Faluja a Hold utca, a piac szereplői élete művészei is egyben. Szabó Simon színész, rendező, zeneszerző, forgatókönyvíró amolyan spontán tudatos alkotó, remek ösztönökkel. Amiben hisz, azért harcol. Jelenleg az itthon és külföldön is díjat nyert, gyerekekről szóló forgatókönyvének megvalósításáért.
Mikor volt az a pillanat, amikor ráébredtél arra, hogy mit is szeretnél csinálni?
Az az érdekes, hogy gyerekkoromban, de még fiatal koromban sem tudtam igazán megfogalmazni, hogy mit is szeretnék csinálni. Érdekes, hogy első körben főzni szerettem a legjobban. Nyolcadikban, amikor Körmenden jártam iskolába…
Erre emlékszem! Édesapád (Szabó Ervin újságíró, Kurír) mesélte, hogy miért jártál Körmenden általános iskolába…
Oda száműztek a szüleim, mert már két általános iskolából kidobtak. (nevet)
Pedig én arra emlékszem, hogy jó gyerek voltál. A szerkesztőségben ültél, vártál, mosolyogtál…
Ha akartam…akkor jó voltam. Körmenden volt háztartástan óránk, ahova vittem egy receptet, és olyan kaját csináltam, hogy az osztálytársaim mind tíz ujjukat megnyalták. Még a tanár is. Utána szakácssuliba mentem és a főzés szeretete a mai napig megmaradt. Az erre szánt időt persze, lecserélte a színház. Mentem a haverjaim után, akik színházban játszottak. Először válogatásokra, castingokra jártam, majd miután beválasztottak, nagyon megtetszett ez a világ.
Mit jelentett számodra édesapád, Szabó Ervin újságíró, író szakmai öröksége, életigenlése?
Kezdeném a nagymamámmal, akitől megtanultam hogyan kell egy családot összefogni. Édesanyám határtalan szeretetén túl, tiszteltem azt a munkatudatot, amit csak nála láttam. Negyven éven át dolgozott a Szabó Ervin könyvtárban. Rezdülését sem láttam rajta annak, hogy nem megy szívesen dolgozni. Ez a mai világban elképesztő nagy érték. Aputól megtanultam minden mást. A szabadsághoz való viszonya egészen rendkívül volt, az emberekkel való kapcsolatteremtési és konfliktuskezelési képessége mellett. A több irányba szórható szeretetet is tőle lestem el. Aki ismerte, csak az értette szeretetének ilyenfajta egyetemes magaslatait. Olyan jó emberi kapcsolatai, tartós barátságai voltak. Nagyon szerették őt. Ahogy én is…Ha csak a felét meg tudom közelíteni, amit ő tudott, akkor már boldog ember leszek.
Mi volt az első olyan színházi élményed, amelyben szerepeltél is?
1995. május 9-e, Operettszínház, Valahol Európában. Ikonikus előadás volt, amolyan tisztelgés is a szabadság előtt, akkor ért véget 50 éve a háború. Olyan nevek dolgoztak a produkcióban, mint Dés László, aki a zenét, Kentaur a díszleteket és Oroszlán, az akciómozgásokat komponálta. A színház, a szórakoztatás ezen műfaja, a show, a musicalek, illetve mindezek egészének a légköre teljesen megfertőzött. Utána jöttek reklámok, kisebb filmszerepek, alternatív színház, zenélések, szép lassan beszippantott ez a világ.
Ezekben a szerepekben mi volt fontosabb a számodra? Az, hogy az egyéniséged, személyiséged helyet találjon, vagy kizárólag a játéklehetőségre, a szerepekre fókuszáltál?
Fiatalon még nem nagyon tudtam, hogy mit kell csinálni, ezért ösztönből tettem a dolgomat. Húszévesen kezdtem megérezni, hogy mi is az én karakterem. És jól éreztem, mert ezen a vonalon számítottak rám a rendezők.
Szeretnek veled dolgozni.
Ez jó hír. Általában nem szoktam megnehezíteni a produkciók dolgát, viszont arról elég híres vagyok, hogy nem igazán szeretek szöveget tanulni. Mindig elolvasom, amit el kéne mondanom, majd általában átalakítom a saját ízlésem szerint.
Amolyan Simonosra. Ebből volt konfliktusod?
Hogyne. Színházban ilyet nem lehet csinálni. Filmnél viszont épp emiatt hívnak, mert tudják, hogy megtöltöm élettel az adott karaktert. Ott nem szoktak a stílusom ellen viaskodni, viszont a színházban voltak híres konfliktusaim emiatt. Alföldi Róberttel próbáltuk éppen a Kasimir és Karoline-t a Centrál Színházban. Kb. 28 mondatom volt az egész darabban, az sem folyamatos párbeszéd volt valakivel, hanem mindig csak egy-egy beszólogatás, egy-egy jelenettel. Emiatt nehezen maradt meg a fejemben és minden alkalommal szöveggel mentem fel a színpadra. Aztán csak ezt hallottam Alfölditől: “Simon, most már aztán tudnod kellene a szerepet, mert ha a következő próbára nem tanulod meg, akkor kiraklak a szemétre!” Jót röhögtem, hisz vizuális alkat voltam mindig, így fogást sem talált rajtam. Ő is érezte, hogy ezzel nem hatott rám túlzottan, így még a főpróba előtt is szöveggel a kezemben mentem fel a színpadra. (nevet)
Nálad is van színész, rendező és Simon-üzemmód?
