Veszprémben, az Anconai szerelmesek egyikével készítettem interjút. Drusilla szerepében egy egyedi, komikai gesztusokkal és tűpontos munkával felépített parádés játékot mutatott be a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végzett Szederjesi Teodóra.
Gyermekien lubickoló, a poénoktól gurgulázó, nagy sikerű komédiát láthattunk a teltházas Petőfi Színházban. Ezt te is, végig érezted a színpadon?
Végre olyan érzésem volt a szerep próbái közben, mintha az egyetemen lettünk volna. A rendező, és a kollegák is minden viccre, „butaságra” vevők voltak. A hülyéskedés a tetőfokára hághatott, és persze rengeteget nevettünk.
Az a rendező, aki színész, másként fordul a színpadon dolgozó művészek felé?
Szerintem igen. Forgács Péter rendezett minket, aki színészpárti, hisz elsősorban ő is színész. Ezért nagyon vevő a színészi kiteljesedésre, a színészi poénokra, improvizációkra. Így az Anconai szerelmesekben rengeteg megoldás alapszik rajtunk, színészeken, amit nagyon készségesen és nyitottan fogadott és be is épített az előadásba.
Elárulnál néhány olyan kulisszatitkot, amely eufórikus hangulatban született?
Főképp a saját karakteremről tudok beszélni. Azt a fajta bohóckodást, hogy állandóan leütik a szerzetest – ugye én vagyok a szerzetesnek öltöző Drusilla – nos ez a vissza-visszatérő vicces, már-már emblametikus poén a színész és rendező közös koncepciójából született.
Emblametikusnak, a szerzetesnek öltözött „álszerepedet” illetően – a hirtelen égnek emelt karjaidat tartom. Mióta láttam az előadást, mindig ezzel a mozdulattal látlak, ha rád gondolok.
Ez kifejezetten rendezői ötlet volt és valóban remek, hisz gyakran belefeledkeztem ebbe a mozdulatba. Biztattak, hogy ez nagyon jó és erős mozdulat, hisz ragyogóan leválaszt a másik karakteremről Drusilláról.
Úgy tűnik Kádár Szabolcs Jánossal „örök” szerelmesek maradtok a színpadon, ugyanis az Anconai szerelmesekben is, a Vukban és a Csárdáskirálynőben is egymásért dobog a szívetek.
Igen, a Vukban Cselét játszom, Vuk szerelmét, csak az előadás végén van szerepem, de nagyon szeretem a gyerekközönséget. A visszajelzéseik semmihez sem hasonlíthatóak. Már rajzot is kaptam egy kislánytól, ez nagyon motivált. Marosvásárhelyen végeztem, így külön öröm volt számomra, hogy két egyetemista társam jött megrendezni ezt a mesejátékot. Ritkán találkozom az otthoniakkal.
Amikor megkapsz egy szerepet, akkor mi az első dolog, amihez nyúlsz, mint színész?
A szövegtanuláson minél hamarabb szeretek túllenni, mert egy szerepformálás azon túl kezdődik. Mivel még bőven benne vagyok az egyetemi praktikákban, tanulmányaimban, erősen él még bennem Robert Cohen tanítása. Vallom ma is, hogy a szövegtanulás nem színészi feladat. Viszont igyekszem megbarátkozni a karakteremmel, kérdéseket feltenni vele kapcsolatban magamban. Kialakítani a fejemben egy minél teljesebb képet a szerepemről, próbálom megtalálni a vele azonos és eltérő tulajdonságaimat, és így alakul ez előadásról előadásra. A valódi kaland, izgalom a bemutató után kezdődik, ugyanis a karakter azután kezd igazán fejlődni.
Szerinted miért?
Mert a nézők is részesei ennek a munkafolyamatnak. Nagyon sokat hozzátesz a közönség, az, hogy milyen energiákat kapunk vissza tőlük. Az embernek van egyfajta elképzelése színészként a szerepéről, aztán beül a közönség, és jön egy másfajta, akár meglepő visszajelzés. És ezt a kettőt idővel összehangolja a színész. Na ez egy szép feladat.
