Vígh Anita kortárs színésznő és drámaíró, legismertebb munkája az Apák napja című duodráma, melyben egyszerre vállal szerzői és szereplői szerepet a színpadon. Európa-szerte érdeklődnek a művészete iránt.
Az Apák napja nagyon erős cím, szinte azonnal személyes emlékeket mozdít meg. Mikor született meg benned ez a történet, és mennyire volt tudatos döntés, hogy éppen ezt a nevet kapja a darab?
Az Apák napja című darabban két barátnő találkozik véletlenül 25 év után, egy cukrászdában. Anett és Móni beszélgetéséből bontakozik ki a történet, amelyből kiderül, hogy ők gyermekkoruktól kamaszkorukig nagyon jó barátnők voltak. Szomszédos lakásban laktak, és nemcsak az ő, de családjaik története is összefonódott egy ideig. Aztán eltávolodtak egymástól, nem találkoztak sok-sok éven át, ám most, amikor beszélgetni kezdenek, kiderül számunkra, nézők számára, hogy még a veszteségeik is mennyire hasonlóak.
A darab a címét csak a megírás után kapta meg, akkor viszont “adta magát”, szinte egyértelmű volt, hogy az Apák napja a történet lényegét ragadja meg.
Amikor leírtad, már tudtad, hogy ennyire közel engeded majd a saját élményeidet, vagy csak az alkotás közben derült ki, hogy ez a történet nem tud távolságot tartani?
Azt tudtam, hogy saját élményeimet, tapasztalásaimat is beleszövöm ebbe a darabba, de azt nem, hová fut ki a történet. Szeretem az írásban, hogy engem is meglep, mivé formálódik a végleges változat. Ez a darab eredetileg monodráma, Anett elbeszélése lett volna. De egyszer csak megjelent Móni, a barátnő alakja, és ennek megfelelően alakult át a történet.
A színpadon látott produkcióhoz pedig minden alkotótárs hozzátette saját tehetségét. Kocsis Judit, Jászai Mari-díjas színésznő, Móni alakítója rengeteg pluszt adott ahhoz, hogy a jelenetek még hitelesebben szólaljanak meg. A darab keretes szerkezetét Csáki Rita, a dráma rendezője álmodta meg, a dráma végén felcsendülő, Holnapi emlék című dal Agent Anonym alkotása. A karaktereket tökéletesen jellemző jelmezeket pedig Katona Bálintnak köszönhetjük.
A darabban egyszerre vagy író és az egyik szereplő. Hol van az a pont, ahol az alkotó hátralép, és átadja a terepet a színésznek? Volt olyan próba vagy előadás, amikor érezted, hogy túl mélyre mentél, és nehéz volt visszajönni onnan?
Íróként és szereplőként egyszerre van könnyebb és nehezebb dolgom, mint darabbeli partneremnek, Kocsis Juditnak. A próbák során én saját emlékeim közt is kutathattam. Ha nem jutott eszembe egy-egy név, vagy szó a darabból, arról nem is beszélve, hogy mivel én írtam a drámát, saját szófordulataimat, kifejezéseimet használtam, amiket szintén könnyebb volt felidéznem. Azonban az, hogy önéletrajzi ihletésű a darab, nehezebbé is tette a dolgom, hiszen nagyon személyessé, fájóvá tudott válni az előadás egy-egy pontja. Ez persze ad egy plusz mélységet a produkciónak, ugyanakkor fel is tépi a sebeket.
Az apafiguráról nagyon sokféleképpen beszélünk ma: idealizáljuk, hiányoljuk, számon kérjük. Te mit tapasztalsz, mennyire merünk őszintén beszélni az „apáinkról”, különösen nőként?
Mindenképpen ők az “origók” számunkra. Nem véletlen, hogy amikor ezt a történetet írni kezdtem, a saját édesapám fájóan korai elvesztése került a fókuszba. Több évtized is eltelhet. Hihetjük, hogy feldolgoztuk a traumáinkat, ám a veszteségeink, ha eltemetve is, de ott vannak bennünk és furcsán, váratlanul a felszínre törnek.
Az Apák napja egyszerre fájdalmas és meglepően humoros. Tudatos volt benned, hogy ne csak drámát, hanem nevetést is engedj a színpadra?
Azt gondolom, ilyen az élet, pont így keverednek benne a vidám és fájdalmas dolgok. A minket formáló tragédiák nem dobpergéssel, magukat előre jelezve érkeznek az életünkbe, hanem egyik pillanatról a másikra csapnak le ránk. Jelképes helyszín a darabban a cukrászda, ami az élet édes élvezetéről szól. De a temető is, ahová elveszített szeretteinkre emlékezve járunk. A két helyszín egyébként a valóságban is közel van egymáshoz Szolnokon is, ahol a darab játszódik.
