégis csörgött a telefonom, mert úgy gondolom, – nevezzük egy magasabb erőnek – ügyesen intézte.
Intézte?
Igen, mert talán nem véletlenül kaptam a talentumot, hogy aztán majd szépen kifényesítve adjam vissza, ha menni kell…
Ugyanazt érzi a színpadon most is, mint 20-30 évvel ezelőtt?
Nem akarok túl elvonatkoztatott lenni, de volt olyan időszakom, amikor zsigerből nyomtam, talán az előző életemből adódóan. Akik láttak játszani gyerekszínész koromban, azt mondták, hogy valahonnan hoztam ezt, mert ilyet sem gyermek, sem felnőtt megtanulni nem tud. Akkor teljesen önfeledten, lebegve csináltam mindent. Aztán egyszer csak jött egy olyan pillanat, – az a bizonyos hályogkovács effektus, – amikor bizony megszeppentem a feladatoktól, de aztán kitartó gyakorlás után mégis meglepően jól tudtam teljesíteni őket.
Akkor Önnek ez nem volt egy stresszes szakmai választás.
Azért dehogynem. Nem mondom, hogy ez egy stresszmentes vállalkozás, sőt, egyre nagyobb a felelősség. A mai világban, ha az ember színpadra áll, azonnal megkérdőjeleznek mindent. Nincs az a gyakorlat, mint az indiánoknál volt, vagy akár ma is Japánban. A mai napig élő hagyomány, hogy az időseket hatalmas tisztelet veszi körül. A fiatal generáció ott nem kérdőjelez meg semmit, odafigyelnek az idősekre, és lelki eltartásban is részesítik őket. Ezért élnek arrafelé tovább az emberek.
Ez a zsigeri játék valóban csak a tehetséges emberek sajátja, amikor érzi, hogy működik, nem kell azon gondolkozni, hogy jól csinálja-e, mert jól csinálja. Jön belülről az a valami mélyről és csak azok tudják irányítani, akik ennek birtokában vannak. Milyen érzés ez tulajdonképpen?
Olyan, mint mikor ráfekszik az ember a Tisza vízére és megy a sodrással. De akkor a legjobb, ha még a nap is süt, és úszni sem kell… Billegve a víz tetején odaérek ahhoz a partszakaszhoz, ahova igyekszem. Természetesen, erőlködés nélkül. Én ezt tartom jónak. Sokan éppen az ellenkezőjére esküsznek, szeretik látni, hogy fröcsög az izzadság, és rekedtre üvölti magát a színészkollega. Nyilván vannak olyan szerepek, pillanatok, amikor ezt kell csinálni, de a folyamatos, állatias megfeszülésekkel nem értek egyet. Fred Astaire-t azért tiszteltem nagyon, mert olyan könnyedén táncolt, hogy szinte nem is ért a földhöz! De ehhez olyan tűpontosan kellett kigyakorolnia otthon minden mozdulatot, hogy aztán a premieren a könnyedség természetesnek tűnjön.
A színészet mesterség, tanult folyamat, vagy zsigeri művészet? És van-e létjogosultsága a mai világban?
Petőfi mondja a Színészdalban, hogy minden művészetek fején a korona. Megfoghatatlan. Mert nem elég a talentum, komoly mesterségbeli tudást kell összegyűjteni az úton, hogy fényesen legyen visszaadva az Úrnak. És könnyeden. Ne látszódjon az valakin, hogy erőlködik. Ettől olyan jók a jó amerikai színészek. Ők ezt tanulják. Tudják, hogyan kell természetesen beszélni. Az amerikai merítés ellenére nekünk rettenetesen jó színészeink vannak! A fiatalok között is! Csak el kellene hinniük, hogy az elegáns, könnyed színjátszás a fontos. Bodnár Sándortól tanultam és az egyik legfontosabb mondata volt, hogy kétfajta színész van, az amatőr és a profi. A profi színész a próbákon próbál, az előadáson reprodukál. Az amatőr színész a próbán próbál, az előadáson is próbál, de sohasem sikerül neki.
