Elképesztő sikerei voltak. Látványos akrobatikus, táncos produkciójával bejárta a világot, mint artista, most festményeivel hódítja Olaszországot, közben sorra nyeri a rúdtánc bajnokságokat masters kategóriában és mellesleg kék vér folyik az ereiben. Szlávy Ági artista, festő ma is Olaszországban él és alkot.
Miért mentél el Magyarországról?
Párt kerestek egy artistának. Az elsők között voltam, aki akrobatikus látványtáncolt az országban. Van egy ugrásom, amely a védjegyemmé vált a szakmában. A fódert úgy variáltam, hogy kézenállásban még angolspárgába nyitok, és úgy érkezem ülésbe a földre, majd 2-3 métert spárgában átcsúszok előre. Ez egy nagyon látványos elem, amelynek mindig óriási sikere volt. Ezt még 60 évesen is megcsináltam a strandon, homokban.
Mennyi ideig tartott az első turnéd?
Nem sokáig. Egy emelőszámot csináltunk, voltunk az akkori Jugoszláviában, Lengyelországban és az NDK-ban. A partnerem állandóan a kilóimmal volt elfoglalva, pedig azzal nem volt semmi baj. Most már tudom, hogy miért „nehezményezett”, ugyanis az artista szám egyik részében hosszú percekig a feje fölött pörgetett. Vett egy mérleget az én gázsimból. Lefogytam arra a súlyra, amit kívánt, majd Lengyelországban bementem az első cukrászdába, kiválasztottam vagy négy sütit, megenni ugyan nem tudtam, de mindegyikbe belekóstoltam, majd azzal a lendülettel hazamentem, mert nem bírom, ha valamit erőszakkal rám kényszerítenek. Otthon sírtam az ágyamban, hogy soha nem fogok fellépni.
Úgy tűnik hamar megszólalt az a telefon, hisz itt beszélgetünk Magyarországon, de te még mindig Olaszországban élsz.
Abban a pillanatban megszólalt a telefon. Ciprusra kerestek artistát. Jujj, hát nagyon boldogan repültem! Megismertem az ottani hercegi család egyik fiát, aki végigkísérte az ottlétemet. A segítségével tudtam hazamenni édesapám temetésére, majd nagy nehézségek után Isztambulban újra csatlakoztam a társulathoz, de végül ismét otthon kötöttem ki. Persze ezúttal sem sokáig. A Hortobágyi ugró csoport, – a világ leghíresebb ugródeszka akrobatái voltak – egyik társa, Hecsi – keresett partnert. Bejárták Amerikát, a Ringling cirkuszban is bemutatták híres gúla számukat, ahol az 5. embert ők rakták fel a gúla tetejére először a világon. Elkezdtünk dolgozni és Hortobágyi Lali bácsitól, a csoport “papájától” tanultam meg a tökéletes hátra szaltót és a flikket. Nagyon jól sikerült a műsor, felléptünk Portorosban, Szlovéniában, majd végig utaztunk az olasz Adria partján. A mai napig emlékszem arra a boldog pillanatra, amikor lerohantam a lépcsőn a tengerparti sziklákhoz, és ott tanultam minden nap olaszul. A szálloda mögött húsz évesen mentem le a lépcsőn a tengerparthoz, csodálatos környezetben laktam és azt csináltam amit a legjobban szerettem! Imádtam a színpadot, olyan energiákkal voltam képes létezni, hogy ez az érzés óhatatlanul átragadt a közönségre is. Ottani viszonylatban olyan nagy sikerem volt, hogy még fél évre meghosszabbították a szerződésemet.
1985-ben megérkeztél Firenzébe. Az ország máig otthonod, milyén érzés volt akkor meglátni a várost?
Csodálatosnak tartottam, de Budapest után túl kicsinek tűnt számomra. Akkor eszem ágába sem jutott, hogy Olaszországban fogok élni. Hozzáteszem, most egy kis olasz faluban lakom, de semmi pénzért nem mennék el innen. Akkor, 40 évvel ezelőtt nagyon megalázó pillanatokat éltem át Olaszországban, engem elnyomott ez az ország, elvette az önbizalmamat, a büszkeségemet. Mégis maradtam.
