Ifj. Vidnyánszky Attila szertelenül csapongó, röhögtető, ugyanakkor megrendítő előadást rendezett Janovics címen, aki nagy színházcsináló, filmkészítő, sok vihart tapasztalt humanista volt Kolozsváron.
Nincs szó heroizálásról, pátoszos piedesztálra emelésről, ifj. Vidnyánszky leszedi a talapzatról a nagyjainkat. Megtette ezt már Petőfivel és Arannyal, a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című produkcióban a debreceni Csokonai Színházban, a Pesti Színházban, Kolozsvárott pedig Bartókkal és Kodállyal az Ifjú Barbárokban. Eddig esze ágában sem volt lineáris életrajzot adni róluk. Inkább a személyiségük lényegét igyekezett elkapni, megmutatva bennük sok esendőséget, akár a groteszkig fokozva. A produkciókat pedig felvállaltan ide-oda indázó, olykor már-már hektikusnak ható jelenetekre tördelve, vérbő komédiázással megerősítve, némiképp a lelkes diákszínjátszók stílusában, de vérprofik által előadva. Az előbb említett hősök viszont közismertek, ha nem is kellő mélységgel ismertek. Janovics Jenő roppant életműve ellenben jóval kevésbé. Ezért fontosnak tartotta, hogy több konkrétummal szolgáljon, akár narrátorok közbeiktatásával is, és többé-kevésbé időrendi sorrendet is tartson.
Kitartott Kolozsvár mellett
Janovics a magyar művészi filmgyártás egyik megteremtője volt, ő indította el például Korda Sándort, az angol filmipar meghatározó alakját, vagy Kertész Mihályt, a filmek örökzöldjévé vált Csasablanka rendezőjét a pályán. 1905-1919 között igazgatta a Kolozsvári Nemzeti Színházat, azonban a trianoni békediktátum miatt távoznia kellett, de a saját vagyonából fenntartotta a magyar színjátszást Erdélyben. Kitartott Kolozsvár mellett annak dacára, hogy a pesti Nemzetiben is felajánlották számára az igazgatást. Az 1910-es évek derekán indított filmstúdiójában 65 filmet csináltak. A filmes munkákból nyert hasznot színházi finanszírozásra fordította. A második világháború alatt Budapesten bujkált a zsidósága miatt. Majd 1945-ben visszatért Kolozsvárra, újra átvehette a színház igazgatását, de az évadnyitó napján meghalt. Rendezett, játszott, forgatókönyveket írt, akkor még tán nem így mondták, de producerkedett. Nagy teherbírású, nagy tudású munkamániás volt. Vérbeli alkotóember, kalandos élettel, fájdalmakon, csapásokon is fölülemelkedve dolgozott. Az egyik legnagyobb megrázkódtatás nyilvánvalóan az volt, amikor a románok elfoglalták a magyar színházat 1919-ben, és az utolsó előadás után, a vagy kétszer annyi néző, mint amennyi hivatalosan beengedhető lett volna, nem akarta elhagyni a teátrumot, és puskatussal ütlegelve verték ki őket. Persze ez a nagyjelenet a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában, amit most a 12. Madách Nemzeti Színházi Találkozón is láthattunk a Nemzeti Színházban.
Isteni fazonok sorjáznak
Az előadás története szerint ezúttal Janovicsról forgatnak filmet. Castingon keresik hozzá a szereplőket. Az amúgy fölöttébb szórakoztató jelenetet jócskán túlspilázzák. Ez egyáltalán nem Janovicsról szól, hanem arról, hogy remek karaktereket teremthet a társulat színe-java, isteni fazonok sorjáznak, Váta Lóránd igencsak reflexív filmrendezője előtt, aki maga is mulatságos paródia. Pukkad a közönség a nevetéstől. Dramaturgiai szempontból ez szükségtelenül hosszú rész. De, remek, vérbő jelenet. Van belőle még jó néhány.
A színházból való kiebrudalásnál viszont elkomorul a hangulat. Gyász-feketében érkezik a publikum. A Janovicsot játszó Bács Miklós, aki ezen az estén Hamlet bőrébe bújik, azt kiáltja a munkatársainak, hogy mindenkit engedjenek be, akik a Hunyadi téren jegytelenül állnak. Megtelnek a székek közötti járások is. A karzatra is annyian nyomulnak, hogy annak már gátat kell szabni, mert a töméntelen ember leszakadással fenyeget. Ekkor Janovics azt kiabálja, hogy a színpad melletti, mögötti takarásba is engedjenek kint maradtakat. Vagy kétszer annyian vannak bent, mint amennyi a színház befogadóképessége. Elképesztő a kétségbeeséssel vegyes várakozás. A kolozsvári volt az első magyar színház, ami annyira fontossá vált a közönségének, hogy a testével próbálta védeni. A történelem úgy hozta, hogy adódott egy rövid időszak, amikor visszaköltözhettek bele a magyarok, de ez a szép teátrum, amit ugyanaz a legendás építészpáros, Fellner és Helmer tervezett, akik a Vígszínházat, örökre a románoké lett. A magyarok egy jóval jellegtelenebb, puritánabb épületben játszanak.
Hosszú, mély csend
Fortinbras színre lépését nem engedélyezik. A direktor mondja ki az utolsó szavakat, hogy „A többi néma”, és nem mondja már, hogy csend. De ettől a pesti vendégjátékon döbbenetesen hosszú, mély, valóban pisszenés, zizzenés nélküli csend támad. Nem szokott ez ilyen végtelenségnek tűnően kitartani. De tényleg nagy a döbbenet és a megrendülés. A Hamlet előadásának végével azt hisszük vége a produkciónak is. Annak rendje és módja szerint meghajolnak a színészek, igencsak megtapsoljuk őket. De aztán talpig feketében, Berecz István koreográfus intenciói szerint, vad, kétségbeesett, dühös, zaklatott táncba kezdenek, tulajdonképpen haláltáncba. Felsebzően fájdalmas. Ezután már nem hajolnak meg. Janovics szólít fel minket, hogy hagyjuk el a nézőteret, és lejön a színpadról, az első sor előtt megállva, szinte valamennyiünk arcába belenézve, búcsúzik tőlünk. Erős befejezés, ahogy az egész előadás is az, no meg a társulat szintén, de hát ezt régóta tudjuk. Házi tűzoltóként Bíró József, öltöztető szabóként Kardos M. Róbert a színházhoz tűzön-vízen át ragaszkodó áldozatos háttérmunkásokat testesítik meg. Janovics feleségeként, támaszaként Albert Csillát látjuk. Páncél Lilla, Daradics Hannah, Gedő Zsolt, Kiss Tamás, András Gedeon, Farkas Loránd, Bodolai Balázs, Tőtszegi Zsuzsa különböző karakterekben remekelnek. Imre Éva az Ifjú barbárokból visszaidézi káprázatos Bartók alakítását. Csíki Csaba díszletének zöme egy az egyben az, ami az Ifjú Barbárokban volt, érzékeltetve, hogy tulajdonképpen sorozatról van szó. Az előadás vége felé feltűnik Ady figurája is, sejtetve, hogy tán róla szól majd a sorozat következő része. Én nagyon bírnám.