Egyre több helyről keresnek benneteket Európában, legutóbb Párizsban is játszottátok az előadást. Miben más a külföldön élő magyar közönség reakciója?
Boda Csillának, a BODART Entertainment alapítójának köszönhetően az Apák napja eljutott már Hágába, Brüsszelbe, Münchenbe és legutóbb Párizsba is. Mindenütt várakozással és szeretettel fogadtak minket. Ahogy megfogalmazták; számukra még többet jelent a magyar szó, egy magyarul megszólaló színházi előadás. Abban azonban nincs különbség, hogy ugyanabból a gyermekkori élményanyagból táplálkozunk, tehát ott is ugyanazok a reakciók érnek minket a közönség részéről, mint itthon.
Az előadás nagyon intim teret hoz létre, a néző szinte belehallgat „a régi beszélgetésbe”. Előfordult már, hogy egy előadás után valaki a saját édesapjáról, saját veszteségéről kezdett mesélni neked?
Természetesen igen, amúgy ez is volt a célom, hogy miközben zajlik a színpadon az előadás, a néző fejében párhuzamosan fusson saját életének története. Nagyon szeretem és gondosan őrizgetem a lelkemben azokat a pillanatokat, amikor az előadás után a nézők megosztják velem saját emlékeiket. Rengeteget adott számomra, amikor valaki bekopogott az öltözőbe és azt mondta: “Ez a mi életünk!”, vagy valaki más elmesélte, ő ugyanúgy várta a szüleit annak idején az óvodában, mint a darabban szereplő Kisguszti. De az is nagyon jópofa, amikor a színpadon elhangzó kérdésre, hogy mennyiért lehetett megvenni a konyhabútort a Gazdálkodj okosan! társasjátékban, a közönség soraiból érkezik a válasz. Úgy érzem, akik eljönnek és megnézik az Apák napját, örülnek annak, hogy újra felfedezhetik magukban azt az örökre elveszettnek hitt világot, ami a gyerekkorukat jelentette.
Mit gondolsz, miért van most ekkora szükség az Apák napjához hasonló előadásokra? Mit jelez ez rólunk, és mit árul el rólad, mint alkotóról?
Színházi nézőként nagyon sok olyan előadást láttam, amihez nem tudtam kapcsolódni. Az Apák napjánál ez másképp van. Azt akartam, hogy mindenki érezhesse, köze van ahhoz, amit a színpadon lát, hogy igenis, az ő élete is lehet olyan érdekes, hogy a világot jelentő deszkákra kerüljön. Az is tudatos részemről, hogy olyan “hálás” szerepeket, sokszínű karaktereket írjak, amellyel a középkorú színésznőket nem kényezteti el a drámairodalom.
A darab óhatatlanul a veszteségről is szól, és most, hogy nemrég elveszítetted az édesanyádat, ez a téma egészen más fénytörésbe kerülhetett. Megváltozott benned valami azóta, ahogyan a darabra, az emlékezésre vagy a színpadi jelenlétre nézel? Érzed-e, hogy másképp szólal meg benned ugyanaz a szöveg?
Amikor a darabot írtam, anyukám még élt. Ő volt a család idősebb generációjának utolsó tagja, aki sok-sok évtizede történt dolgokra is tűpontosan emlékezett. Jó, hogy megérhette a premiert, hogy ott a színpadon látottakkal újraélhette saját fiatalságát. Megható volt, amikor ő is felállt és meghajolt a darab végén a közönség felé, hiszen az ő élete is ihletet adott nekem az Apák napjához. Nyilván azt a mondatot, ami elhangzik a darab elején, hogy anyukám még ott él a Kassai úti lakásban, szívfacsaró most elmondani, amikor már nem így van…
Mit látsz most magad előtt? Merre halad tovább az Apák napja – és merre haladsz te, mint alkotó? Van-e már benned egy következő történet?
Az Apák napja – nagy örömömre – járja a saját útját, legközelebb, február végén Zürichben lépünk fel vele.
A következő darabom pedig, amit májusban láthat a közönség a Pesti Royal Színház előadásában, egy vígjáték. Csak annyiban hasonlít az Apák napjához, hogy aki beül nézőként, ismét azt érezheti, van köze ahhoz, amit a színpadon lát. A viharos nyaralás egy baráti társaságról szól, akik Zamárdiban szeretnék jól érezni magukat egy hosszú hétvégén. A Balatonra viszont lecsap az évszázad vihara, a barátok pedig kénytelenek a szállásadóval a bérelt nyaralóban múlatni az időt, amiből aztán mindenféle humoros helyzet adódik. Remélem, ez a könnyed kikapcsolódást nyújtó produkció éppen olyan sikeresnek bizonyul majd, mint az Apák napja.
Írta: Bátor- Baranyi Márton