Miért hagytad abba az akrobatikus táncot?
Tulajdonképpen soha nem hagytam abba, de az aktív fellépéseknek egy sérülés vetett véget, 30 évesen volt egy súlyos autóbalesetem, átmenetileg lebénultam. 5 napig nem emlékeztem semmire. Az 5. napon az egyik csigolyám valami csoda folytán visszakattant annyira, hogy lett esélyem a túlélésre, járni még nem tudtam, úgy vittek, 6 hónapig hordtam a vaskeretet. Szép lassan felépültem, köszönhetően édesanyám ötletének, aki szinte minden nap bedobott a vulkanikus vízbe. Ezután estem teherbe. Még vaskeretben. Három gyereket szültem. Hét évre rá tudtam visszamenni edzeni, de addigra minden megváltozott.
Igaz az, hogy egy évvel az 50. születésnapod előtt visszatértél a szertornához?
Igaz! Kijelentettem az edzőmnek, hogy 1 hónap múlva megugrom a Rundel-duplaflick-szaltót. És megugrottam! De a mai napig edzem, táncolok, erősítek, sőt versenyzem (rúdtánc) és saját terápiával tartom karban magam. Közben voltak fellépéseim, 50 évesen Szicíliában és Rómában szabadtéri színpadon léptem fel műsorommal egy Harley Davidson motoron és készültem az Italia’s Got Talent-re. Nem volt ellenfelem ebben a műfajban, így ez akkor újdonságnak számított. Több televíziós fellépésem volt, a Rete 4,-ban, de az utolsó, 60 évesen egy meglepetés fellépésem volt olasz televízióban, a Sky Goldon. Improvizálnom kellett, ami az én igazi erősségem.
Szüleid mivel foglalkoztak?
Anyukám tornász bajnok, apukám elektromérnök, tudós volt, feltaláló, kislány koromban úgy magyarázta nekem, – a 70-es évekről van szó, – hogy folyékony kristályokkal dolgozik a tévé számára. Egyébként katonai területen kutatott, sok ilyen témájú tanulmányon dolgozott. Amikor 2000-ben megjelent a piacon a lapos tévé, tudtam, hogy abban az apukám is benne van. Sajnos korán meghalt. 52 évesen. Anyu a kiáradt Dunán sokszor az árral szemben úszott és 65 évesen gyönyörűen cigánykerekezett. Hét gyermeket szült. Én az 5. gyermek vagyok. A bátyáim kaszkadőrök. Marci Kaliforniában dolgozott, több, mint 300 filmet jegyez, többek között a Vissza a jövőbe 2-t. Az ükapám pedig Szlávy József az Andrássy- és Lónyay-kormányok minisztere volt, bányamérnök, koronaőr. Nagymamám egy orosz hercegnő volt, nagyon szerettem, sajnos 6 éves voltam, mikor meghalt. Fényűző kastélybéli gyerekkora és fiatal felnőttkora után megélte a szörnyűséget, hogy mindenét elvették, túl nagy volt a kontraszt a két élete között, de semmi jelét nem láttam a fájdalomnak, mindig vidám, arisztokratikus hölgy maradt. Tűrte a sorsát. Soha nem láttam sírni, mindenkivel kedves volt. Mindig olyan akartam lenni, mint a nagymamám, kívül, belül, hercegnő. A családunk tagja volt még Konstantin Flavitsky orosz festőművész, akinek leghíresebb festménye, a Tarakanova hercegnő, amely egyszerre drámai, érzéki. Ez a csoda a Tretyakov képtárban látható. Ezért a képéért megkapta az akadémiai professzor címet és halála után az 1867-es Párizsi kiállításon is bemutatták. Amúgy nagy vitát keltő kép volt.
Akkor álljunk is meg egy pillanatra, hisz volt a családfádban egy híres festő!
