Százéves a Háry János, és pont a jubileumi születésnapon a Magyar Állami Operaházban, grandiózus előadásban, ismét bemutatták Kodály Zoltán népszerű daljátékát, aminek címszereplője úgy beleéli magát a fantáziadús füllentéseibe, hogy azok már-már valóságnak hatnak.
Béres Attila rendező behozza a rögvalót azzal a színpadra, hogy az előjátékot, ami eredetileg is kocsmában játszódik, egy eléggé élethű, lepukkant vasúti restibe telepíti. Még azt is látjuk, hogy hol a vécé, sőt egy meglehetősen valóságosnak ható mozdony is begördül a háttérbe. Ez egy talponálló, ahol az öreg Háry, nem is ücsörögve, hanem álldogálva, és persze borozgatva a haverjaival, meséli a hihetetlen, és általa mégis hihetővé tett históriáit. Nem operaénekes, hanem Márton András színész adja valószínűtlenül nagy bajusszal, kellő mesélő- és füllentő kedvvel. Hihető róla, hogy másokat is „beleloval” a jókora képzelőerővel kieszelt történeteibe, hogy köré gyűlnek hallgatni őt.
Az óriási bajuszát nevezhetjük mesebelinek is, de groteszken elrajzoltan, karikaturisztikusnak szintén. Ezek egyébként mind jelen is vannak a produkcióban, ami persze alapjáratban mese, de olykor egészen abszurd momentumokkal, és például egy olyan piperkőcen nyápic, gonoszkodó figura, mint a Háryra féltékeny Ebelasztin báró, Erdős Attila megformálásában, maga a megelevenedett karikatúra.
Az összetöpörödött Napóleon
A meséssége miatt a Háryt sokan gondolják gyerekeknek szóló darabnak, magam is láttam annak idején kölyökként az Erkel Színházban. De aztán egyetemistaként és utána az Állami Bábszínházban többször is. Ott tényleg megvalósíthatók voltak a mesés dolgok. Fél színpadméretűen hatalmas volt például Napóleon, amikor a csatába érkezett, körbevették őt a vele masírozó, nála nagyságrendekkel kisebb katonái, de amikor Háryval került szembe, és naná, hogy vele szemben vesztett az addig legyőzhetetlen, egy pillanat alatt icipicire töpörödött. Óriási nevetés tört erre ki persze, mindenki érezte ennek a lehetetlenségét, de a mese erejét is, hogy ott ez mégiscsak megvalósulhat, ahogy az is, hogy egy kis nép egyszerű fia ilyen naggyá válhat.
Garay János obsitos alakjából a szöveget író Paulini Béla és Harsányi Zsolt legendás hőst, bár olykor inkább csak szájhőst formáltak, aki megtestesíti sokunk vágyait. Kodály pedig tett a históriához gyönyörűséges, általa színpadképessé formált népdalokat, ez annyira jól sikerült neki, hogy az eredetileg a Nemzeti Színházba tervezett premier átkerült az Operaházba, ahol azóta már vagy ötszázszor ment. Ezek a dalok, amelyek sokak számára ismertek, akkor is, ha soha nem látták a Háryt, szívszorítóan szépek tudnak lenni jó előadásban. És ezzel szerencsére szolgál is Sándor Csaba címszereplőként és Balga Gabriella a szerelmeként, Örzseként. Néha csak állnak, és felénk fordulva énekelnek. Szenvedély árad belőlük, szerelem, szeretet, szépség.
Kidomborodik a házastársi hűség
Ugyanakkor a rendező nehézsége, hogy ezek a dalok meg-megakasztják a cselekményt, vagy akár nincs kellő cselekmény, csak valahogy el kell jutni az egyik daltól a másikig. Gyakori a próza a produkcióban, a párbeszédek nem feltétlen érdekfeszítőek. Rögtön az első kaland esetében attól, hogy Háry határőrként elvitatkozgat a sorompó túloldalán lévő, Rusznák András által adott silbakkal, nem rágom le a tíz körmöm izgalmamban. Kicsit hosszadalmasnak tűnik ez, már az úgynevezett Színházi nyitány, amit Kodály később írt a műhöz, és több mint negyed óra, is annak hatott, bár igazán remekül játszanak Halász Péter vezényletével a muzsikusok. A zenekari árokból áradó hangok valósággal hozzásimulnak az énekesek hangjához. A kórus parádés, a gyerekkórust is beleértve. A táncosok is igencsak odateszik magukat, Kovács Dénes koreográfusi intenciói szerint.
A Bábszínházban volt egy jópofa szervező, akinek minden produkció jegyeinek eladásához akadt egy „tételmondata.” Az mondta, hogy „a Háry Jánost meg kell nézni, mert kidomborodik a házastársi hűség.” És ezt Béres rendezése kellőképpen ki is domborítja, a hazaszeretettel együtt. De ezt szerencsére nem lózungokkal, közhelyekkel teszi, hanem úgy istenigazából eljátszatja a szereplőkkel. Már az előjátékban is sikerül érzékeltetnie, hogy a resti lerobbantságában is otthonos, jó ott tanyázni, temérdek kaland után is érdemes lesz ide visszatérni, érthető, ha a császári udvar fényessége után is valaki ide vágyik vissza. Amikor itt már utoljára dalra fakad az ekkor civil ruháknak ható jelmezekben lévő kórus, az szinte himnusz Nagyabonyhoz, az otthonukhoz, a kocsmájukhoz, az ottani emberekhez, és bármennyire is patetikusan hangzik, a hazához.
Menni vagy maradni?
A Háryban bizony óhatatlanul benne van az elmúlt időszak egyik legsúlyosabb dilemmája, a menni vagy maradni kérdése, és az a meggyőződés, hogy sokat látva, temérdek próbát kiállva, akár lehetőségekben dúskálva is érdemes lehet visszatérni, és még akár jól is érezhetjük itthon magunkat.
Lehet, hogy gondolta a fene, de nekem leginkább erről regél a Béres rendezte Háry, amiben Kálnay Zsófia Mária Lujzaként eljátssza a másik lehetőséget, a kívánatosan szép, gazdag nő képében, a bécsi udvarban, császárlányként, igazán csábító, hogy az immár huszárkapitánynak kinevezett Háry hozzámenjen, és ettől kezdve ne legyen gondja semmire. Meglegyen számára pénz, paripa fegyver, csak hát valami hidegség, kimódoltság, üres pompa mégiscsak van ebben a császári udvarban a nagyabonyi resti borgőzös, meghitt természetességéhez képest. A Csonka András által adott Ferenc József nagyothallóan szenilis, Rálik Szilvia császárnéja túl gondosan, kevés érzelemmel igyekszik betartatni az etikettet, és figyelni a látszatra. Szemenyei János megzavarodott Napóleonja szemléletesen érzékelteti, hogy a legnagyobbnak tartott hatalom is pillanatok alatt összeomolhat, ami akár áthallásokra adhat lehetőséget. Van is néhány aktuális beköpés, amiken a magyar nézők derülnek, a külföldiek nem feltétlenül értik ezeket a poénokat. Ennél jóval lényegesebb, hogy gyakran sugárzik szívmelegség az előadásból, ami a festői látványt nyújtó díszletekben és jelmezekben is ott van, Tihanyi Ildi és Erős Hanna jóvoltából. A szarkazmus megható momentumokkal is vegyül. Az első rész döcögőssége után a második jelentősen fölerősödik. Átélhetővé válik Háry füllentéseinek mély igazsága.
