Szirtes Ági Makláry Olgaként, a Katona József Színház Rekviem című előadásában, magába sűríti az elmúlt évtizedeket. A kiábrándultságot, cinizmust, alkoholizmust, de a tehetséget, és annak elherdálását is, a nagyratörést, és olykor ennek megvalósulását ugyancsak.
Szirtes híres írót játszik, akinek úgy tűnik, sok tekintetben félrecsúszott a magánélete, emiatt is túl gyakran néz a pohár fenekére. De közben eljátssza a formátumot, hogy talentumos emberről van szó, aki mögött tényleg ott egy életmű, ugyanakkor azért herdálta is a tehetségét. Sok tekintetben megkeseredett. Tüskéket szerzett és döfött is másokba. Fullánkos természetű. Beszéd közben is jól bánik a szóval, csaknem fegyverként is használja. Tisztában van hírességével, azzal is, hogy sokan tisztelik, ugyanakkor fűvel-fával bratyizik, igényli, hogy a fiatalok is abszolút befogadják maguk közé, tud fenemód közvetlen is lenni.
Kimutatják a foguk fehérjét
Eddig ellenzéki volt. Nem fogadta el „ezektől” a neki felkínált díjakat, de mégis megsértődött, ha nem terjesztették fel rájuk. Tarnóczi Jakab rendezése, és a társulattal együtt, Varga Zsófia dramaturg segítségével, létrehozott darabja, nem kevesebbet vizsgál, minthogy mi minden rakódott rá három korosztályra az elmúlt időszakban, hogy mit vagyunk kénytelenek magunkkal cipelni, mitől próbálunk szabadulni, mit vagyunk képesek elbúcsúztatni, és mi az ami már úgy belénk ivódott, hogy ha akarjuk, ha nem, óhatatlanul a személyiségünk részévé vált.
Tarnóczi szereti a kiélezett helyzeteket, a házibulikat, partikat, melyeken összegyűlnek a szereplők, és kivetkőznek önmagukból, vagy éppen hogy ekkor önmaguk. Kimutatják a foguk fehérjét általában alkoholtól, kábítószertől, tánctól, csóktól, öleléstől, szexeléstől, zenétől felhevült állapotban kibukik belőlük a valódi természetük, amitől még tovább gerjednek, az egész társaság már felfokozott állapotba kerül, amiből ki-kivillannak az egyéni sorsok.
Így volt ez a Magányos emberekben, és így az Extázisban is. A szereplők lényegében most ugyancsak eljutnak az extázisig, ami pusztító, megtisztító is, tán egy korszak lezárása, meggyászolása is, és remények szerint valami bizonytalan jövő kezdete ugyancsak.
Az előadás elején Keresztes Tamás Andrásként, Olga fiaként, muzsikusként, zeneszerzőként, hosszú, loboncos művészhajjal, „püföli” a zongoráját. „Beleveri” a billentyűkbe orrlógatós, szomorú hangulatát, világfájdalmát, nekibúsultságát, felesége elvesztése miatti gyászát. Zenésztársai szintúgy a hangszerükbe játsszák ezt az eléggé állandósuló alaphangulatot. András lányának, Olga unokájának, akit Kanyó Kata testesít meg, és aki fullasztónak érezte a légkört, amiatt, hogy friss levegőt szívjon, egészen Barcelonáig szaladt, sem jobb a kedve, amikor betoppan. Megözvegyült apjával most sem nagyon találja a kapcsolatot, tán így volt ez mindig is. Ám a nagymamával valamennyire szót értenek, ő elég jól ismeri az unokáját, ráérez a lelke rejtelmeire is. Próbálják egymást istápolni, de azért kellő mértékben nem megy.
Kor- és kórkép
Tarnóczi kor-és kórképet ad az ország és benne az emberek közhangulatáról. Megértő. Közel sem olyan cinikus, mint Olga, aki ezzel persze távolságot is iparkodik tartani. Rendezőként ő viszont nagyon is közel hajol a szereplőihez, annyira, hogy operatőrök segítségével többször egészen kinagyítja az arcukat, valósággal a pólusaikba is „belemászik”, így egészen apró rezdüléseket megfigyelhetünk rajtuk. Egy kis szájrándítás, szemvillanás, de még a szempillarezdülés is jelentőség-telivé válhat. A gesztusok alátámaszthatják a kimondott szavakat, vagy éppen kontrakarírozhatják azokat. Előfordul, hogy a színészeket a színpadon nem is láthatjuk, bár ott vannak, csak a filmes „énjüket”, ami bizonyos mértékig más játékmódot igényel tőlük. Nem először alkalmazza ezt Tarnóczi.