Igen és valószínűleg tőle örököltem a tehetségemet. De sokáig nem is tudtam, hogy mire lehetnék képes. Tény hogy jól rajzoltam, de egy rossz megjegyzés jó pár évre elfordított erről a területről. 30 éves koromban éledezett újjá a rajzolgatásom, amikor elvégeztem Róma divattervező akadémiáját. A legjobbak között végeztem, mégis egy kellemetlen szituáció miatt eldobtam a ceruzát, azzal a lendülettel, hogy 60 évesen majd előveszem. A válásom után kimentem aVilla Borghese-be, Róma legnépszerűbb parkjába sétálni, eszembe jutottak a híres olasz családok, Medici, Borghese, Balso, Grasso. Egyedül voltam, de nagyon szerettem volna valakihez beszélni, annyi fájdalom, gondolat, kívánság, cél volt a fejemben. Csak egy békát találtam. Mint a mesében, felvettem a kezembe, beszéltem hozzá, majd adtam neki egy puszit és viccből megkértem, hogy hozzon nekem egy herceget. Három év múlva ebben a parkban megismertem az utolsó élő Borghese herceget, Niccolò Borghese dei Principit. Emberileg nagyon jó barátságban voltunk a haláláig. A nagymamája magyar volt és valami miatt mindig olyan családtag-érzésem volt mellette. Mindig megjegyezte, hogy én más vagyok, mint a többiek. Mikor elmondtam, hogy az én nagymamám is hercegnő volt, akkor azt mondta, Tudtam, hisz ez a nő, nemcsak szemtelenül elegáns. És ide datálódik érdekes visszatérésem a vászonhoz. A herceg felesége volt Franca Faldini színésznő, később író, újságíró, akinek képe kint lógott a falon. Megbabonázva néztem, mert nagyon hasonlított a nagymamámra. A képet elkértem a hercegtől, hogy had rajzoljam le. Innen indul az én pályám, de nagyon.
A világ egyik legszebb helyére költöztél, Streisaba, a Maggiore-tó mellé. A város festői eleganciája, jelentős történelmi értéke és lenyűgöző természeti környezete illik hozzád.
Azt, hogy Lesa városát illetve Stresat megtaláltam, annak az embernek köszönhetem, akinek a másik legboldogabb pillanatomat is, az érzés azóta is tart! Adrianot abban az iskolában ismertem meg, ahol személyi edzőként végeztem Rómában. Meghatározó része az életemnek, ugyanis ő volt az, akitől visszakaptam azt az Ágit, aki elindult Budapestről az európai turnéjára. Nagyon érdekes a visszatérésem története a múltamhoz és vászonhoz. Ő volt az is, aki azt a büszkeséget, amire nincs szükség az életben, segített elhagyni.
A múltadhoz?
Igen, Stresaban megérintett a múltam. Hatvan évesen, egy négy napos bőrönddel maradtam ott. Megváltozott az életem. Olyan erős vonzás volt, ami ellen nem tudtam és nem is akartam tenni semmit. Azóta is kutatom és több, mint valószínű, hogy a nagymamám is élt ebben a városban. Engem rendkívüli módon megérintett ez a csodás város, de a szépségén túl…. Borghese herceg feleségéről készített festményemet is csak elkezdtem festeni. Nem tudtam, hogy meg tudom csinálni, csak hittem magamban. Éreztem, hogy muszáj, hajtott valami, ezért csak csináltam addig, amíg nem éreztem, hogy jó lesz. Egy hónapig rajzoltam életem első portréját, végül annyira tetszett a hercegnek, hogy ezt is kitette a falra.
Ez a portré felnyitotta Pandóra szelencéjét?
De fel ám! Így bekerültem egy művészeti morfogenetikus térbe, ahol nagyon jól éreztem magam. Stresa-ban volt az első kiállításom, Arte Stresa lago Maggiore. Absztrakt festményeket festettem, nagy sikerrel. Aztán a híres Afro Basaldella olasz festő munkáinak tulajdonosa Mario Graziani művészettudós biztatott, es így nyilatkozott a festészetemről: „Az ókori festők eleganciája tükröződik Szlávy munkájában, melynek hátterében a történelem gazdagsága áll…”
Tetszenek a képeid! Olyan elevenek, színesek, mint te!
