A Paradisum, a sötét tónusú őskáoszból kavarog elő. A szép testek himnusza. A testbeszéd diadala. Létkérdések költői megjelenítése.
Megelevenedik egy világmindenséget megjelenítő hatalmas függöny. Őserőként van jelen a Recirquel újabb megrendítően szép produkciójában a Müpa előtti jól bevált sátorban. Fantasztikus ez a fekete függöny. Élőlényként viselkedve interakcióba lép a táncosokkal. Belőle bontakozik ki minden. Önálló alakítást nyújt. Földanyaként ugyanúgy elképzelhető mint istenségként, vagy éppen az űr végtelenjeként. Befogad és kitaszít. Együtt hullámzik Szirtes Edina Mókus – aki rendszeresen dolgozik a társulattal -, sejtelmesen rejtelmes, hol fájó, hol engesztelően simogató zenéjével. Ez a zene az előző produkcióban, a szintén világszínvonalú Imában, hangos volt. Gyakran ordított, az ezernyi sebből vérző, égbe kívánkozó ember segélykiáltása volt. Az égbolton is ott ragyogtak a kívánatos csillagok.
A mostani csendes és sötét tónusú produkció. Ha nem lenne fából vaskarika, azt mondanám, hogy fekete fények, amúgy Lenzsér Attila által gyönyörűségesen komponálva, adnak annyi világosságot, hogy lássuk egyáltalán mi történik. Meditálásra, magunkba mélyedésre késztető a félhomály. Vági Bence koreográfus, rendező és a társkoreográfusok, Horváth Zita, Illés Renátó, Zsíros Gábor a lélek mélyére hatolnak az előadókkal együtt.
Vannak önálló cirkuszi számok, de ezek áthömpölyögnek egymásba, a szerves egész részévé válnak, ha úgy tetszik, olyanok mint drámákban a monológok, csak ebben az esetben a testbeszéd a nyelv. Amihez az artistamutatványon kívül hozzátartozik a tánc is, ehhez az társulathoz kötődik műfaji meghatározásként a cirque dance fogalma. A két műfaj összeolvad, eggyé válik. Hol ide billen a mérleg, hol oda, a My Land-ben például vad, elementáris, pusztító táncok voltak, a Párizs éjjel még főleg cirkusz volt, revü, a Paradisumban teljesen önállóan értékelhető artistateljesítmények is vannak, melyek hagyományos cirkuszban feltehetően más világításban, más zenével, színesebb jelmezekben, mint amilyeneket Kasza Emese tervezett, akár más mimikával lennének láthatók.
A klasszikus cirkuszban is mind fontosabbá válik a színészi teljesítmény, a Recirquel esetében pedig pláne. Ezúttal a szereplők zömének az arca nem ritkán olyan, mintha transzba estek volna, bele zuhantak volna a saját egyéniségükbe, netán hipnózisban lennének, átgondolva az életüket, és megtisztulva születnének újjá. A Paradisum a totális pusztulás utáni újjászületés. Ha úgy tetszik, az a bizonyos tiszta lap, amit gyakran emlegetünk, de általában nem sikerül azzal újrakezdenünk.
Ahogy egyébként bármit is írnak róla, szerintem a Paradisum szereplőinek sem. Az előadás ugyanis nem a teremtés paradicsomi állapotait idézi. Éppen azért annyira fájdalmasan, húsba vágóan szépséges, mert benne van az eddigi emberi emlékezet. Anélkül, hogy konkrétan megjelenítené, a sötét tónusban, az olykor kifejezetten gyászos világításban, mögöttesként ott rejlenek a háborúk, a kínok, gyötrelmek, gyűlölködések, nélkülözések, a Föld javainak vészes fölélése. Ott van Madách Imre Az ember tragédiájának lidérces végjátéka, de annak mégis pozitív végkicsengése szintén, hogy ilyen rútul azért csak nem fejezhetjük be a létezésünket. Nekem erről szól a Paradisum.
Meggyőzőek benne az egyéni teljesítmények, bátran mondom, hogy alakítások, amik a befejezéskor közös, fékezhetetlen energiákba, táncba torkollanak, és abba való erőteljes hitbe, hogy igenis megpróbálhatjuk újra, elérhetünk valami idilli állapotba. Naivitás? Mese-mese-meskete? Az is. Erőteljes hit abban, amiben már szinte lehetetlen hinni. Ha úgy tetszik, vízió a megváltásról, a humánumról, a szeretettel élhető életről, a nagy művek tematikáját is kóstolgatva.
Hat szereplő egész világot varázsol a színpadra. Beleplántálva a produkcióba a saját világukat. Yevhen Havrylenko úgynevezett gurtnival, rugalmas gumival tornázza fel magát a légbe, hogy ott teste-lelke könnyebbé váljon. Kateryna Larina kézegyensúlyozásával megfordítja a látószögét, feje tetejére állítja világot, de úgysem tetszik neki. Fehér Ádám rúdszáma közben szinte párbeszédet folytat, vitatkozik a rekvizitumával, ám megengesztelődve hozzá is simul. Segui-Fábián Eszter levegő-karika „szeánszában” esztétikus mozdulatokkal hétrét hajtogatva magát meditál. Demissie Efraimnak a tánc és a dobolás az erőssége.
Andrii Maslov virtuóz módon ötvözi a zsonglőr és a létra mutatványt. Egy ágú létra tetején állva laza természetességgel dobálja és kapja el a golyóbisait, amik olyanok, mintha kis társai lennének. Az ő kezében megelevenedik a holt anyag, elementáris játékossága, kedves humora kiegyensúlyozottságot sugall, a paradicsomi állapotokat idézi. Ahová végül is, merem hinni, eljutnak a szereplők, és valaha egyszer, tán nem a soha napján, ha nem is lakhatunk ott, de legalább mi is bekukkanthatunk oda.
