Atmoszféra teremtése lenyűgöz, képi világa egyedi. A rendező filmje a Látom, amit látsz megközelítése igen különleges. Az alaptörténet is jó, hisz az a világ, melybe belecsöppent minket, első hallásra rendkívül izgalmasnak tűnik.
A másik szemével látni ugyanazt, amit te is látsz, de másképp – nem mindennapi ötlet. Ugyanis egy szerelemben a másik szemével látni dolgokat azt is jelentheti, hogy szinte beleolvad az egyik ember a másikba. Mit jelent neked?
Amikor írtam a forgatókönyvet volt egy nagyon erős szerelmi élményem. Ezt a más szemével látást a „részt venni a másik életében” metaforájával kezdtem el használni a történetben. Azonosulni vele, és a másik ember világát magamévá tenni. Egyféleképpen érzékeljük a dolgokat, de a világ sokszínű, sokrétű. Az én főszereplőm egy nagyon elnyomott, érzelemmentes életet él. Másképp érzékeli a dolgokat. Persze kihez képest. Ebben a történetben a főszereplő Ábel, egy lányon keresztül kezdi megélni azt, hogy ez a világ mennyivel több, mint amennyit addig megismert.
Mi történhet az emberrel, ami miatt ennyire belemerül egy ilyen nem mindennapi témába?
Paradox módon az, hogy az említett kapcsolaton belül el kezdtem érezni, van egy másik ember, akinek a világát nem pontosan értem. Akivel szerettem volna azonosulni, annak volt valami a világában, amire nem volt rálátásom. Emiatt a valami miatt nem történt meg az összeolvadás. Tehát fordítva indultam, az volt a kérdés, hogy mi történik akkor, amikor olyan szinten tudok egy másik ember világának részese lenni, hogy minden, amit ő lát, azt látom én is.
A forgatáson történt számodra is meglepő dolog?
Mi sokat használunk a filmben szubjektív nézőpontot, azt, amit a női főszereplőnk lát. Ezt látva kezd vonzódni a nőhöz a férfi főszereplőnk. Talán az volt a legmeglepőbb, hogy mennyire nehéz felvenni úgy egy nézőpontot, hogy az elképesztően személyes legyen, de úgy közvetítsen a nézőnek, hogy az intimitása mellett ne tűnjön kukkolásnak. Ez egy nagyon vékony mezsgye.
Szerinted jól sikerült?
Volt egy olyan technikai segítségünk, amellyel ezt a szubjektív nézőpontot megpróbáltuk felvenni. Ez egy bukósisak szerű eszköz, amire egy kamera volt ráerősítve. Az önmagában nagyon érdekes tanulság, hogy ezt a technikát sokkal többet kellett volna tesztelni és tökéletesíteni forgatás előtt ahhoz, hogy ne legyen végül az az érzésünk, hogy sokkal érzékibb felvételeket tudtunk készíteni, amikor az operatőr a kamerát egyszerűen a főszereplőnk szeme elé teszi. Többet szerettünk volna ezzel a speciális eszközzel felvenni, de a tapasztalat azt mutatta, hogy jobban sikerültek azok a felvételek, amelyeket az operatőr a saját kezéből megoldott.
Mint magánemberként sikerült a saját szemeddel érzékelni, a másik által látott dolgokat?
Az az érdekes, hogy ezeket a dolgokat csak sejteni lehet. Erre nincsenek tények. Csak reménykedni tudunk abban, hogy olyan szimbiózisban létezhetünk a másik ember mellett, amelyben minden rezdülését ismerjük.
Azt tudod, hogy ezzel a perspektívával, ezzel a gondolati dimenzióval beléptél egy olyan világba, amelynek nincsenek határai? Hogy e gondolat mentén olyan filmek előtt nyitsz kaput, amelyek például megmutathatják egy háború érzelmi, erkölcsi, stratégia motivációit? Akár két ellentétes gondolkodás, két egymással szemben álló „szem”, látásmód átélésével?
