Borzadályosan nyomasztó és felemelő a Gettó előadása. Végletes helyzetben elénk tárja az embert és az embertelenséget. Az elállatiasodott vadállatot, és a mindhalálig, lehetetlen körülmények között is kiirthatatlan humánumot.
Fájdalmasan szép előadás a Gettó a művészet ellehetetlenüléséről, és mégis a legelborzasztóbb körülmények közötti létszükségletéről a Miskolci Nemzeti Színházban. Arról, hogy olyan létszükséglet, mint a betevő. Arról, hogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák, és arról, hogy talán mégsem. Hogy nem lehet, hogy hallgassanak. Hogy miként lehetséges, hogy egy művész, adott esetben színész, aki zongorázik, szaxofonozik is, akár klasszikusokból fejből idéz, totálisan elállatiasodva, gyilkológéppé válik? Az elaljasodás, a lidérces kegyetlenség képviselőjévé, miközben meg-megnyilvánul még benne a lelki kifinomultság, hogy aztán erről totálisan megfelejtkezve, újra és újra rideg hidegvérrel öljön, mintha svábbogarakat taposna el. Szöcs Artur játssza Kittelt, azt a német tisztet, aki élet-halál ura. Megmutatja, hogy ezt élvezi is, nem ritkán kéjjel öl, máskor akár nagyvonalúnak, kegyesnek, bratyizósnak mutatkozik.
Felsebző memento
Tulajdonképpen szerepel a sorsára bízott zsidók előtt, akár még tetszést is akar aratni, majd ismét véres kezű fenevaddá válik, vállrándító nemtörődömséggel gyilkol. Dermesztő, ahogy a kiváló előadása is az. Felsebző mementó. De szívet melengető is, ahogy a szögesdrót közt fogvatartottak, halálra kárhoztattak próbálnak összefogni, igyekeznek egymásban tartani a lelket, közben színházat csinálni a fenyegetettségben, iszonytatóan képtelen körülmények között, hogy valahogyan még létezzenek, gondolkodjanak a helyzetükről. És áldott pillanatokban, amikor villanásokra sikerül ilyen lehetetlen körülmények között is kifejezni magukat, akár még a bezártságban is szabadnak érezzék magukat.
Tán nem véletlenül van a színlap legelején a Bábu nevű szereplő. Ő annyira ember nagyságú, hogy némi maszkkal Lukács Ádám bújik a bőrébe. A szabadság megtestesítője, bohóc funkcióban, akinek még a német tisztnek is szabad rendszeresen a képébe vágnia az igazságot. Srulik színész, azaz Börcsök Olivér mozgatja, mintha hasbeszélő lenne, és ő viszont mögüle csak azt mondja, ami megengedett, amit a német tiszt hallani akar. Ha úgy tetszik egy ember tudathasadása a vészterhes történelmi időkben.
Nem hajlik a gerince
Joshua Sobol dokumentumok alapján írta a Gettó című darabot, leginkább a vilnai gettó könyvtárosának, Krucknak a naplójára támaszkodva, őt Fandl Ferenc adja olyan humanista értelmiségit hitelesen megformálva, akinek semmilyen körülmények között nem hajlik a gerince, nem kollaborál. Metszően tisztán látja, hogy mi történik körülötte, és hitelesen leírja. A vilnai gettót túléli, egy másikba szállítják át, ott hal meg, de a kordokumentum, amit készített fennmaradt.
A vilnai gettónak 80000 fogvatartottja volt, ebből nem egészen 16000-en éltek már csak, amikor a darabbeli történet kezdődik. Mindössze 3600-an menekültek meg. Ebben szerepe volt Gensnek, a zsidó gettóparancsnoknak is, aki azt a célt tűzte ki, hogy ahány embert csak lehet, megment. Ezért javasolta a fogvatartott művészekből a színház létrehozását is, mert így a társulat tagjainak munkaigazolványt tudott szerezni, ezzel bizonyítva a hasznosságukat, amivel pedig növelte az életben maradási esélyeiket. Harsányi Attila ellentmodásos embert játszik, olyat, akinek küldetéstudata van, de olyat, aki maga is öl, ha parancsba kapja, és azzal csitítgatja a lelkiismeretét, hogy csak ennek árán tud másokat megmenteni. És van akiket tényleg tud. A Rácz János alakította Weiskoph, zsidó üzletember, szabászatot nyit a gettón belül, mindennek behódol, csak a meggazdagodás érdekli. Czvikker Lilla Chaja, aki ünnepelt színésznő, kabaré énekesnő volt, és az előadásban is többször dalra fakad, gyakran áthallásos értelmet adva annak amit előad. Megalázzák nő létében is, ahogyan a sorstársait szintén.
Erőteljesen kifejező a tömeg
Máhr Ági, Baranyi Emma, Fazekas Júlia, Keresztes Sándor, Zalányi Gyula még a zsidó társulat tagjai, de csatlakozik hozzájuk a színház énekkara, a Miskolci Balett, és gyerekszereplők is. Béres, aki már Pécsen rendezte a darabot, nagyon tud sokakat mozgatni a deszkákon, erőteljesen kifejezővé képes tenni a tömeget, de úgy, hogy abban csaknem mindenkinek egyéni arca van, önálló személyisége, sorsa. Ugyanakkor egyszerre lépnek, ha Kozma Attila koreográfiája ezt igényli. Jávori Ferenc „Fegya” írta a húsba vájó, de életörömmel is teli, zömében klezmer zenét, amit a színház zenekarából kiválasztott muzsikusok nagy invencióval adnak elő. Teljes erőbedobás érződik mindenkin. Ez a történet igencsak megérintette a szereplőket, és megérinti a közönséget is.
Horesnyi Balázs szögesdróttal körülhatárolt, kegyetlen teret teremtett, olykor a szürke ezernyi árnyalatával „színezett”, festői megvilágítással. Pilinyi Márta szigorúan ragaszkodott a korhű jelmezekhez. Az a förmedvény, amit az előadás megelevenít, ha nem is pontosan egykori formájában, de jelen van a mai világunkban is. Ember embernek mindinkább fenyegető farkasa. Ugyanakkor szerencsére jelen van a humánum is. Birkóznak egymással. A produkcióban ott a förtelem, ám a reménysugár ugyancsak.
