Karcagon született, de Köröstarcsán járt általános iskolába, majd Battonyán tanult, végül Gyulán érettségizett, aztán Békéscsabán végzett főiskolát tanítószakon, majd a színészképzőn is. Rusznyák Gábor ezek után kötött ki 1995-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezőszakán. Jó két évtizedes munkássága után Miskolc idén Déryné-díjjal jutalmazta.
– Más egész életében nem költözik annyit, mint ön a gyerekkorában. Mi hozta így?
– Egyedüli gyerek vagyok, a szüleim pedagógusként dolgoztak, és a munkájuk miatt kellett sűrűn költözködniük, így persze velük nekem is.
– Hogyan merült fel, hogy felnőttként színházrendező legyen?
– A gimnáziumi évek alatt jött. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nagyon kicsi gimnáziumba járhattam, mert ott remekül tolerálták az ember különcségeit, a nem hétköznapi egyéniségét. Valamennyi évfolyam egyetlen osztályból állt, így mindenki ismert mindenkit. Engem eleinte inkább a színészet vonzott. Bár a szüleim eléggé aggódtak miatta, támogattak, csak annyit kértek, hogy azért valami „rendes” végzettségem, szakmám is legyen. Kapóra jött, hogy Békéscsabán a tanítóképző főiskolán szakkollégiumként elindították a színészképzést. Becsülettel meglett a tanítói diplomám is, ami megnyugtatta a szüleimet, bár soha nem tanítottam egy napot sem. Utána a békéscsabai Jókai Színházban töltöttem egy évet színészként, és azalatt jutottam Latinovits Zoltán Ködszurkálók című kötetének elolvasása alapján arra a következtetésre, hogy a színészt csak használja ez a pálya. A rendező kicsivel továbblép ezen a viszonyrendszeren, ezért jelentkeztem a Színművészeti rendezőszakára.
– A színjátszás megmaradt valamennyire az életében?
– Annak idején imádtam játszani, ez az érzés nem múlt el bennem. Szeretek színpadra lépni, bár nem gondolom magam színésznek. Rendező vagyok elsősorban, de mellette néha zenét szerzek, van, hogy díszletet tervezek, és néha a színpadon is megfordulok, Miskolcon például nemegyszer ugrottam már be előadásokba, ha valaki kiesett. Nincs ellenemre a szereplés, például most készül egy előadás, amelyben a rendezőkollégám szereplőként számít rám. Valamennyi szenvedély tehát máig megmaradt bennem a színjátszás iránt, de a fő csapásirányom a rendezés, arról van papírom, ahhoz értek igazán.
A cikk folytatása a Pepita magazin novemberi számában olvasható.