A színlap szerint többgenerációs családtörténetet látunk, szerintem csak több korosztályost, mert a produkció is arról tanúskodik, hogy a társas magányban szenvedő individuumok közös akarat, törekvés híján, cseppet sem állnak össze generációvá. Az nehezen jön össze, hogy két ember úgy istenigazából szeresse, értse egymást, bár a szeretetvágy hatalmas, nem ritkán kétségbeesett. Ezt tanúsítja Emma és Iván, akit Simon Zoltán alakít, ismerkedése, és további nyögvenyelős kapcsolata. Csaknem kapásból felajzottan hátrarohannak a „szuterénbe” szexelni. Némiképp zavarodottan visszakászálódnak a társaságba, konstatálják, hogy a testük összepasszolt, Emmának más már nem nagyon. A férfi koslat utána, akarná az állandóbb kapcsolatot, de ki tudja mi lesz ebből? Értetlenség, vagy veszekedés, az biztos, ám hosszabb távú, kiegyensúlyozott kapcsolat erősen kétséges.
Gyötrődve forgolódik
Pelsőczy Réka Erikaként, Olga lányaként, háziorvosként, látástól vakulásig dolgozik, túlhajtja magát, mégsem tud igazán pihenni, álmatlanul, gyötrődve forgolódik az ágyban. Ő úgy tűnik, végképp magára maradt. Borbély Alexandra Noémiként, Pálmai Anna Hajnaként leginkább egymás iránt mutatnak érdeklődést, de valahogy a boldogság kék madara előlük is el-elröppen. Lengyel Benjámin Dezsője csapódik ide, csapódik oda, zenél, kötődne Emmához, mint egykor, de ez már nem megy, valahogy semmi nem megy úgy igazán, ahogy másoknak sem.
Mindenkit nyom, vagy egyenesen agyonnyom az elmúlt időszak, pedig eljött az új korszak, lehetne öröm-táncolni, de már a közeljövőben is túl sok minden kérdéses, attól is lehet szorongani, mint szinte bármikor. Ha pedig meghal Makláry Olga, aki így-úgy-amúgy, de mégiscsak igazodási pont volt, az önálló lábra állás pedig cefet nehéz, akkor végképp kérdéses mi történik majd. A halotti torhoz még üvegpoharakat sem sikerül szerezni, gyámoltalan tétovasággal műanyag vacakokból isszák a pezsgőt. A fene tudja, hogy mi lesz most?
Némiképp szürreális jelenetben a holtából visszatérő Olga, a többiek számára észrevehetetlenül, végig nézi ezt, ahogy Alföldi Róbert rendezésében a budaörsi Latinovits Színházban bemutatott Julius Ceasar legyilkolt címszereplője is érdeklődéssel figyeli, mik jönnek és kik jönnek utána. Sok a kétség, változatlanul temérdek a szorongás, amit kifejez Cuhorka Emese koreográfiája is, ami gyakran táncba, buliba oltott kétségbeesés. Pattantyus Dóra jelmezei tükrözik, hogy valójában senki nem találja az egyéniségét. Devich Botond díszlete maga is rideg, személytelen, de még hideg fényekkel is megvilágított, lehetővé teszi, hogy Török Marcell, Kovács Bálint kamerája a benne megjelenők veséjébe lásson. Bencsik Levente, Hunyadi Máté zenéje gyakran a kétségbeesés tetőfokát tükrözi.
Tarnóczi nem nyomaszt úgy, hogy ez elviselhetetlenül monotonná, netán unalmassá is váljon. Abszurdba hajtja a szituációkat, így sokat lehet nevetni. És amikor már torkunkra kellene fagynia ennek a nevetésnek, akkor is kitör belőlünk, mert nem csak a tragikus múltunk fordul komédiába, hanem a jelenünk is folyamatosan tragikomikus.
