Straub Dezső munkásgyerekből lett gyógyszergyári szakmunkás, majd operaénekes, végül az ország egyik legismertebb színésze. A Vidámszínpad meghatározó alakja volt, ám mikor barátja, Böröndi Tamás segítségére sietett, a 2020-ban elhunyt művész elárulta őt. Straub Dezső pedig egyik napról a másikra mindent elvesztett. Két évig napi egy csirkecombon és kenyéren élt, miközben mindenki azt hitte, rendben van az élete és az életkörülménye. Most újra színpadon, saját darabot ír, rendez, és boldog párkapcsolatban él. Hisz benne: nem a siker, hanem az akadály viszi előre az embert.
„Akkor, sárguló fülekkel úgy gondoltam, hogy tovább kéne lépni”
Munkáscsaládból indulva gyógyszergyári szakmunkásként dolgozott, ám a vegyszerek és „sárguló fülek” után egy hirdetés hatására váratlan fordulattal az operaénekesi pálya felé lépett Straub Dezső.
„Életem első nagy váltása a szüleim által következett be, hiszen ők munkásemberek voltak. Mondanom sem kell, a munkásemberek számára az az előrelépés, ha a gyermek – ahogy ők mondták – fehérköpenyes szakmába lép. Így beírattak gyógyszergyártó szakmunkásnak. Tényleg ott voltunk a fehér köpenyes laboráns csajok körül, mi viszont gumicsizmában, köpenyben és kesztyűben görgettük a mocskosabbnál mocskosabb hordókat. Az egy ugyanolyan gyár volt, mint a többi. Mikor levizsgáztam és hivatalosan is szakmunkás lettem, ügyes voltam, jól is dolgozgattam. Van olyan gyógyszer – a Xavin – amit én érvényesítettem. Szóval viszonylag hamar elértem valamit ebben a szakmában. Ilyenkor, amikor valaki elér valamit a szakmájában, találkozik az árnyoldalakkal, velem sem volt ez másképp. Ez az árnyoldal számomra a Furoxon nevű anyag volt, azzal dolgoztam. Ez egy sárga, kénes anyag, ami borzasztóan büdös. Az ember zuhanyozásnál le tudta mosni magáról az egyharmadát, még egy harmad eltűnt a törölközéssel, viszont egyharmad ott maradt. Mit mondjak, a villamoson mindig volt ülőhelyem” – kezdte nevetve Straub Dezső majd így folytatta:
„Akkor, sárguló fülekkel úgy gondoltam, hogy tovább kéne lépni. Láttam egy hirdetés, amiben az állt: énektanítás. Soha életemben nem ittam egy kortyot sem, de akkor bevágtam egy felest és elmentem Eissen Irén tanárnőhöz, aki – az akkor már nem lévő – Nemzetivel szemben lakott, a Blaha Lujza téren. Ő aztán a betegsége miatt átadott engem a csodálatos Székely Erzsébet tanárnőnek, akinél elkezdtem az operaénekesi tanulmányaimat. Ez volt a második nagy lépésem.”
„Az volt az életem nagy álma, hogy Bodrogi közelében lehessek”
A táncdalénekesi sikerek után színészi pályára váltott. Bár kezdetben nem hívták a József Attila Színházba, végül mégis leszerződtették, így teljesült álma: Bodrogi Gyula mellett játszhatott, akivel később a Vidámszínpadon is közösen írtak színháztörténelmet – még ha a szakma ezt nem mindig értékelte.
„Ennek a csúcsa 1972 volt, amikor is táncdalénekesi működési engedélyt kaptam az ORI-tól. Elindult a haknivilág. Akkoriban minden hétvégén volt tizenöt fellépésem. Szécsi Paliékkal, Koós Janival, Kabos Laci bácsival, Rátonyi Robi – napestig sorolhatnám a legendás neveket. Korda Gyuriéknál voltam vendég egy jó ideig a saját műsorukban. Szóval kezdtem ráérezni a dologra és úgy gondoltam, hogy életem végéig a fenekem alatt futnak majd a kilométerek. Akkor viszont egy másik hirdetéssel találkoztam, az SzFE hirdetett felvételt operett-musical osztályba. Nem volt veszíteni valóm, így elsőre felvettek. Kazán István és Versényi Ida voltak az osztályfőnökeim” – emlékezett vissza a Jászai-díjas színész, de már a következő nagy lépését is felfedte.
„Főiskola, gyerekszínház, levizsgáztunk és a következő nagy lépésem a József Attila Színház volt. Számomra ott Bodrogi Gyula közelsége jelentette a mindent. Huszonnégy színházba kaptam meghívást annyira jól sikerült a vizsgaelőadásom. Csupán két helyre nem kaptam meghívást, az Operettbe és a József Attilába. Egyrészről: aki a ’kazánházban’ végzett, azt nem vették föl az Operettbe, míg a József Attilában be volt töltve a szerepköröm, Maros Gábor által, aki viszont éppen akkor ment el. Kaló Flórián látta a vizsgaelőadásom, leadta róla a jelentést és végül leszerződtettek a József Attila Színházba. Az volt az életem nagy álma, hogy Bodrogi közelében lehessek. Ott eltelt egy kellemes öt év, Shakespeare-játékokkal, vígjátékokkal és nagyon klassz, szép és komoly dolgokkal is. Ez ismét egy ugrás követte: Bodrogi Gyuszi a Vidámszínpad igazgatója lett és engem is hívott magával. Emlékszem, egy nagy választás előtt álltam, ugyanis a Vidámszínpad megítélése nagyon negatív volt a szakmában. Ott volt egy röpke huszonöt évem, és bármennyire jól is telt, az imént említett megítélése miatt küzdelmes is volt. Mindezek ellenére azért sikerült olyan produktumokat színpadra állítani – mint a Valaki forrón szereti, a Szeretem a feleségemet, a Délután a legjobb, vagy a Család ellen nincs orvosság – amelyek a közönség nagy kedvenceivé váltak és a felvételeiket máig többen is őrzik otthon. Érdekességként mondom, hogy egy napon kaptuk meg a Jászai-díjunkat Eperjes Károllyal. Ő a komoly dolgok és a Nemzeti Színház felé indult el, én a Vidámszínpad irányába és a nevettetés volt az eszközöm. Már akkor eldőlt, hogy a hetvenes éveinkre melyikünk lesz előrébb, díjak és kitűntetések tekintetében” – mondta nevetve Straub Dezső.