Nyilván, amikor elkezdtünk gondolkodni a történeten, sokszor felmerült, hogy ezt a technikát mi mindenre lehetne használni. Illetve milyen analógiákban él meg ez a „másik szemével látás”. A történetünknek van egy olyan közege, amely nem létezik, éppen ezért nagyon nehéz kibontani a sztorit egy olyan térben, aminek a szabályait is neked kell megalkotni. Sokszor próbáltuk azt az analógiát követni, hogy akit megfigyelnek, abba bele is szerethet az ember. A mai világból igyekeztünk erre vonatkozó példát hozni.
Bele tudnál szeretni egy olyan forgatókönyvbe is, amit nem te írtál?
Nagy vágyam az, hogy valaki meglepjen egy olyan forgatókönyvvel, amely érdekelni fog. Írás közben néha azt éreztem, hogy már túlvagyok a munka dandárján.
Vagyis írás közben már rendezel is?
Valahogy úgy. Mindent úgy raktam össze, hogy az nekem jó legyen. De úgyis mondhatnám, hogy egy ilyen kisköltségvetésű projektben elkészíthető legyen.
Miért rendező lettél?
Annak idején szlavisztika szakra jártam. Anyukám Szlovákiában született, nekem emiatt mindig volt egy ilyen indíttatásom. Egyetem után elmentem egy évre Selmecbányára önkénteskedni, egy templomban freskókat restauráltam. Ott ismertem meg olyan művészi ambíciókkal, különleges energiákkal megáldott embereket, – főként szlovákokat – akik azt csinálták, amit én mindig is szerettem volna, csak ők merték is. Amikor visszajöttem, filmeket kezdtem csinálni és jelentkeztem filmrendező szakra a Filmművészeti Egyetemre. Felvettek.
Miért a film?
Mert sok művészeti ágat lehet összefogni a filmben. Például a zene számomra mindig az egyik legszebb művészeti forma volt, sokat segít a filmben, és zsigerileg képes hatni a nézőkre. A filmnek van egy olyan vizualitása, amely elképesztően izgalmas és komplex. Emellett van egy világteremtő funkciója is. Engem ez mindig elbűvölt nézőként és alkotóként is.
Túl a gondolatokon, emberekkel is foglalkozni kell a filmkészítés közben. Ez hogy megy neked?
Ezt nem egyedül csinálja az ember. Sokmindenre kell figyelni és a filmkészítés sok-sok területén kell ezernyi döntést hozni. Ha jó munkatársakat választ maga mellé az ember, akkor ezt együtt sikerül megoldani. Ha a filmkészítés valamelyik aspektusa nem igazán fekszik egy rendezőnek, akkor ezt a közös munka képes balanszban tartani. A történeteim vizualitása mindig nagyon húzó ága volt művészi ambícióimnak. Sokáig zeneileg nem sikerült megtalálnom a történeteimhez illő hangokat. Ebben a filmben nagy segítséget kaptam a színészek kiválasztásában. Ez affinitás kérdése. Korábban előfordult, hogy nem igazán adekvát színészből akartam kihozni a filmhez szükséges maximumot, mint rendező. Nem mindig sikerült. A mostani filmben nagyon jó színészeket választottunk, de ebben erősen benne van Muhi Zsófi casting director munkája.
Mint rendező készülsz egészen más funkciókat adni az érzéseidnek?
Rájöttem, hogy gyökeresen más irányba nem tud tartani az a fajta filmezés, amely engem érdekel. Ezt megelőzően készítettem egy kisjátékfilmet Jövetel címmel, azt gondoltam, hogy ennek a mostani filmemnek teljesen más lesz a hangulata, de rájöttem, hogy van bennük valami erős egység. Ami összeköti őket, az a kicsit magányos, kissé sodródó, outsider típusú főszereplők.
Lenne egy kvízkérdés és bejátszanának 10 másodpercet valamelyik filmedből. Örülnél, ha abból rád ismernének?
Hogyne! Örülnék. Azért sokat is gondolkozom azon, mert fontos, hogy a stílus ne nyomja agyon a tartalmat.
Írta: Tarnócai Éva
