Filmjei, gondolatai értéket hordoznak és valahogy mindig ott felejtődnek egy-egy szereplője arcán. Ezek az ő speciális effektjei. Szabó Szonja rendező megtanult másképp gondolkozni, mégis minden kisfilmje után úgy érzi az ember, hogy amit elmesélt húsz perc alatt, bőven megért volna másfél órát.
– Mitől gondolkozol másképp, mint egy közönségfilmes rendező?
– Azt tudom, hogy jó vagyok színészvezetésben, meg az atmoszféra teremtésben és nagyon érdekelnek a kis rezdülések, azok a pillanatok, amik a színész arcán születnek meg minden szó és magyarázat nélkül.
– Ezért hagyod őket sokszor improvizálni?
– Mértékkel. Amikor kötött forgatókönyvről van szó, akkor kevesebb erre a mozgásterünk, de én akkor is szeretem azt, ha a színészek úgy mondják ki a forgatókönyvben leírt mondatokat, hogy az a saját szájuk íze szerint legyen való. Mikor saját projektekről, szerzői filmről van szó, az én munkamódszerem, hogy a színészeknek felvázolom a jelenet tartalmát, cselekményét, majd ha megszületett néhány kulcsmondat a fejemben, akkor azt is elmondom, amennyiben szeretném, hogy benne legyen a filmben. Megbeszéljük azt is, hogy miről szól a jelenet, melyik szereplő éppen milyen lelkiállapotban van és utána hagyom őket improvizálni. Ideális esetben ezeket az improvizációkat rögzítjük, majd ezekből a felvételekből összeáll a végleges dialóg. Azért szeretem ezt a módszert, mert így kevésbé papírszagú a szöveg, valahogy élőbbek lesznek a megszólalások. Mert bármennyire is igyekszem élőbeszédszerűen írni, a színészek mindig hozzá tudnak tenni ehhez.
– Amikor a színészen meglátsz egy-egy ilyen pillanatot, amikor a helyzet, a színész képessége és az általad teremtett atmoszféra megteremti azt a valamit, amit elképzeltél, akkor megérintenek ott legbelül?
– A filmkészítésnek többféle módja van. Amire nekünk lehetőségünk van, az nem hasonlítható az amerikai nagyszabású produkciók költségvetéséhez. Ezért a vizualitást egyszerű eszközökkel kell megoldani. Egy amerikai közönségfilmben általában a speciális effekteknek nagyon nagy szerepe van, mi, akik kevesebb pénzből dolgozunk, arra érdemes helyezni a hangsúlyt, amely nem kerül annyiba. A színész ott van és az, hogy az ő arca fogalmazzon meg egy gondolatot, felér egy jó effekttel.
– Mikor érezted először, hogy rendezel?
– A főiskola végén, mikor a Roadmovie című filmemet forgattam. Nagyon izgalmas volt. Először dolgoztam együtt színészekkel úgy,- Bánfalvi Eszterrel és Polgár Csabával – ahogy szerintem érdemes dolgozni színészekkel. Valójában azóta azt az élményt keresem. Ott én voltam a rendező és az operatőr is. Két segítőm volt és két színész. Ennyi volt a stáb. Ezt a filmet játékból csináltuk meg, semmiféle ideális és klasszikus mondható filmes körülmény nem volt adott. Talán ezért élveztük annyira.
– Itt a filmes körülményeken a stábot és a pénzt érted?
– Amikor ezek a körülmények belépnek, akkor ez a varázs változik egy kicsit. Az a jó forgatás, amikor ebből a varázsból mindig megjelenik valami. Amikor mindenki ugyanazt akarja. Azt hiszem, az emberek érzik, ha valami olyat csinálnak, ami értékes, olyankor mindenkinek csillog a szeme.
– A forgatókönyvírás számodra eszköze a rendezésnek?
– Igen. Sosem tanultam forgatókönyvírást. Mindig ösztönösen írtam. Szerintem a dramaturgiai érzékem nagyon jó, persze rengeteg olyan fortély van, amit mások már kitaláltak. Most kezdtem el komolyabban foglalkozni a témával, angol nyelvű forgatókönyvírásról szóló könyveket olvasok.
– Úgy érzem, te az a típusú rendező vagy, aki szeret mindent kézben tartani. Ez egyrészt hálás, másrészt terhes hozzáállás. El tudsz engedni bizonyos feladatokat?
