Pelsőczy Réka szerint utólag visszanézve látható, hogy brutálisan előre eldöntött volt minden. Az első pillanatoktól kezdve sem lehetett azon változtatni, ami a Színház- és a Filmművészeti Egyetemmel történt, ahol két osztályt tanított.
Hogyan kerültél a Színház- és Filmművészeti Egyetemre tanítani?
A Kino Moziban próbáltam a Kicsi nyuszi hopp hopp című előadást, két negyedéves hallgatóval, és Gálffi László egyszer csak besétált. Azt mondta, szeretné, ha ott lennék vele a 2011-ben induló új osztályában. Vannak olyan pillanatok, amikor érezni lehet, hogy most változik egyet az élet. Ez ilyen felejthetetlen pillanat volt. Ahhoz hasonló, mint mikor felvettek a Főiskolára. Azt is mondta, hogy még Bagossy Lászlót szeretné hívni. Előtte Börcsök Enikővel dolgozott, de ő akkor sokat játszott, nem tudott annyira részt venni a munkában.
Rögtön igent mondtál?
Persze. Azt éreztem sokat jelentene, ha a közelében lehetnék. Gálffi művészi beszédet tanított nekünk a főiskolán. De már gyerekként éreztem, hogy színpadi személyisége nagy hatással van rám. Nagyra tartom, szeretem a humorát, nagyon jó színésznek gondolom, imponál a műveltsége, úgy gondoltam, tanulhatok tőle. Azzal kapcsolatban pedig voltak ambícióim, hogy a diákokhoz kicsit közelebb legyek. Ne olyan távolságtartó legyen a velük való kapcsolat, mint amit annak idején én éreztem. Azt akartam, hogy tudjak a bajaikról, problémáikról, hogy hátha esetleg akkor jobban tudok segíteni.
Régebben például jó tanárpárost alkotott Kerényi Imre és Versényi Ida. Egyikük „katonás munkakutya”, másikuk inkább „anyuka” volt. Ezért volt fontos, hogy nő is tanítsa az osztályt?
Biztos vagyok benne, hogy ezért gondolta, hogy kell egy közvetlenebb, nőibb, lágyabb tanár a diákoknak. Azért is, mert ő nagyon zárkózott személyiség.
Te nyitott vagy?
Azt hiszem, hogy nyitott vagyok, igen. Sok esetben nem, de azokkal kapcsolatban, akiket tanítok, nyitott vagyok.
Mi volt a munkamegosztás?
Végül úgy alakult, hogy Gálffinak választania kellett, hogy visz egy osztályt, ami teljes embert kíván, vagy beleveti magát az akkor lendületet kapott Örkény színházi munkába. Úgy érezte a kettőt együtt nem tudná tisztességesen csinálni. Így maradtunk Bagossy Laci meg én. Mivel ő is sokat rendezett, én is sokat játszottam és rendeztem is, ezért úgy volt biztonságos, ha ugyanúgy hárman leszünk, ahogy eredetileg terveztük. Úgy emlékszem, az én ötletem volt, hogy Rába Roland lehetne a harmadik. Természetesen ebbe a felállásba bele kellett egyeznie az egyetem vezetőségének is. Ascher Tamás volt akkor a rektor. 2011-2016-ig volt az első prózai színész osztály, amit hárman csináltunk, és 2016-tól ’20-ig a második, amit már csak Rolanddal, mert akkor Laci már a rendezőosztályt vitte.
Volt saját módszeretek?
Nehéz ezt így hirtelen összeszedni pár mondatban, óhatatlan, hogy leegyszerűsítő leszek, de megpróbálom. A tradíciókra építettünk. A Zsámbéki Gábortól hozott metódust vittük tovább, Rolanddal, amihez Laci hozzátette a Székely mellett és azután tanultakat. Horvai István -féle feladatokat is használtunk, és Máté Gáborral, Novák Eszterrel, Marton Lászlóval, Zsótér Sándorral is beszélgetünk, hogy náluk hogyan épül fel a négy év. Ők nagyon támogatóak voltak, jöttek a vizsgákra, megbeszéltük a látottakat, hogy hol tartanak a növendékek, nehézségek, sikerélmények is felmerültek ilyenkor. De év közben is kapcsolatban voltunk velük. Az első félévben néma jeleneteket csináltunk. Ezek a szöveg nélküli jelenetek segítenek felébreszteni a növendékek fantáziáját, fejleszteni a megfigyelő készségüket, és elérni, hogy megbarátkozzanak a fizikumukkal. A színészek számára ezek alapkészségek. Első évben például meg kellett figyelni valamilyen állatot, és be kellett mutatni. Később ezekből állat ember jelenetek lesznek: a megfigyelt és bemutatott állat milyen személyiségű ember lenne. Ezek nagyon jól sikerült gyakorlatok voltak. Máté Gábortól vettük át a csecsemő gyakorlatokat is, vagyis, hogy egy kisgyerek mennyire naivan fog meg egy tárgyat, nem tudja, hogy mi az. Ezt a naivságot, kíváncsiságot, hogy még semmi nem evidens, hogy egy tárggyal mennyi mindent lehet kezdeni, ezeken a gyakorlatokon is dolgoztak, dolgoztunk.