Köszönöm! Lésaban, Aronában újabb kiállításaim voltak, aztán Rómában az „OpenArt”, a Római Művészeti Hét (RAW), a kortárs művészet ünnepén volt a csúcskiállításom. Kamélia vízesés című képemmel /La cascata delle camelie/ „Menzione spesciale-t”, különdíjat nyertem. Most lesz egy arcképkiállításom a híres „100 éves olasz néninél” a csodás Nebbiunoban, Anna Renè egyedül visz egy kávézót, fát hasogat, kávét főz, takarít és hihetetlen jópofa, tevékeny és agilis. Rengeteg interjút ad, egy nagyon bölcs néni, nemcsak a baltát, a számítógépet is remekül használja, minden reggel a tőzsdei hírekkel indítja a napot. Jó meglátásai, jó szeme van a jóra, szépre. Televíziós társaságok keresik meg a világ minden tájáról.
Változtatnál valamit a múltban?
Talán ott hibáztam, hogy nem kerestem a helyemet tudatosan, hanem inkább csak hagytam, hogy sodorjon az élet. Már 8 évesen tudtam, hogy akrobata szeretnék lenni, nyolc évesen terveztem, szabtam, varrtam magamnak ruhákat, később fellépő művészeknek. De azt is tudtam, hogy gyerekeket is akarok. Akkor úgy gondoltam, hogy ha megtalálom az igazit, szolgálni fogom a férjemet. Klasszikus értékeken edződtem és ezt komolyan is gondoltam. Otthon nem voltunk azon az anyagi szinten, ami egy hercegi családnak dukálna, de arisztokratikus nevelésben részesültünk. Anyukám azt mondta, hogy soha ne az anyagi dolgokat nézzem először, hanem az emberi értékeket. És ebben a szellemben éltem idáig. Amikor artista voltam, eszembe villant, ha megsérülnék, mihez kezdenék, tudtam, hogy festeni fogok. Hogy mivel? Ami épen maradt bennem. Lábbal, kézzel, szájjal. Mindegy mivel. A nővérem azt mondta, nem vagyok jó rajzban, mégis festő lettem. A modern tánctanárom egy híres budapesti iskolában azt mondta, nem leszek táncosnő. Az lettem, sőt elsőként vittek külföldre a csoportból európai turnéra, méghozzá akrobatikus táncosként.
Ennyi minden után: szertorna, tánc, akrobatika, festés, sportrehabilitáció után, mi a célod?
Ráérzek az embereknek a gyenge pontjaira, a javításra szoruló fájdalmak, elakadások gyökereire. Foglalkoztam egy stroke-ot kapott fiúval. Nagy sikertörténet a miénk. Itt is ugyanaz a hit dolgozott bennem, mint életem első portréjánál. Nagyon hittem abban, amit csinálok. Ugyanúgy, mint a rajtnál, mikor 15 évesen Budapest bajnok lettem 100 méteres síkfutásnál 5 havi felkészülés után. A stroke-os fiú esetében sem hagyott nyugodtan ez az érzés. A keze görcsben volt, egyik szemére nem látott, a lábát oldalra kidobta, a fél teste le volt bénulva. Nagyon sokat foglalkoztam vele, megnéztem a kezét, egyik részében érzett, máshol semmit. Egy nagyon fontos áttörést sikerült elérnünk. Ehhez a sikeres módszerhez a hitem, a tanulmányaim, a gyakorlataim, a tapasztalataim, a megérzéseim, a logikám és a kitartásom segítségével jutottam el. Reménykedem abban, hogy másoknak is fogok tudni segíteni. A fiatalember ma már autót vezet. A célom az, – ez a gondolat már 18 éves koromban megfogalmazódott bennem – hogy öreg korunkra ne kelljen segítséget igénybe vennünk, ne kelljen idősek otthonába vonulnunk, mindenki a saját maga ura lehessen. Szeretném megelőzni, hogy az öregkor ne legyen sem megalázó, sem kiszolgáltatott. Ehhez kell felkészültség, fizikailag, szellemileg egyaránt. Célom a tudatos életminőség és stílusjavítás. Az életünkkel való elégedettség érzésének megélése.
