Gémes Antos azt hitte, a színház hiánya az első év után elmúlik, persze nem így lett. A Farkas–Ratkó-díjas művész tizenhat éven át volt a Pesti Magyar Színház színésze, rendezője, művészeti vezetője, aztán évekre eltűnt a színházak világából.
Nemrég megpályázta a Madách Színház igazgatói székét és bár nem ő nyert, pályázata így is beszédes gesztus volt: vissza szeretne térni. Antos arról is mesélt, hogy miért nem lehet lecserélni egy hivatást, mit jelent valahová tartozni, és hogyan lett a Harmadik Figyelmeztetésből – ahogy ő fogalmaz – nagykorú barátság.
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen bábszínészként végeztél, játszottál prózai és zenés darabokban, rendeztél, tanítottál, és művészeti vezetőként is kipróbáltad magad. Melyik állomás formálta leginkább a színházról alkotott gondolkodásodat?
– Ezeket az állomásokat nehéz különválasztani. A színházban és a művészet közelében töltött idő mind formált rajtam, szakmailag és emberileg is. Az egyetemen például a bábművészet egészen más fénytörésbe helyezte számomra a színházat. Bár bábszínészként végül nem dolgoztam, az az alázat és az a gondolkodásmód, amit a báb megkíván, azóta is elkísér. Másképp nyúltam miatta egy prózai szerephez, és azt hiszem, ez a szemlélet abban is benne volt, ahogyan később a zenés előadásokhoz közelítettem.
A tanítás hiányzik talán a legjobban. Miután megszülettek a gyerekeim, egy idő után úgy éreztem, hogy úgy tanítani, ahogy szerintem érdemes, teljes embert kíván. És az az ember akkor hiányzott volna a gyerekeim mellől. Közben a tanításból rengeteget vittem magammal. Amikor művészeti vezető lettem, sokat segített abban, hogyan bánjak a különböző helyzetekkel és a kollégákkal. Rendezőként pedig abban, hogy jobban tudjak instruálni.
Valahogy minden mindennel összefügg. Ha bármelyik állomás kimaradt volna, ma máshogy gondolkodnék a színházról.
Van olyan tapasztalatod a pályádról, amelyet ma már egészen másképp értékelsz, mint amikor megszerezted?
– Ma sokkal megbocsátóbb lennék a fiatalabb önmagammal. Ha egy főszerepben úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy nagy rám a kabát, az nagyon mélyen megsebzett. Ha valami nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, sokáig ostoroztam magam miatta. Nehezen tudtam megbocsátani magamnak, hogy valamit nem csináltam tökéletesen. Ma már el tudnám fogadni, hogy akkor ott ennyire voltam képes.
Ehhez kapcsolódik az is, hogy sokáig azt gondoltam, a tehetség mindent jelent, és mindenre felhatalmazást ad. Ahogy előrébb járok ezen az úton, egyre többre tartom az emberséget, az alázatot és azt, hogy az ember tudja szolgálni azt, amin a többiekkel együtt dolgozik. Az volna az ideális, ha mindez kéz a kézben járna a tehetséggel. Ma már, ha valakivel együtt dolgozom, legalább annyit számít, hogyan bánik a többiekkel, mint az, hogy mit tud a színpadon.
Tizenhat évet töltöttél a Pesti Magyar Színházban, ahol színészként, rendezőként, majd művészeti vezetőként is dolgoztál. Mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit ebből az időszakból magaddal vittél?
– Két színházban dolgoztam hosszabb ideig társulati tagként. Az egyetem előtt öt évet töltöttem a Kolibriben, aztán az egyetemi évek környékén kerültem a Magyar Színházba. Lényegében ott nőttem fel. Ott váltam színésszé, férfivá, apává. Az, hogy ma milyen ember vagyok, nagy részben azokhoz az évekhez és azokhoz az emberekhez kötődik.
Talán az a legfontosabb, amit onnan magammal vittem, hogy megtapasztaltam, mit jelent egy társulathoz tartozni. A Magyar Színház a mai napig mindent jelent nekem. Azokra az emberekre ma is úgy gondolok, mint a második családomra.
Ezen a héten lesz a Madagaszkár című rendezésem 150. előadása, és nagyon jólesik, hogy ennyi idő után újra találkozom velük. November 28-án pedig az „Ezért vannak a jó barátok” című jótékonysági esten a színház Dániel Vali és Viczián Ottó kollégánk gyógyulásáért gyűjt. A társulat támogatott abban, hogy én rendezzem meg ezt az estet. Ez nekem egyszerre megtisztelő és szívmelengető.
