A lovakat lelövik, ugye? sokkoló volt filmen, és most sokkoló színházban is. A körmönfontan hazug manipuláció, és az ennek aljasul kiszolgáltatott emberek látlelete.
Sydney Pollack méltán legendává lett filmje a gazdasági világválság idején egy olyan maratoni táncversenyen játszódik, ami végkifulladásig zajlik. Aki a padlón marad kiesik mint egy bokszversenyen. Ha valaki meghal, akkor is folytatódik a verseny, a nagy pénzzel járó fődíjért, esetleg a hírnévért is, mert a legatyásodott emberek mint Messiástól, ettől a nemtelen vetélkedéstől remélik kilátástalanná vált sorsuk jobbra fordulását. Ezúttal a történet helyszínéül Avtandil Varszimasvili a Tbiliszi Színházi Központ & Liberty Színház vendégjátékán a Nemzeti Színházban, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó keretében, egy tévé show stúdióját választotta. Járt már nálunk a kiváló társulat, például két rendhagyóan remek, és ugyancsak keményen brutális, ugyanakkor költői produkcióval, a III. Richárd, az Othello egyaránt ütős volt tőlük. Dzsba Kiladze a kiszolgáltatottságból aljasan otromba üzletet csináló, a versenyzőket a végtelenségig kihasználó show műsorvezetője. Jelentős alakítás. Ahogy megjelenik előttünk, már lerí róla az álságosság. Erre a típusra mondják, hogy a szeme sem áll jól. Kedveskedése álca. Mosolya mesterkélten fagyos. Szívélyesnek tűnő hangsúlyai egyik pillanatról a másikra fenyegetővé válnak. Ígéretei többsége hazugság. Behúzza a csőbe az áldozatait. De olyan is akad, aki átlát a szitán, mégis könyörög, hogy kiválassza őt a műsorba, mert nem lát semmi más reménysugarat. Található itt például idegbajos prostituált, színésznő, akinek nincs feladata, és ő is kénytelen érdekből lefeküdni, kismama, aki azért, hogy el tudja tartani a születendő gyermekét, vállalja a pokoli fizikai és lelki megterhelést. A férfiak között is ott vannak a máshogy boldogulni nem tudók, labilis idegzetűek.
Sota Bagalisvili díszlete hasonló a lovak karámjához, egymás melletti, szűk terek, ez is jelezi a szereplők embertelen körülményeit, kordában tartását. A mindinkább bevaduló műsorvezető olykor még ostort is vesz a kezébe, működésbe is hozza, ilyenkor általában a ridegen merev arca teljesen elállatiasodik, némi kéj jelenik meg rajta, hogy szenvedést okozhat másoknak. Miközben a kamerában, egyenes adásban, felmagasztalja, hősöknek titulálja a versenyzőket, ahogy ezt a lidércessé váló hajszát is nemes vetélkedésnek állítja be, az adásszünetekben viszont trágár szavakkal pocskondiázza őket, van akibe bele is rúg. Olyan mint egy kényúr, a maga szemétdombján basáskodó diktátor, akinek mindenki kényszerűen behódol. Ki-ki különböző módon igyekszik óvni az amúgy már elvesztett, maradék integritását. Vannak akik próbálják legalább a táncpartnerüket megérteni, segíteni, és, ha kell, fizikailag is támogatni. De vannak akik annak dacára nem jelentenek egymásnak támaszt, hogy házaspárok. Bajban mindenki kimutatja a foga fehérjét, vagy éppen kiderül róla a segítőszándék, a mély humánum.
Olyan ez a borzasztó táncverseny mint a működésbe hozott lakmuszpapír, megmutat rejtett tulajdonságokat is. Valamennyi színész markáns karaktert teremt, olyanokat, akiknek fáj az élet, de mindenáron, ha törik, ha szakad, próbálnak kivergődni a gödörből. Az előadás sejteti, hogy nem sok esélyük van rá. Ez a show nem kiút, hanem mocsár, amiben végképp el lehet süllyedni. Emberek kiárusítása, földbe döngölése. A szereplők a saját viseletes, civil ruhájukat hordják verseny közben, nem szánnak arra pénzt, hogy mutatós cuccokba öltöztessék őket. A műsorvezetőre Teo Kuhianidze csilli-villi, üresen fénylő hacukákat ad, megmutatva ezzel a felszínességét, öntetszelgő divatmajom voltát.
Ez a produkció, furcsa módon, nem a táncra helyezi a főhangsúlyt. A filmben, vagy a Vígszínház többek által visszanosztalgiázott egykori változatában, tényleg csatakosra táncolták magukat a szereplők, mindinkább bedurvuló, rémesen elkeseredett iramban. Ezúttal a párbeszédeken, egymásba révedéseken, közeledéseken, távolodásokon van inkább a fókusz. Ez többekben hiányérzetet kelt. Sok szempontból igazuk van. Ugyanakkor a jó néhány díjat nyert produkció, amiben azért a humor is meg-megcsillan, és némiképp a valódi remény szintén, erős látlelet korunkról, felér egy lórúgással.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