Van. Inkább csak a rendezést tudom leválasztani. A színész üzemmódom ma már inkább zsigeri értékrendszer szerint működik. Amikor rendezek, akkor egy másik állapotba kerülök, sokkal impulzívabb leszek, mert sokkal több dologra kell egyszerre figyelni. A szerepeknél egyből bele tudok helyezkedni a karakterembe és annak hangulatába.
Rendezőként mik az erősségeid?
A filmkészítés elképzelhetetlen szakmai stáb nélkül, hisz ez egy nagyon összművészeti műfaj. Viszont az ötleteim és azok megvalósítása az, – tehát a film eszmei síkja – amibe nem igen szeretem, ha beleszólnak. A praktikus, operatív résznél viszont szívesen fogadom a segítséget, pláne ha valaki jó ötlettel és nagyobb tapasztalattal jön. Az igazsághoz tartozik, hogy akikkel együtt dolgozom, azokkal már évek óta fél szavakból megértjük egymást.
Van olyan területe a filmkészítésnek, amit szívesen ráhagynál másra?
Például a forgatókönyvírás. Ez viccesen hangzik, hisz eddig az összes produkcióm forgatókönyvét én írtam. Amióta nagyjátékfilmekben gondolkodunk, a könyveket már többen írtuk, tanult forgatókönyvírókkal. Mindig rá kell jöjjek, hogy az egyébként tökéletes és letisztult ötleteimet hanyag eleganciával vetem papírra. Mára világossá vált számomra, hogy nem elég, ha csak az én fejemben látom tisztán a gondolatokat, ahhoz, hogy azt más is úgy lássa, ahogy én, le kell írnom. No, ebben a “fejből precíz kiírásban” nem vagyok annyira precíz. Viszont Daoud Dániel forgatókönyvíróval, akivel a legutóbbi nagyjátékfilm forgatókönyvünket, a Marad az űr című ifjúsági kalandfilmünket írtuk, már nagyon egy hullámhosszra kerültünk. Ez persze leginkább az ő érdeme, mert annyira rá tud hangolódni a gondolataimra és az általam képviselt eszmei síkra, hogy ezáltal egy szakmailag is precíz könyv jött létre. Nagyon sokat foglalkoztunk vele. Egy külföldi forgatókönyvírói műhely, a Scripteast workshop keretein belül egy éven keresztül, több országban fejlesztett könyvről van szó. Díjakat nyert külföldön és itthon is. Tehát nagy utat járt be ez a gyerekeknek kalandos, a felnőtteknek drámai történet. Már nagyon szeretném megfilmesíteni.
Melyik ötletedre vagy a legbüszkébb?
A Marad az űrre, természetesen, valamint az első megvalósult kisjátékfilmemre a Zsebzsötemre, a Papírrepülőkre, az első nagyjátékfilmünkre és a Fal című kisfilmünkre, amely nagyon jó filmes hangulatban, profi szakemberekkel készült, és fantasztikus sikereket ért el külföldön.
Ha csak egy szakmát választhatnál, melyik lenne az?
Valószínűleg a rendezés. Itt mindig jönnek új és újabb ötletek, és nem kell magam rivaldafénybe helyeznem érte. Arról nem beszélve, hogy nagyon jó színészeink vannak. Persze nekem is vannak kultikus szerepeim, amelynek nagyon örülök, rajongóim is vannak, de akkor is úgy érzem, hogy rendezőként többet tettem le az asztalra.
Öt év múlva mivel lennél elégedett?
Ha ugyanitt ülnénk, arról beszélgetve, hogy milyen jó és sikeres lett az a film, amiről 5 éve még csak csevegtünk.
Van olyan ötleted, amit nagyon szeretnél megcsinálni, de eddig még nem került rá sor?
Van egy szerelemprojektem, amiért mindent meg fogok tenni. Ez nem más, mint Móricz Zsigmond Barbárok című írása. Ezt egy nagyjátékfilmben képzelem el, dialógusok nélkül. A betyárvilágban, a pusztában játszódó történetben leírt kínok, és az embertelenség okai nem évültek el. Párhuzamot lehetne húzni a jelenünkkel. Egy dokumentarista filmet képzelek el, nagy képekkel, atmoszférikus zenével, hosszú snittekkel. Amire a filmet amúgy annó, kitalálták.
Volt olyan életszakasz az életedben, amit megváltoztatnál?
Sokat gondolkoztam ezen, de mindig rájövök arra, hogy bármit megváltoztatnék, akkor már nem az az ember lennék, aki itt ül. Az életem minden szépséghibájával együtt boldog ember vagyok. Soha nem változtatnék azon, hogy lennének-e gyerekeim, és azon sem, hogy azok a gyerekeim lennének, akik vannak. Azon sem változtatnék, hogy ezt a szakmát űzzem-e, hisz ebben a szakmában értem el a sikereimet. Jól vagyok ebben a korban is, szuper volt megszületni a 70-es évek végén, és jó volt az is, hogy a 80-as, 90-es években lehettem fiatal. Azzal a gondolattal azért el szoktam játszani, hogy mi lenne, ha nyitnék egy éttermet. Ezt csak akkor tenném meg, ha lenne még egyszer 24 órám, a meglévő 24 mellett. Ebben az étteremben csak olyan ételek lennének, amiket gyerekkoromban otthon ettem.
Írta: Tarnócai Éva