Milyen vezetővé váltál ez alatt a tizenhat év alatt, és van-e olyan döntésed, amelyet ma már másképp hoznál meg?
– Ezen egy kicsit billegek. Minden döntésemben a társulat érdekeit próbáltam szolgálni. Utólag azt gondolom, voltak helyzetek, amelyekben talán másképp kellett volna döntenem, még akkor is, ha az egyik vagy másik kollégámnak fájt volna. Vezetőként ezt is vállalni kell.
Nem én voltam az igazgató. Úgy éreztem, abban a szerepben az a dolgom, hogy megvédjem a társulatomat. A döntéseimet is ebből a szerepből hoztam meg, és ma is ebből tudom megérteni, miért döntöttem úgy, ahogy.
Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, hogy ismét van mondanivalód a színházi világnak?
– Ez inkább lassan derült ki számomra. Az elmúlt években főleg a vállalkozásaimból tettem hozzá a családi kasszához. Azt hittem, ezt a két dolgot föl lehet cserélni. Hogy az első hónapokban, talán az első évben még hiányozni fog a színház, aztán megszokom, és könnyebb lesz nélküle.
Aztán arra jöttem rá, hogy a színház az identitásom része. A vállalkozásaimban is van felelősség és stressz, de észrevettem, hogy az egészen másképp hat rám. A színházban akkor is a helyemen érzem magam, amikor nehéz. Ez a választott hivatásom, és akkor érzem magam kerek egésznek, akkor van igazán önbizalmam, amikor ez a mindennapi munkám is. Ezt értettem meg azokban az években, amikor kevesebb helye volt az életemben.
November 3-án kiderült, hogy Szabó P. Szilveszter nyerte el a Madách Színház igazgatói posztját. Te is pályáztál, komoly művészeti és intézményvezetési elképzelésekkel. Hogyan fogadtad a döntést?
– Természetesen eljátszottam a gondolattal, hogy ez elérhető számomra, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam csalódott. Ugyanakkor amikor eldöntöttem, hogy beadom a pályázatot, az nekem elsősorban egyfajta hitvallás volt. Ki akartam mondani, hogy szeretnék visszaszállni erre a lóra, és újra színházzal foglalkozni. Annak ma is örülök, hogy beadtam. Nagyon jó érzés volt megtapasztalni, mennyi szeretetet és támogatást kaptam ebben a döntésemben a szűkebb és a tágabb környezetemtől is.
Szilveszternek őszintén örülök. Nagyon jó ízlésű színházi embernek tartom, és azt gondolom, jó kezekben lesz nála a Madách Színház. Nagyon drukkolok neki és a csapatának, és sok sikert kívánok nekik.
A pályázatodban a művészeti elképzelések mellett a társulat helyzetével, a színészek bérezésével, a fiatal tehetségek támogatásával és a közönség megszólításával is foglalkoztál. Ezek közül melyek azok az elképzelések, amelyeknek szerinted mindenképpen meg kellene valósulniuk?
– Nagyon büszke vagyok erre a pályázatra. Ha azt kérdezed, mit emelnék ki belőle, azt mondom, hogy mindegyiket fontosnak tartom. Nekem ezek összetartoznak. Az, hogy milyen előadásokat szeretnénk létrehozni és kiket szeretnénk megszólítani velük, összefügg azzal, hogy milyen körülmények között dolgozik a társulat, hogyan fizetjük meg a színészeket, és milyen lehetőséget adunk a fiataloknak. Együtt adják ki azt, ahogyan én egy színház működését elképzelem. Szerintem ez minden színház számára fontos, a Madáchnak pedig különösen jó esélye van arra, hogy mindezt megvalósítsa.
Szilveszterék pályázatát nem olvastam, úgyhogy csak tippelni tudok. Azt sejtem, sok mindenben rímelhet egymásra a két pályázat.
Nyilvánosságra hozod a teljes pályázati anyagodat, és nyitott lennél arra, hogy az új vezetés valamelyik javaslatodat átvegye?
– Egy közösségi oldalon már jeleztem, hogy ha a Madách Színház új vezetése igényt tart a pályázat Madáchra vonatkozó részeire, a legnagyobb örömmel bocsátom azokat a rendelkezésükre. Annak is örülnék, ha valamelyik javaslatomat hasznosítani tudnák.