Önt nem találtam meg a közösségi médiában. Mi ennek az oka?
Az életemnek egy olyan időszakában jelent meg ez a fajta közösségi ömlengés, amikor egyáltalán nem is volt rá szükségem. Egyik szerepet kaptam a másik után, végre a magánéletem is célba ért. Nem volt szükségem az ilyen kitárulkozásra. Én gyakorlatilag nem is létezem. Tulajdonképpen ki vagyok iratkozva ebből a világból. A követésektől, lájkolásoktól, magamutogatásoktól, külföldi bejelentkezésektől én inkább sírok, mint nevetek. Soha nem léptem át ebbe a virtuális nyammogásba. Azóta is azt mondom, hogy nagyon jó döntés volt. A fényképeket egyébként is mindig elraktam magamnak. Nem mutogattam országnak, világnak. Ettől volt annyira értékes a számomra.
Ön szerint a mai világban a szakma iránti alázat lehet annyira elkötelezett, hogy minden mást kizárjon egy színész életéből?
Az kellene, hogy legyen, de rövid az élet. Ha összeadom az előadásokat, a rekordokat, amiket megcsináltam ebben a színházi világban, – a két országos rekordom a Madách Színházban a Macskákkal és a Páratlan párossal, – két színész teljesítménye kijönne belőle. Rengeteg szabadidőt nélkülöztem ezért és rengeteg ingert toltam el magamtól. A 25-33 előadás nekem természetes volt. Persze, lehet azt csinálni, hogy mindent feláldozok örökkön örökké, de ha az ember elérkezik abba a korba, amelyben most vagyok, akkor már nem biztos, hogy megéri. Persze, ha van olyan feladat…
Volt olyan életesemény, amit ki tudott játszani magából a színpadon, és egyfajta terápiaként is szolgált?
Volt, sokszor volt. A színész életében is sok minden történik. Szomorú események, gyász feldolgozás, stresszes helyzetek és hirtelen dühök, amiket ki kell kiabálni a világba! Mindig volt olyan szerep, abban egy-egy olyan mondat, amin keresztül ki lehetett üvölteni a nézők felé, akik persze nem is tudták, mitől olyan pezsgő és élő az a jelenet. Hát ezektől a dolgoktól. A másik sokkal nehezebb helyzet, amikor a hatalmas fájdalom ellenére meg kell nevettetni a közönséget. Ez nagyon nehéz, de ma már tudom, hogy a nevetés gyógyít. És amikor a legjobban fájt, szinte sírva nevettem, miközben gyógyult az én lelkem is, mert az az energia, amit egy nevető nézőközönség visszanyom a színésznek, az megemeli az energiaszintet. Ez a nevetős gyógyulási folyamat oda-vissza működik…
Ezt hogy érti?
Egyszer egy közéleti személytől kaptunk egy levelet Gálvölgyi Jánossal, a Madáchban játszott angol vígjáték után, amelyben azt írta: „Köszönöm nektek, hogy a feleségem halála után először el tudtam mosolyodni.” Ezek szép dolgok. Ezért érdemes játszani.
Hol láthatjuk legközelebb, Művész úr?
Egyszerre próbálok a Játékszínben és Kecskeméten. A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban Luxemburg grófjának főszerepét, Sir Basilt játszom, majd ugyanitt rendezek egy vígjátékot. Az Újszínházban is két szerepben vagyok látható, az egyik a Kőszívű ember fiai, a másik a Bizánc. A József Attila Színházban is két szerepben, a Macskafogóban Safranekként, a Vesztegzár a Grand Hotelben pedig Vangoldként. Úgy látszik, az idén kísért a két szerep, mert a májusban újra induló Erkel színházban a Kőszívű -ben, és a Puskás a musicalben is játszom.
Ha most kívánhatna magának valamit, mi lenne az?
Magamnak egészséget, hogy még sokáig tudjam fényesíteni ezt a talentum nevű érmét. A színháznak pedig azt kívánom, hogy -bármilyen magvas gondolatokat is közvetít-, repüljön könnyedén, mint Fred Astaire.
Írta: Tarnócai Éva