– Persze. Hála az égnek már forgattam három olyan filmet, ami nem önerőből készült, vagyis készítettem már olyan kisjátékfilmet, amire kaptam állami támogatást. Egy tévéfilm alsó határa Magyarországon 400 millió Ft, – ami 55 perc, – egy kisjátékfilmé pedig 6 millió Ft. Ez utóbbit kaptam én, de ebből már tudtam hívni szakembereket, akik jók a saját területükön. Amikor tudod, hogy valaki jó a szakmájában, akkor kialakul közöttetek egyfajta bizalmi viszony és ilyenkor már nagyon könnyű átadni ezt a kontrollt.
– Vannak körülötted olyan fiatalok, akik rászolgálnak a bizalmadra?
– A fiatalokkal annyi a kapcsolatom, hogy tanítom őket. Szeretek tanítani. Tanítottam az ELTE média szakán, a Pesti Magyar Színiakadémián, meg tavaly a METU-n filmszakosokat és vannak olykor magántanítványam, akiket felvételire készítek fel.
– Mikor voltál utoljára szakmai eufóriában?
– Régen. Pici, jó élményeim vannak, de nagyon várom, hogy megcsinálhassam az első nagyjátékfilmemet, egy szerzői filmet. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem készítenék műfaji filmeket, de mindenképpen szeretnék egy olyat, ami az én lelkemből szól, azokról az értékekről, problémákról, amik nekem fontosak.
– Nézve a filmjeidet, minden történeted egy olyan érzésből születik meg, ami mint egy mag fejlődik a film folyamán, hatalmasra nő, aztán egy arcon látjuk kivetülni.
– Vagy inkább mozaikokból tevődik össze. Beugrik egy táj, épület, meghallok mellé egy dallamot, majd felrémlik hozzá egy arc. És ezek a dolgok elkezdik megírni magukat. Általában persze nem így dolgoznak az írók. Van egy tételmondat, arra építenek fel mindent. Én a mozaikdarabok között kutatom a saját tételmondatot. Mindig azt kérik, hogy mondd el egy mondatban a filmedet, mert ha nem tudod elmondani, akkor bele se kezdjél. Szerintem az írói folyamatnak ez a legnehezebb része. A szerzői filmeknél még nehezebb ezt az egy mondatot elmondani, mert nem klasszikus filmnyelven íródnak általában. Az a filmtervem, ami az utolsó fordulóban esett ki az Inkubátor pályázaton, egy mondatban arról szól, hogy van egy kamaszlány, aki óriási szeretetlenségben él, miközben vágyik arra, hogy szeretve legyen, és ez motiválja minden cselekvését. Ez így senkit nem érdekel, de ha a történetet egy másik aspektusból fogalmaznám meg, akkor azt emelném ki, hogy a lány apja börtönbe kerül, és illegális kutyaviadalok vannak a háttérben, ami sokkal színesebbé tenné azt az egy mondatot. De amiről a film igazán szól, az a lelki vetülete és hajtóereje a filmnek.
– Kislánykorodbeli önmagadat meg tudnád nyugtatni valamivel a jelenedből?
– Nem biztos. Amit kislányként képzeltem arról, hogy milyen lesz az élet, az jobb vízió volt, mint ami az életemben lett. Azt tudom, hogy szakmailag még elérhetem azt, amit szeretnék, bár úgy érzem, hogy sok évet vesztegettem el. Amikor ötödikes voltam, akkor azon gondolkodtam, hogy belsőépítész leszek, vagy pszichológus. Mind a két szakma gyönyörű és azt gondolom, mind a kettőben jó is lennék. Aztán a gimnáziumban volt egy csodálatos magyar tanárnőm és el kezdtem írni. A Színművészetivel párhuzamosan végeztem el a Pázmány bölcsészkarán az írott sajtó szakirányt, és valószínű, hogy az újságírás is jól ment volna, de beleszerettem a rendezésbe, a képbe, a színészekkel való közös munkába, és már nem tudtam elengedni. Ez az út viszont nem egyenes és egyértelmű. Mindezek ellenére az elmúlt éveim munkáit határozottan szeretem és büszke vagyok a filmjeimre. Persze a kisfilmjeim után, minden kritikában felvetődik a kérdés, hogy miért nem nagyjátékfilm? Alapvetően mindig nagyívű dolgokban gondolkodom, de a körülmények miatt lett mindig kisfilm belőlük. Mostanában sok olyan projektem volt, amelyek alapvetően megélhetést szolgáló iparos munkák voltak. Ez nem is lenne baj, ha balanszban lennének a szívemnek kedves projektekkel. Jó lenne már végre megmutatni a nagyjátékfilmre komponált gondolataimat!
Írta: Tarnócai Éva