Mire gondolsz?
Például A három sárkányra. Vannak vívódásaim ezzel a szereppel, mert a koromhoz képest jóval idősebb nőt játszom és nehéz volt az azonosulás. Például egy olyan színészkollegámnak mondom azt, hogy nem lehet a férjem, mert idősebb vagyok nála, akivel valójában egyidősek vagyunk. Hiányzik az a korbéli tapasztalat, amivel egyelőre nem rendelkezem. Hasonlóan gondolja ezt Vaszkó Bence kollégáim is, hisz ez egy kihívás mindkettőnk számára, mert jóval idősebb korú szerepet játszunk. Voltak olyan mondataim, amelynek nem tulajdonítottam jelentőséget, amíg a néző vissza nem jelzett, hogy hoppá!, ezen még nevetni is lehet. A mai napig vannak ilyen AHA-pillanataim.
Számodra melyik az értékesebb nézői visszajelzés, a nevetés, az álló taps, vagy a csend?
Azért élvezem jobban mostanában a nevetést, mert általában tragikákat játszom, a drámai szerepek hamarabb megtalálnak. A nevetés most egy igazán feltöltő erő számomra. Viszont a Csárdáskirálynő kapcsán szeretem azt a csendet, amit a drámai pillanat kivált. Amikor azt érzem, hogy az a több, mint háromszáz ember velem van és egy köhintés sem hallatszik. Nos, ez egy felemelően izgalmas érzés.
Hogy érzékeled azt az energiát, hogy a közönség veled van?
Nehéz megmondani. Talán pont abból a csendből. Tavaly Viktóriát játszottam és volt egy nagyon hosszú monológom, amit az elején elutasítottam, eltoltam magamtól, mert túl hosszúnak, értelmetlennek találtam. Oberfrank Pál igazgató-rendezőnk viszont bátorított, és idővel valóban megérett az a monológ. Nekem is sikerült mély érzelmeket társítanom hozzá. Köszönhető volt ez annak is, hogy megtapasztalhattam, milyen ereje is van a csendnek. És amikor a színész eljut oda, hogy játszadozik is ezzel a csenddel, a pillanatok olykor perceknek, olykor másodperceknek tűnnek, de mindenképpen hagyni kell kiteljesedni ezt a csendet. Ez nagyon izgalmas. Valamikor megbomlik a csend. Akkor azon gondolkozom, mit csináltam másképp. De egy biztos, amikor figyelmet érez a színész a színpadon, akkor nagyon erős energiacsere zajlik. Ezek egyfajta kémiai folyamatok színész és néző között.
Élvezed az előadás végét, a tapsot? Visszatölt ez a fajta elismerés?
Itt Veszprémben óriási jelentősége és kultúrája van a tapsrendnek. Bizonyos előadások után a taps által töltekezik vissza a színész, hisz van, hogy úgy megy ki meghajolni, mint egy viharvert, háborús hős. A Viktória előadásom után, a premier végén sírva jöttem ki a színpadról, mert annyi érzelem kavargott bennem! Volt bennem meghatottság, öröm, boldogság! És milyen jó érzés, hogy a taps által ezt még el is ismeri a közönség. Az Anconai szerelmesek sikere után van, hogy annyira feltöltődök adrenalinnal, hogy órákig nem tudok elaludni.
Hogy tudsz kijönni a szerepekből, illetve ebből az eufórikus állapotból hogy jutsz vissza az életbe?
Nekem nagyon fontos a magány. Szerencsére, az ilyen előadások után szeretek egyedül lenni. Nem érzem a késztetést, hogy közösségbe menjek, vagy megigyak valamit. Nincs ezzel bajom, hisz tudom, hogy sok színész így vezeti le a feszültséget és szereti kibeszélni az előadást magából. Én az az elvonulós fajta vagyok, a magam kis rutinjaival. Főzök egy teát, engedek egy kád vizet. Így csendesítem le az elmémet. Ezt nagyon fontosnak tartom a szakmánkban.
Írta: Tarnócai Éva
