Szacsvay László, a kis szerepek nagy színésze, ma 75 éves. Amikor elvétve főszerepet kapott, igencsak bizonyította, hogy erre is alkalmas. De gyakran egyetlen nézésbe többet sikerül belesűrítenie, mint másnak nyolcvan oldalas szövegbe.
Élete nagy szerepét, A revizorban Hlesztakovot, egyáltalán nem neki szánták, Kálmán Györgyöt, Sztankay Istvánt, Iglódi Istvánt ajánlották a Nemzeti Színházban a nagy orosz vendégrendező, Tovsztogonov figyelmébe. Azt mondta, hogy ő inkább beül előadásokat nézni, és maga választ. Kiszúrta magának Szacsvayt. Próbálták róla lebeszélni, hogy még fölöttébb kezdő, nem érett a feladatra, de Tovsztogonov kötötte az ebet a karóhoz. Versműsor felvétele közben hívták fel Szacsvayt a tévében, és mivel nem volt szokás, hogy valakit a kamerák elől rángatnak el, igencsak megrémült, hogy mi történhetett, netán valamelyik családtagja meghalt, vagy éppen most rúgták ki a Nemzetiből? A telefonban a teátrum igazgatója, Marton Endre azt kérdezte, hogy meg tud-e valamiben kapaszkodni. Erre szükség is volt, amikor közölte vele, hogy ő lesz Hlesztakov, és a felvétel után azonnal jöjjön be a színházba.
(Moszka-Peking Transzszimfónia)
Remek volt az előadás, és benne parádés Szacsvay. Eljátszott egy csóró, nyikhaj kis senkit, akit nagy kutyának, pétervári hivatalnoknak néznek egy kisvárosban, ahol minden vezetőnek jócskán van vaj a fején, ezért igencsak majréznak, és igyekeznek korrumpálni. Megmutatta, hogy egy senkinek is hogyan nőhet nagyra pillanatok alatt a mellénye, ha olyan szituációba kerül, hogyan használhatja ki mind gátlástalanabbul a számára kínálkozó helyzetet, hogy válhat akár fenyegetővé, ő, aki félelmében az előbb még valósággal reszketett.
Gondolhattuk volna, hogy Hlesztakov eljátszása után főszerepek garmadája következik, de nem így történt. Igaz, nem volt szép szál alkat, nem volt szépfiú, ahogy öblös hangú sem, akikre a hősszerelmeseket szokták osztani, tán nem egészen helyes színházi konvenció szerint. Elkönyvelték epizodistának, bár például a Budapest Orfeumban, Benedek Miklóssal és Császár Angélával egy egész előadást játszott végig. Legendássá lett ez a háromszemélyes kabaré, kamara revü, ami huszadik század eleji színi hagyományokat elevenített fel az akkori mának, és amiben mindhárman egyedien énekeltek, táncoltak, fanyarul epés megjegyzéseket tettek.
(Rozsdatemető 2.0)
A fanyarság azóta is sajátja, ahogy a kissé szomorkásan lefelé fittyedő száj, a bánatos tekintet szintén, ami gyakran társul ugyancsak bánatba hajló humorral. Sokszor kelti bennem azt a benyomást, hogy ő a szomorú bohóc. A kisember, akinek kijut a bajból csőstül. Volt is egy rakat ilyen szerepe. És kijutott neki olyan családi tragédia is, amit iszonytató nehéz lehetett túlélni, de akkor is fölment a színpadra, tán gyógyírként is, és tette a dolgát.
Amikor a Nemzetiből sokan átszerződtek a Katona József Színházba, ő is a frissen szerveződő társulat tagja lett. Hamarosan siker sikert követett. Külföldi vendégjáték külföldi vendégjátékot. Bejárhatta a világot a kiváló együttessel, amelynek létrejöttekor még azt gondolták, hogy aki éppen most főszerepet játszik, legközelebb epizódot, a színészek életében a kis és nagy szerepek rendszeresen váltják egymást. Az esetek jelentős részében nem így alakult. Szacsi, ahogy sokan becézik, általában maradt epizodista. A színpadi villanások mesterévé vált. Néhány mondattal, néhány gesztussal tud komplett, emlékezetes jellemet formálni. A zömében vonaton játszódó Moszkva-Peking Transzszimfónia első jelenete lényegében az ő magánszáma. Felmegy a függöny, és ott toporog a vasútállomáson. Nem szól egyetlen szót sem, csak mind türelmetlenebbül vár és vár. Feszülten, apró léptekkel, járkálni kezd. Arcára felháborodás ül ki, hogy na mi lesz már, hol lehetnek a többiek, ő már szállna fel a vonatra, ami hamarosan indul. Nem szólal meg, csak testnyelvvel beszél, mégis meglehetősen beszédes, kifejező amit csinál, nagy színészetével szó nélkül is betölti a teret, kitölti a számára szánt időt.
(Rozsdatemető 2.0)
Másik jelenlegi szerepében, az Apák és fiúkban, nagyzoló úri környezetben öreg inas. Zsörtölődve, morgolódva csoszog be a számára puccos népség közé. Szemében ott a méltatlankodás, hogy vénségére is ezeket a dologtalan, gazdag léhűtőket kell szolgálnia. De közben zsigerből alázatos is. Hiszen nyilván kis korától belé nevelték, hogy az a világ rendje, hogy vannak urak és szolgák, és tetszik, nem tetszik, ő az utóbbiakhoz tartozik végkimerülésig.
Kis szerepekből áll össze a nagy életműve. Ha éppen úgy érzi, hogy valahol nincs már dolga, olyan angolos észrevetétlenséggel távozik, amilyen észrevétlenséggel Hudini szabadulóművész kereket old a legreménytelenebbnek tűnő szituációkból is. Ezért a Szacsi mellett sokan hívják Hudininek is. Ő pedig szinte emberként beszélget imádott vizslájával. Magam is tanúja voltam, amint a lakásával szembeni étteremben az okosan barátságos kutyus a törzsvendégek magabiztosságával letelepedett a kedvenc helyére, az egyik asztalnál valamelyik székre, amit senki nem vett tőle zokon. Szorosan hozzátartozik Szacsvay életéhez, ahogy az ő nagyszerű színészete a miénkhez.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Dömölky Dániel
