Kemény, elszánt, és fülig szerelmes nőt játszik A Nyugat lánya címszerepében a világhírű vendégénekesnő, az olasz Chiara Isotton. Elképesztően energikus és vonzó. Bele vannak pistulva a férfiak.
Jelentős vendégénekesekkel érdemes újra nézni régi produkciókat, mert átértelmeződik tőlük az előadás, akár megsokszorozódik az élmény. A Magyar Állami Operaház 2018 végén mutatta be Puccini nem szokványos, már Wagner hatása alatt álló operáját, A Nyugat lányát, akkor is igencsak erőteljes előadásban. A közönség jó részének nagyon tetszett, de azok akik az andalító Puccinit várták, pompázatos díszletekkel, szemkápráztató jelmezekkel, csalódtak. Nem szép mesevilágot kaptak, hanem eldurvuló, gyilkos ösztönökkel teli szituációkkal is szembesülniük kellett, miközben persze azért áradnak az érzelmekkel teli dallamok is.
A pokol legmélyétől a fellegekig
A produkció az Erkel Színházból átkerült az Operaházba. A kisebb tértől, és nyilván az énekesektől is, még sűrűbb lett az előadás levegője. Chiara Isotton reveláció a címszerepben, amiben a pokol legmélyét, de a fellegeket is megjárja. Lefegyverzően összetett nőt alakít, Puccininál eredetileg kocsmárosnő, akihez az aranyláz idején betérnek az aranyásók. A fölöttébb tehetséges rendező, Vasily Barkhatov azonban egy huszárvágással áthelyezte a történetet a mai Nyugat-Európába. Így aztán az aranyt hevesen keresőkből vendégmunkások, bevándorlók lettek. Vagánynak tűnik az ötlet, de ha belegondolunk, az aranyásók is a nyomor, a nélkülözés elől menekülve hagyták el az otthonaikat, güriztek izzadtságosan, azt remélve, hogy támogatni tudják a családjukat, és hosszabb távon nekik is elviselhetőbb életük lehet. Kiszolgáltatottak, megalázottak voltak, honvágy gyötörte őket, és legtöbbször még a remény is hamar elillant, hogy legalább valamennyi beteljesülhet az álmaikból.
Zinovy Margolin nem egy kocsmát tervezett számukra, amit azért lehet romantikusan ábrázolni, hanem ronda, ormótlan, hidegen szürke, hatalmas betonhengereket, amelyekben a hontalanok nyilvánvalóan laknak is. Nagyváros külvárosában lehetünk, ahol Minnie tán utcai árus, ő látja el cigarettával a melósokat, de lelki szemétláda is, meg segít, amiben tud, afféle ösztönös szociális munkás. Vonzódnak hozzá a valószínűleg nőhöz nem jutó férfiak, legtöbbjük szerelmes belé. Isotton nem kelleti magát, még csak a veszett jó nőt sem akarja adni. Farmerban, sportcipőben, pólóban jár közöttük. Nem kihívó a nézése, hanem megértő, együttérző. Nem illegeti-billegeti magát, inkább sürög-forog. Serény léptei megfáradt arccal párosulnak. De közben azért nagyon is nő, villan a szeme egy-egy férfi láttán, az egész férfiseregletre kissé úgy néz, mint a maga nyájára. Kedveli ezeket az embereket, mégsem talál olyan valakit, aki százszázalékosan megfelelne neki, aki a társa lehetne, amire már igencsak vágyik, ahogy a heves szerelemre szintén.
Tele van a hócipőjük
Az egyéni lelki örvény és a bányászok kiszolgáltatottsága, nyilvánvaló kielégítetlensége szinte összeolvad. Rémisztő elegy lesz belőle. A rendezés óriási erénye, hogy a kórustagok mindegyikének saját figurája, arca van. Nem egy masszáról beszélünk, hanem hús-vér emberekről, olyanokról, akiknek már tele van a hócipőjük ezzel a kiszolgáltatottsággal, a családtól való nehezen elviselhető távolléttel, egyikük annyira be is sokall, hogy azon nyomban haza akar menni, különben a teljes téboly fenyegeti. Neki szolidárisan gyűjtenek is útiköltségre, de azért szó sincs jóságos szamaritánusokról, persze, hogy akad aki morog, hogy ugyan már, miért kellene neki a szinte egyetlen szórakozásra, a kártyázásra összekuporgatott pénzét feláldoznia. Kényszeres cselekvésként mindenki veri a blattot.
Közben azért meglehetősen szép zene szól, „támadnak” Puccini dallamai, kikerülhetetlenül belekúsznak a fülünkbe, de nem maradnak ott, mint mondjuk a Pillangókisasszony, a Tosca, a Bohémélet áriái. Eszünkbe se jut ezeket dudorászni a szünetben, vagy előadás után. Nem is nagyon sikerülne. Ezek ugyanis már nem úgynevezett zárt számok. Nem lehet tapsolni egy-egy dal után, és az énekes nem hajlonghat széles mosollyal, hogy hűha, mi mindent tudott ő kiénekelni, és ezért most lám, rögvest itt a tapsban mérhető jutalom, ami persze megakasztja a produkciót. Ilyen ezúttal nem lehet, Puccinire érezhető hatással volt a zenedráma nagy zsenije, Wagner, így aztán a két szövegírójával, Guelfo Civininivel és Carlo Zangarinivel együtt, meglehetősen koherens művet komponáltak. Na jó, azért persze szárnyalnak az olaszos dallamok, de mégsem érzünk különös romantikát. A kiváló, szintén nemzetközi hírű vendégkarmester, Pier Giorgio Morandi hathatós, intenzív, zenei feszültséget keltő, szuggesztív vezényletével a Puccinitól megszokottnál ütősebb, felkavaróbb hangok szólnak a zenekarból.
Torzít a sértettség
Barkhatov rendezése is kemény, de egyáltalán nem érzelemmentes. Sőt! Csak ezek az érzelmek nem tetszetősek, hanem inkább kiborítóak. Mindhárom főszereplő jó színészi játékra is képes. Gaston Rivero már a premieren is a bandita volt, aki az összegyűjtött pénzt jött rabolni, de Minnie-vel sebtében egymásba szeretnek, és ő bújtatja a házában azután is, hogy a seriff, aki szintén totálisan belezúgott a lányba, és bár többször kosarat kapott, nem száll le róla, meglövi. Na ebből aztán lesz kiborulás, téboly, lélektani hadviselés, fenyegetés, agresszió, rémület, félelem! Rivero, aki szintén rangos énekes, a szerelem lángra lobbanását, és azért minden másról lemondást, akár a jó útra térést is beleértve, hitelesen adja. A hangja pedig árad rendesen. Az ugyancsak az eredeti szereposztásban is fellépő Szegedi Csaba seriffként képes eljátszani, hogy sértettségében mennyire torzulhat az ember, milyen féktelen gyűlölet szállhatja meg, mennyire vágyává válhat, hogy ártson, akár öljön.
Puccininál nem hal meg a bandita. Minnie-vel egymást átölelve búcsúznak az aranyásóktól, Kaliforniától. Ebben a rendezésben viszont rezzenéstelenül ott marad a földön kiterítve. Barkhatov azt sejteti, hogy a két szerelmes vágyott boldogsága már talán csak a túlvilágon jöhet össze, a kegyetlenül eldurvult környezet ezt megakadályozza. A kis, akár már-már a statisztáláshoz közel álló szerepekben is kitesznek magukért az énekesek, a kórus is nagyszerű.
Méltán hosszan ünneplik a produkciót a nézők.
