Él, pulzál a színpad, igazságtalansággal, igazságkereséssel, indulattal, gyűlölettel, robbanásveszélyes helyzetekkel, mozgással van tele a Kohlhaas előadásán.
A kocka el van vetve. Kohlhaast, a lókereskedőt, számára kiheverhetetlen igazságtalanság éri, a tronkai Vencel területén áthaladva, a vásárba készülve, két remek lovát jogtalanul lefoglalják. Szalad fűhöz-fához. Izgatottan feldúlva igyekszik visszaszerezni őket, vagy legalább helyettük kártérítést kapni. Ilyen-olyan-amolyan kifogással mindenütt lepöckölik. Elvész a hivatal packázásai és a jog útvesztői között. Ha éppen valaki az igaza érdekében alkalmazná a törvényt, azt a hatalmasságoknak eszük ágában sincs betartani. A derék lócsiszárnak mind jobban felforr az agyvize, egyre inkább megy föl benne a pumpa.
Tömegek illúzióját kelti
Bélai Marcelnek ez a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatában a második rendezése. De olyan mintha ősidők óta együtt dolgozna a csapattal, amiről most a Szentendrei Teátrumban való vendégjátékon is meggyőződhettünk. A Budapesten született, de Marosvásárhelyen rendezőszakot végzett Bélai, – az idei kisvárdai fesztiválon is láthattuk egy kiváló előadását, a Bolondok táncát, azt a sepsiszentgyörgyi társulattal – , jól ismeri az erdélyi magyar társulatok játékstílusát. Ami elemeltebb, groteszkebb, mozgásközpontúbb a miénknél. Ezért képes mindössze tíz színésszel tömegek illúzióját kelteni, hiszen az igazát törvényes úton egyáltalán nem lelő lócsiszár elkeseredett dühében sokakat fellázít. Népszerűen populista szövegeket fennen mantrázva gyújtogatásokra, gyilkosságokra is ráveszi az őt követő embereket, eredetileg jogos felháborodásában. Eltorzulva maga is veszélyes szörnyeteggé válik.
Kleist klasszikus kisregénye nyomán született a produkció, aminek szövegéhez Ibsen, Sütő András, Tasnádi István műveiből is felhasznált részeket Takács Réka dramaturg, a rendezővel együtt. Azért biztos ami biztos alapon, beiktattak két narrátort, Bogár Barbara és Budizsa Evelyn személyében. Némiképp kikiáltó stílusban, kissé brechti elidegenítő módban is működnek, olykor együttérző hangvételben, máskor ironikusan, sőt metszően gúnyosan. Időnként a közönséggel felvéve a kapcsolatot, rögtönöznek. Amikor nekikezd az eső, megkérdeznek bennünket, hogy folytassák-e az előadást? Többen mondják, hogy igen, de aztán még jobban esik, és a Szentendrei Teátrum igazgatója, Lőrinczy György azt javasolja, hogy vonuljunk fedezékbe, tartsunk egy kis szünetet, az internet szerint semmilyen eső nincs is Szentendre felett, tehát nem tarthat sokáig.
Kimegy a villany
És tényleg hamar eláll. Éppen ülünk vissza a helyünkre, ekkor meg kimegy a villany, nem csak az előadás helyszínén, a városháza udvarán, hanem az egész utcában. Folyik a tanácstalan téblábolás. Lőrinczy kéri, hogy tartsunk ki, nagyon megéri, amikor Szatmárnémetiben tavaly látta a produkciót, úgy érezte, hogy ezt feltétlenül el kell hoznia nekünk.
Majd csak bele lehet csapni újra a „lecsóba”. Orbán Zsolt adja Kohlhaas-t végtelenül elkeseredve, hatalmas dühvel, olykor reménykedve, máskor teljesen reményt vesztve. Mai, nem menő pasik által hordott, viseletes öltönyt és nyakkendőt adott rá Lokodi Aletta jelmeztervező. Fornvald Gréti díszletei is kortalanok. A narrátorok viszont Kleist idejét idéző öltözékben vannak, érzékeltetve, hogy ez a rút história, amikor a hatalmasságok a fejünk felett döntenek, és addig nemigen van ellenük apelláta, amíg tömegek meg nem elégelik a basáskodásukat, és föl nem lázadnak, bármikor megeshet. Az igazságkeresés azonban fékeveszett dühtől vezérelve maga is hatványozottan igazságtalanságba torkollik. Az emberek csoportosan felhergelve, csőcselékké válnak. Törnek-zúznak. Elaljasodnak az eredetileg jogos dühüktől. Gyilkosságok, gyújtogatások, pusztítás marad a nyomukban. Elnyomorodás.
Kényszer szülte szünet
Luther Márton tekintélyével fékezni próbálja a bajt, tanácsokat ad a lócsiszárnak éppúgy, mint a kancellárnak, a fejedelemnek. Méhes Kati, aki a kisvárdai fesztiválon méltán kapott életmű-díjat, igencsak fajsúlyos színészként jeleníti meg a fajsúlyos, ám ebben az ügyben ellentmondásos személyiséget. Azonban ismét elmegy a villany, nem sokkal a szünet előtt. Az a döntés születik, hogy hát akkor legyen itt a kényszer szülte szünet, utána remélhetően sikerül eljutni az első felvonás végéig, amit követően röpke technikai átállás után következhet a második rész.
Hihetetlen koncentrációt igényelhet a hősiesen helytálló színészektől, hogy újra és újra visszazökkenjenek a magas hőfokú előadásba, és változatlanul az eddigi intenzitással folytassák. De állják a sarat! A leállásokkor tesznek néhány humoros megjegyzést. Néhányan feszülten fel-alá mászkálnak a színpadon, mások elvegyülnek beszélgetni a közönség tagjai között. Különleges, egyedi így ez az este. Szerencsére nekünk is sikerül újra és újra visszazökkennünk a történetbe, mert a színészek, az említetteken kívül, Sosovicza Anna, Moldován Blanka, Diószegi Attila, Szabó János Szilárd, Keresztes Ágnes, Gaál Gyula több szerepet is alakító, átlelkesített, hatalmas energiákat igénylő játéka valósággal belehúz minket. Igazi összmunka ez a részükről, de úgy, hogy mindenki karakteres figurákat formál meg. Hatalmasságokat és nekik kiszolgáltatottakat, akik azonban lehet, hogy szintén egymás ellen fordulnak.
Példázat is ez az előadás, ám csöppet sem szájbarágósan, nagyon is életszerűen, óhatatlanul áthallásosan. Lerí a színészekről, hogy a szívügyük. Ettől válik a közönség szívügyévé is.
