Pohl Balázs, a SVUNG – Bécsi Magyar Színház alapítója és művészeti vezetője egy évtized alatt hozott létre stabil, alkotó közösséget az osztrák fővárosban. A független társulatot azzal a céllal hívta életre, hogy a Bécsben élő, egyre növekvő magyar közösség számára rendszeres, magyar nyelvű színházi jelenlétet biztosítson. A SVUNG ma már nemcsak kulturális találkozópont, hanem egy saját hanggal rendelkező, folyamatosan építkező alkotóműhely is. Az idén 10 éves, Bécsi Magyar Színház alapítójával beszélgettünk a kezdetetekről, a felelősségről és magáról a SVUNG-ról.
A pályád elején a színjátszás és a tanítás egyszerre volt jelen. Visszatekintve mi volt az a belső impulzus, ami végül visszavitt a színházhoz?
– Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer saját társulatom lesz. Közben persze hosszú ideig tanítottam: Waldorf-iskolákban dolgoztam, drámapedagógiával foglalkoztam, tanárképzésben tanítottam. A színház persze mindvégig hiányzott. Nem egyik napról a másikra történt a váltás, hanem lassan jutottam el oda, hogy már nem tudtam ugyanazzal a lelkesedéssel jelen lenni a tanításban. Akkor mondtam ki: vissza kell térnem ahhoz, ami eredetileg is hajtott.
A tanár bácsi-attitűd mennyire van még jelen az életedben? Mondhatjuk, hogy a színház lett az új osztályterem számodra?
– Igen, ezt nyugodtan lehet így mondani. Amikor darabot hozunk létre, nem csak rendezőként vagyok jelen, hanem tanárként is: figyelem, ki mire képes, kinek mi áll jól, és ehhez igazítom a szerepeket, a folyamatot. Sokszor együtt írunk, együtt gondolkodunk. Ez egy tanulási folyamat is – csak nem klasszikus értelemben vett tanteremben.
A SVUNG Bécsben született meg – egy magyar nyelvű színházat ott felépíteni nem hétköznapi döntés. Miért éppen ezt a közeget választottad?
– Ez inkább egyfajta előre menekülés volt. Magyarországon is próbáltam társulatot, de már akkoriban nagyon nehéz helyzetben voltak a független színházak. Egyszerűen nem láttam reális esélyt arra, hogy otthon felépítsek valamit. Közben kaptam egy lehetőséget Ausztriában. A magyar-osztrák határ mellett, az osztrák oldalon egy faluban alapult éppen egy német-magyar nyelvű Waldorf-iskola. Ott dolgoztam három évig, és amikor onnan tovább mentem, már tudatosan döntöttem úgy, hogy Bécsben maradok, és ott hozom létre a társulatot. Nem ismertem senkit, teljesen nulláról indultam, de nem volt más választásom.
Hogyan talált rád a közeg?
– Elég abszurd történet. Az interneten kezdtem el magyar színházi közeget keresni Bécsben, és így jutottam el egy névhez, aki korábban ezzel foglalkozott az osztrák fővárosban. Ő már nem volt aktív, sőt el is költözött, viszont továbbirányított egy harmadik emberhez. Rajta keresztül találtam rá egy csapatra, akik akkor már két éve nem játszottak, mert nem volt vezetőjük. Ott volt tehát egy társulatszerű közeg, amely tulajdonképpen vezetőre várt – én pedig éppen egy társulatot akartam alapítani. Így találkoztunk, és ebből nőtt ki a SVUNG.
Mennyire formált téged az, hogy nem Magyarországon, hanem Bécsben alkotsz?
– Nem érzem, hogy kulturálisan óriási különbség lenne, inkább maga a helyzet formált. Az, hogy ezt a színházat létrehoztuk és életben tartjuk. Ma már nem nagyon adom fel a dolgokat – ha bizonytalan is valami, inkább megyek előre, mint egy tank. És van egy pont, ahol azt érzed: nem te vezeted a színházat, hanem a színház vezet téged. Ez már egy önjáró folyamat lett.
Fontos számodra a szerzői színház, a saját hang?
