Rudolf Péter: Meg kellett küzdenünk minden előadásért

Tavaly márciusban dőlt el, de hivatalosan csak júliustól lett a Vígszínház igazgatója. Rudolf Péternek apparátus nélkül, kapun kívülről kellett működnie a karanténba zárt országban. Az előző vezetés már nem, ő pedig még nem hozhatott döntéseket. Ötször annyit dolgoztak a kollégáival, mint békeidőben, de zokszavuk sem volt. Felálltak a pandémiás helyzetből.

– A járvánnyal nehezítetten hogyan tudott elindulni a munka, a játék?

– Egészen abszurd helyzeteket hozott a pandémia, ugyanis maszkban, másfél méteres távolságot tartva, parkokban sétálgatva tárgyaltam kollégákkal a következő évadról. Csak a gentleman agreement szabályai szerint beszélgethettünk egy esetleges jövőről. Ennek jegyében telt a tavasz, aztán szerencsére már június 8-án megtörtént az átadás–átvétel, így évadot tudtam hirdetni. Zaklatott időszak volt, amelyet nem kevésbé zaklatott követett.

– Idén december 31-ig szól a kinevezése…

– Hogy minél előbb tiszta legyen a jogi helyzet az intézmény körül, kiírtak egy újabb pályázatot, amely már öt évre szól. Júniusban beadtam az anyagomat. Új pályázatot írtam, természetesen a lelke nem módosult az előzőhöz képest, de számomra is hasznos volt végiggondolni, mi történt az előző évben, és ez hogyan befolyásolja a hosszú távú tervezést.

– Korábban közel két évtizedig volt a Vígszínház művésze. Milyen érzés volt ezután igazgatóként belépni?

– Az a legfurcsább, hogy nem éreztem magam furcsán. Talán egyszerűen nem volt időm arra, hogy alaposabban körülnézzek és átengedjem magam a nosztalgikus érzéseknek. Vagy lehet, hogy önvédelmi reflex: nem akartam belegabalyodni a felelősségbe, amit ennek a csodálatos, 125 éves színháznak a vezetése jelent. Tény, hogy minden nyilvánvaló nehézség ellenére volt valami magától értetődő abban, hogy itt vagyok. Tizennyolc éven át voltam tagja a Vígszínháznak, szóval bármilyen minőségemben is lépek be ide, én hazajövök. Ültem már ebben a szobában, igaz, két évtizeddel ezelőtt, tervezve az évadot Marton Lászlóval, Eszenyi Enikővel, Alföldi Róberttel, Hegedűs D. Gézával. Tény, hogy itt nőttem föl. Itt kezdtem el rendezni is. Már akkor is nagyobb szelet jutott a felelősségből.

A cikk folytatását a Pepita magazin augusztusi számában olvashatják.