„Soha nem gondoltam volna, hogy a kapzsiság le tudja győzni két férfi barátságát”
Straub Dezső a közös színházalapítás után nehéz éveket élt meg, miután váratlanul egyedül maradt, de a mélypontról újra felállt, és ma ismét aktív, alkotó tagja a magyar színházi életnek.
„A Vidám Színpadra nem szoktak díjakat adni, ott a közönség szeretete volt mindig is az elismerés. Mikor aztán megjelentek a humortalan döntéshozók, vagyis a politikusok és az ő barátaik – hiába volt benne a pályázati kiírásban, hogy a hely hagyományait őrizni kell – még a nevét is megváltoztatták. Megszűntették a magyar humor fellegvárát, nagy kárt okozva ezzel a magyar színháztörténetnek. Természetesen az életem és karrierem folytatódott tovább, vendégeskedtem jónéhány színházban. A Budaörsi Játékszínben, a Mikroszkóp Színpadon és rengeteg más helyen megfordultam, mikor is az én Péter fiammal úgy gondoltuk, hogy csinálunk egy saját színházat. Elindítottuk a Budapesti Bulvárszínház néven egy vállalkozást, elkezdtük kidolgozni a műsortervet, megtaláltuk a helyszínt, tehát elindult a dolog. Volt viszont egy jóbarátom, kollégám… Ő mindig hozzám fordult, amikor nehéz helyzetben volt, s ha kérte a segítségem, mint a segítő jobb, ott voltam a számára. Böröndi Tamásról van szó, épp egy fillérje nem volt akkor, hát bevettem a vállalkozásba. Gondoltam, ez természetes, nagy kárt meg amúgy sem tudna okozni. Na, Tamás másfél hónapon belül átvette a hatalmat. Mivel nála volt a Vidám Színpad neve levédve, így nem ellenkeztem” – mesélte a népszerű színész, majd elkomorodott hangon folytatta.
„Soha nem mondhattam el igazán senkinek, hogy mi történt valójában. Részben a gyász miatt, részben Tamás örököse, a felesége miatt. Tamás temetése óta egyszer találkoztunk Götz Annával, egy bevásárlóközpontban. Köszöntünk és elmentünk egymás mellett. Nem beszélünk egymással, pontosabban ő nem beszél velem. Én nagyon szerettem volna elmondani neki egy-két dolgot. Nem szívesen beszélek erről.. Visszatérve: ekkor került az életem olyan veszélybe, mivel Tamás miután átvette a színház irányítását, ragaszkodott hozzá, hogy sehol máshol ne játszak. Megtettem, amit kért és az ügy szolgálatába álltam, teljes válaszélességgel. Soha nem gondoltam volna, hogy a kapzsiság le tudja győzni két férfi barátságát. Ez egy újdonság volt nekem, de hát az élet így működik: mindig tanulunk valamit. Nem sokra rá szerencsétlen Tamás a Covidban elhunyt. Mivel a felesége nem állt szóba velem, így teljesen a nulláról kellett újrakezdenem. Volt a nyugdíjam, így volt két-három olyan évem, amikor nagyon a minimum szinten éltem. Be volt osztva a pénzem: minden nap lesétáltam egy bevásárlóközpont előtti grillsütőbe és egy darab csirkecombot és két szelet kenyeret vásároltam. Ez volt az ebédem két éven át. Miközben rólam mindenki úgy tudta, hogy egy jó anyagi helyzetben lévő ember vagyok, akinek megvannak a felkérései. Lassan jutott el a válságom híre a nagyvilágba. Aztán szépen lassan újra elindult az élet, ez pedig annyiból vicces, – még számomra is – hogy ugyanabból élek jelenleg, amivel elkezdtem: országjárással. De büszkén mondom, hogy megbecsült tagja vagyok néhány olyan társulásnak, akik zászlójukra tűzték, hogy olyan helyeken is megforduljanak, ahol a színház még nem ütötte fel a fejét. Ez egy ilyen kis misszió. Nagyon szeretem csinálni, tele vagyok ötletekkel és célokkal. Egészségileg sincs okom panaszra. Bátran ki merem jelenteni, hogy kikerültem a mélypontról. Színdarabot írtam, zenét írtam hozzá, rendeztem Békéscsabán egy kiválóan sikerült vígjátékot egy tüneményes csapattal. Van egy gyönyörű és kedves párom, akivel nagyon jókat tudunk nevetni a világ dolgain. Remélem, hogy ez az irány felfelé és nem lefelé fog tovább haladni. A teljes karrieremet figyelembevéve mondom: az embert nem a sikerek viszik előre, hanem az akadályok. A siker van, hogy magától jön, természetes módon” – zárta a beszélgetést Straub Dezső, az örök főnixmadár.