– Ha tehetném, kizárólag szerzői színházat csinálnék. De a helyzet az, hogy mi vagyunk az egyetlen rendszeresen játszó magyar nyelvű társulat egész Ausztriában, és ez felelősséggel jár. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak egy szűk, értelmiségi közegnek játsszunk. Bécsben nagyjából 40–50 ezer magyar él – ez egy kisebb városnyi közösség, amely önmagában is eltartana egy színházat. Így nekünk egyszerre kell jelen lennünk alkotó- és népszínházként is: zenés darabokat, gyerekelőadásokat, klasszikusokat. Ezért van nálunk báb- és mesejáték, operett, minden. Közben persze igyekszünk megtartani a saját hangunkat is.
Hogyan születnek nálatok az előadások?
– Gyakran kényszerből írunk. A társulat tagjai nem főállásban színészek, hanem munka vagy tanulás mellett csinálják, ezért mindig az aktuálisan „ráérő” emberekből dolgozunk. Megnézem, kik állnak rendelkezésre, és arra a csapatra építek egy történetet. Improvizálunk, felvesszük, majd ezekből az anyagokból áll össze a végleges szövegkönyv. Ez inkább szerkesztési folyamat, mint klasszikus írás.
Íróként, rendezőként és színészként is jelen vagy. Hogyan tudod ezt összeegyeztetni?
– Nem könnyű összeegyeztetni. Amikor megalapítottam a társulatot, kifejezetten az volt a tervem, hogy nem fogok játszani – írni és rendezni szerettem volna. A gyakorlat viszont sokszor felülírja ezt. Mivel a társulat tagjai többnyire nem főállású színészek, hanem munka vagy tanulás mellett vesznek részt a próbákban, előfordul, hogy valaki kiesik, és ilyenkor, ha szükséges, beugrom. Többnyire így kerülök színpadra. Ugyanakkor a rendezés és a színészet egyszerre nagyon nehezen működik. Rendezőként kívülről kell látni az előadást, a néző szemével, színészként viszont belül vagy a helyzetben. A kettő ritkán fér meg jól egymás mellett. Éppen ezért nem is igazán szeretem ezt a felállást: számomra az az ideális, ha játszom, akkor más rendez, ha pedig én rendezek, akkor nem vagyok a színpadon. Ha a három közül kell választani – írás, rendezés, színészet – talán az írás áll hozzám a legközelebb.
Amikor alkotsz, inkább válaszokat keresel, vagy kérdéseket teszel fel?
– A kettő szerintem összefügg. De inkább az érdekel, hogy a néző ne egy kész válasszal menjen haza, hanem egy kérdéssel. Gondolkodjon tovább.
Mit szeretnél, mit vigyen haza a néző egy előadás után?
– Azt, hogy szabadnak lenni jó, és hogy ez nemcsak egy érzés, hanem egy döntés is. Hogy a világ talán nem annyira borzalmas, mint amilyennek elsőre látszik, és a nehézségek, bármilyen súlyosnak tűnnek is, valójában lehetőségek arra, hogy erősebbé váljunk. Egyénileg, közösségként, társadalmi szinten is. Hiszem, hogy csak akkor tudunk előre haladni, ha nem kikerüljük az akadályokat, hanem szembenézünk velük, és saját erőből lépjük át őket. Ez a gondolat a színházunk jelében is megjelenik: a klasszikus görög maszkok közül a szomorút levesszük, és alatta ott van az igazi mosoly. Számomra ez nemcsak egy vizuális elem, hanem egyfajta üzenet is arról, hogy mindig van egy mélyebb, reménytelibb réteg a felszín mögött.
Tíz év alatt felépítettél egy színházat Bécsben. Mit kívánsz magadnak a következő tíz évre?
– Erre most nagyon egyszerű a válaszom: szeretném, ha végre lenne egy saját játszóhelyünk. Tíz éve ugyanabban a színházban játszunk, de az nem a miénk. Tulajdonképpen társbérlőként működünk ott. Egy kis, klubhangulatú pincehelyről van szó, ami méretében ideális számunkra, de minden más szempontból alkalmazkodnunk kell. Alkalmazkodnunk kell, és mindig érezzük, hogy vendégek vagyunk. Jó lenne egyszer igazán otthon lenni. Ezért a következő tíz év legfontosabb célja számomra egy saját tér, egy hely, ahol valóban otthon lehetünk.
