Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Szabó Gyula 95 – Áradt belőle a természetesség

Kilencvenöt éves lenne Szabó Gyula Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész, a Nemzet színésze.

Valószínűleg a Tenkes kapitánya méltán agyonismételt tévésorozatának Buga Jakabjaként emlékeznek rá a legtöbben. A címszereplő, a nagy igazságosztó hős, hasonlóképpen szenvedélyes igazságérzettel rendelkező, becsületes, nyersen szókimondó, legfőbb társa volt. A vidéket járó kurucként mentette az ártatlanokat, üldözte a fránya labancokat, elszánt tekintettel, szebb jövőbe vetett hittel küzdött az elnyomó ellen. Nem kevesen voltak, akik azonosították ezzel a szereppel, ezt többször megtapasztalta, amikor az utcán odamentek hozzá, megszólították.

Alulról jött

Jól álltak neki az egyenes beszédű, egyenes tekintetű, ami a szívén az a száján típusú népi figurák. Maga is alulról jött Kunszentmártonból, szegény sorsból. Nem véletlen, hogy egyik legemlékezetesebb szerepe Tiborc volt, a Kazimir Károly rendezte, Illyés Gyula által átigazított Bánk Bánban, ami ellen amúgy berzenkedett, hagyományosabb előadásra vágyott volna. De a szerep így is igencsak érte kiáltott. Szemrehányó tekintettel, végtelen elkeseredettséggel, de soha nem elgyengülve, erőteljes határozottsággal mondta és mondta a panaszokat. Nem meghunyászkodó kérvényező volt, hanem forradalmi követelő, az alulról jöttek igazságának tántoríthatatlan képviselője, aki nem hajlandó félni hatalmasságoktól, ami a szívén, az a száján. Vízfolyásként fakadt ki belőle ami a lelkét nyomta, és ez sok tekintetben egybeesett az ország gondjával, aminek így ő hiteles szószólójává vált. Leginkább zsigerből játszott, nem elemezgette, nem gondolta túl a szerepeit, inkább nagy beleérzéssel ráérzett a figurára, így az alakításai lefegyverzően természetesek voltak. Gyakran áradt belőle a szó. Remekül anekdotázott, és kiválóan mondott mesét. Civil lénye gyakran nem is állt olyan messze attól a szereptől amit alakított, az átlagosnál is jobban épített saját alkatára, természetére. Nem átváltozó művész volt, hanem a maga karakterének erőteljességét használta ki a leginkább. 

Dőlt belőle az ízes beszéd

Tulajdonképpen nem is akart a Színház- és Filmművészeti Főiskolára felvételizni, bár Kunszentmártonban amatőr színjátszóként azért megtapasztalhatta a színészet mámorát. A felvételire azonban eredetileg csak két társát kísérte el. De, ha már ott volt, ő is szerencsét próbált. Nem csoda, hogy fölvették. Áradt belőle a természetesség, dőlt belőle az ízes beszéd, és érződött rajta a föld szaga. Akkoriban ez fontos volt. Szükség volt a nép egyszerű gyermekét megtestesítő fiatalokra, akikkel feltörekvő, igazságosztó, pozitív hősöket lehet játszatni. Ki is jutott ezekből neki bőven. Szerencsés egybeesés volt ez alkata és az akkori elvárások között. Ezt használta ki a Robog az úthenger című hat részes sorozat abszolút főszereplőjeként, Józsiként is, aki Nyírmadocsán, a kis nyírségi faluban él, és valaha az egész világot bejáró tengerész, dokkmunkás volt. A felvételeken pedig Magyarország-szerte keveredik mulatságos kalandokba. 

Nagy mesemondó volt

Szintén az ő érdeme is, hogy Colombo hadnagy nyomozásai váltig olyan sikeresek a hazai képernyőkön. Peter Falk ugyancsak alulról jövő, kopott ballonkabátos, a gazdag befutottaknál nyomozó, fifikás hekusának remek hangot kölcsönzött. Érzékeltette a morfondírozásait, a töprengő hezitálásait, buldog természetét, amit sármmal, humorral teli iróniával tett szimpatikussá, miközben rendet vágott a fehér galléros bűnözők között. Az sem véletlen, hogy a magyar népmesék is hihetetlen hitelességgel elevenedtek meg senkiével össze nem téveszthető, igencsak markáns hangján.

Pályája elején szerződtették volna a Nemzetibe. Megbeszélte azonban, hogy ne tegyék, nem érezte magát ehhez még elég felkészültnek. Játszott a Petőfi, a Jókai, a Thália, az Arizona, a Művész Színházban, ez nem azt jelenti, hogy ennyiszer váltott társulatot, a Tháliát ugyanis kétszer is átkeresztelték. 1996-tól a haláláig a székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz kötődött. Telefonon beszéltem vele aznap, amikor a nemzet színésze lett. Éppen utazott Székesfehérvárra, hiszen ezen a napon is játszott. Úgy tűnt tele van energiával, és kitörő volt az öröme a hatalmas elismeréstől. Meg is ünnepelte jócskán a közönség. Aztán viszont el kellett viselnie, hogy már évekkel halála előtt nem léphetett fel az igencsak megromlott egészségi állapota miatt.

Amikor agyvérzés, majd nem egészen egy évvel azután agyhártyagyulladás támadta meg a szervezetét, egy ország drukkolt érte. Szerencsére sikerrel. Nyolcvanhárom éves születésnapján egészen biztató hírek jöttek stabilizálódott állapotáról. Ám nem sokkal utána végleg itt hagyott bennünket. Manapság pedig igen nagy szükség lenne rá, hogy képviselje az alulról jötteket, küzdjön a gyakran nehezen érvényesülő igazságért.