A teljes anyag nyilvánosságra hozatalával óvatosabb lennék. Vannak, akiket név szerint említek a pályázatban, és akik nem adtak felhatalmazást arra, hogy a nevüket nyilvánosságra hozzam. A pályázat minden betűjét vállalom, és ha van rá igény, el tudom képzelni, hogy az érintettekkel való egyeztetés után a teljes anyag nyilvános legyen.
Hamarosan megrendezésre kerül az Országos Színházi Büfé esemény. Mi hívta életre a kezdeményezést, milyen hiányra szeretne választ adni, és milyen szerepet szánsz neki a magyar színházi életben?
– Azt tapasztalom, hogy a próbák és az előadások után egyre gyakrabban egyedül maradunk. Talán a Covid is közrejátszott abban, hogy megkopott ez a fajta közösségi élet. Szerintem az igény ma is megvan arra, hogy előadás után még leüljünk egymással, és beszélgessünk egy jót. Az alkalmak fogytak el.
A Vörös Neon kabarészínház tulajdonosaival, a Kultúrbrigádosokkal arra jutottunk, hogy szeretnénk teremteni egy olyan helyet, ahová próba vagy előadás után be lehet esni. Ahol van esély rá, hogy összefuss azokkal, akik szakmailag és emberileg is fontosak neked, akár más színházakból is. És ahol fontos dolgokról is lehet beszélgetni.
Most a szakmánkban is van valami készülőben. Vannak félelmek, félreértések, elvárások. Ha leülünk egymással, talán ezek közül is fel tudunk oldani néhányat. Hosszabb távon pedig azt szeretném, ha lenne egy hely, ahová az ember úgy mehet be egy előadás után, hogy tudja, nincs egyedül.
A Dunakanyarban a nagymarosi Lyra Hill vendégházat üzemelteted, és kulturális programok szervezésében is részt veszel. Hol tartanak most a dunakanyari terveid?
– A Dunakanyarban éveken át többedmagammal csináltuk a Völgymajort. Két országos fesztivált is létrehoztunk, színházi és összművészeti programokkal. Ez volt a Majorfest. Rettenetesen büszke vagyok rá, nagyon szerettem csinálni, és fesztiváligazgatóként is kipróbálhattam magam.
A Lyra Hill egy csodálatos vendégház Nagymaroson, amit a feleségemmel, Ruttkay Laurával építettünk, és együtt üzemeltetünk. Ez a vállalkozásom. A Dunakanyar nagymarosi oldala pedig kulturális szempontból is szívügyem. Szerintem kiaknázatlan kincs. Ennek az országnak az egyik régi kulturális bölcsője, és úgy érzem, az elmúlt évtizedekben méltatlanul kevés figyelmet kapott. Nagy vágyam, hogy ezen változtassunk.
Vannak ebben harcostársaim is. Tagja vagyok például a Marék szervezetnek, velük jótékonysági kulturális eseményeket is szervezünk. Azt látom, hogy nagy igény van az ilyen programokra, és nagyon örülnék, ha kapnánk segítséget és támogatást ahhoz, hogy többet tudjunk megvalósítani belőlük.
A Harmadik Figyelmeztetés színészzenekar hosszú évek óta fontos része az életednek. Mi tartja össze ennyi idő után a zenekart, és mit ad neked a közös zenélés, amit a színházi munkáidban nem feltétlenül találsz meg?
– Idén tizennyolc éves a zenekar, és még mindig van bennünk kraft. Az tart össze minket, hogy szeretjük egymást. Pethő Gergővel, László Zsoltival, Fillár Istvánnal, Wagner-Puskás Petivel és Cserna Tónival ez már egy nagykorú barátság. Hatalmas öröm, hogy ennyi idő után is ennyire élvezzük az együtt zenélést.
Csupa olyan slágert játszunk, amit mindenki ismer, csak a magunk módján, szerintem elég viccesen dolgozzuk át őket. Azt hiszem, a közönségre is átragad az az öröm, amivel mi ezt csináljuk. A mai napig telt házas koncerteket játszunk, és a legfiatalabbaktól a legidősebbekig minden korosztály ott van. Nekem ez az egész nagy ajándék az életemben.
November 28-án a Magyar Színházban, az „Ezért vannak a jó barátok” című jótékonysági gála végén a Harmadik Figyelmeztetéssel is fellépünk.
A következő években milyen szerepet szánsz a zenének az életedben?
– A zene örömet ad és megnyugtat. Most már mindkét kislányom hangszeren tanul, úgyhogy esténként hárman is alkotunk egy kis zenekart. Szeretném, ha ebből minél több lenne a következő években. Szerintem a zene az egyik legfontosabb dolog az ember életében.