Persze hiába igyekeztünk magunkat rögtön belevetni a munkába, az első félévben a figyelmük hetven százalékát az vitte el, hogyan találják meg a helyüket az egyetemen, az osztályban, hogy tudnak beilleszkedni. Hogyan dolgozzák fel azt, hogy itt reggel tíztől este tízig, de akár éjfélig, be van osztva az idejük, be vannak zárva, nem tudnak egyedül lenni. Félév elteltével feladtunk egy hazatérés jelenetet, amit mindenkinek a saját családjáról kellett csinálnia. Ezekben már benne lehettek a maguk szövegei. Mindkét osztályban ezek voltak a legizgalmasabb jelenetek. Ezzel nem akartunk senki magánéletében vájkálni, de a saját szüleit, családját mindenki jól ismeri, jó alaposan megfigyelte, ezért a jelenetek kialakításánál tud az élményanyagából építkezni. Ez közös nevező az osztályon belül, teljesen függetlenül attól, hogy ki milyen művelt, vagy honnan jön. Megírták a jeleneteket, kiosztották a szerepeket, de akár improvizáltak az adott szituációra. Aki hozta a jelenetet, döntötte el mi működik, mi nem. Mi pedig hozzászóltunk, mi hiányzik, mitől lehetne valami jobb, világosabb. Mi volt a szándék, és az miért nem látszik? Ezeken a jeleneteken keresztül, már minden olyan kérdést érintünk, ami majd később alapvető lesz: alaphelyzet, viszonyok, konfliktus, ritmus, tér, díszlet, jelmez, kellék, stílus, forma, és még nagyon sok minden. Az első osztálynál még ügyetlenebbek voltunk ebben. Inkább azokkal a jelenetekkel foglalkoztunk, amik rögtön jók voltak, pedig igazából tanulni abból lehet, ami nem jó. A második osztálynál maradtak ezek a gyakorlatok, de minden mesterségóra tréninggel kezdődött, egy bemelegítéssel, valamennyi órán volt improvizációs rész, és minden órán volt elmélet is. Nagy színházi elődöktől kigyűjtöttünk alapfogalmakat, ezeket nyomtatva is megkapták a diákok, tulajdonképpen összeállítottuk a saját tankönyvünket. A gyakorlatokból pedig vizsgák lettek. Kezdetben a növendékek még magukat játsszák, nem kell eltérniük a saját személyiségüktől. A második évben már egy klasszikus művel dolgozunk. Csehovval, Shakespeare-vel, Molière-vel. Általában mi Molière-ket csináltunk, nem a legnagyobb darabjait, hanem a kis farce-okat. Ezekben a szélsőségek, a saját személyiségtől való ellépés, a konfliktus, az indulatok fokozódása az érdekes számunkra. Az, hogy kilépjünk a komfortzónából. Olyan is van, hogy például a Rómeó és Júlia valamelyik jelenete kapcsán valaki hozzon egy saját szerelmi történetet. Ez arra is rávezet, hogyan találjuk meg a kapcsolódási pontot egy drámai anyaghoz. Kezdetben olyan darabokat keresünk, amik fiatalemberekről szólnak, így a növendékeknek nem kell nagyot ellépniük maguktól, a darab alakjai hasonló problémákkal küzdenek, mint a hallgatók. A harmadik évben pedig már különböző rendezőket is hívunk kurzusokat tartani. Olyanokat is, akiket mi tarunk fontosnak, hogy találkozzanak velük, de az osztály tagjai is írnak egy listát, hogy ők kiket szeretnének. Ez azért fontos, hogy megtanulják, és megszokják, hogy különböző rendezőkkel, különböző stílusokban kell majd dolgozniuk. És hogy megtapasztalják, adott esetben lehet felszabadítóbb egy vendég tanárral dolgozni mint velünk. Negyedévében színházakhoz mennek gyakorlatra. Az előző osztály főleg az Örkénybe ment, és többen oda is szerződtek. A második osztály jobban szétszóródott, de ők is a pályán vannak. Bár ez egyre nehezebb feladat.
Az egyetemen maradtál akkor még, amikor kitört a sztrájk. Mi volt az a pont, amikor felálltál?
Amikor ötödéves lett az osztály, Rába Roland már Horváth Csabával indított osztályt, és én maradtam a miénkkel. Ötödévben arra kell figyelni, hogy a szakdolgozataikat megírják a növendékek, és mentorként kell mellettük állni. Nézni őket a különböző színházi munkáikban, ezeket megtárgyalni, és, ha kitalálták hová akarnak szerződni, ebben segíteni őket. Tulajdonképpen nekem az osztály mondta egy ponton, hogy ők örülnének, ha én is felállnék.
Demonstrációs célokból?
Igen. Nálunk az egész osztály, egy ember kivételével, nagyon ott volt az egyetem foglalásban. Mindenkinek van egy kis másfél centis maradandó tetoválása, a feltett tenyér, ami a tiltakozás jelképévé vált. Mondták, hogy nyugodtan álljak föl. 2020 tavaszán, nyarán még azt gondoltuk, hogy lehet jót lépni, visszafordítható a folyamat. Utólag visszanézve látható, hogy brutálisan előre eldöntött volt minden, az első pillanatoktól kezdve sem lehetett rajta már változtatni. Már egy évvel korábban sejteni lehetett, hogy mi fenyeget, de én ezt nem akartam elhinni.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Fábián Éva
