A Csinibaba felejthetetlen Mancijaként vált az ország egyik legkedveltebb színésznőjévé, de Nagy Natália számára az alkotás jóval többet jelent a színpadnál és a filmvászonnál. Humorral, öniróniával és mély emberismerettel mesél művészetről, gyerekirodalomról, nosztalgiáról, világsztárokról és az idő múlásáról.
Művésznek születik az ember, vagy azzá válik?
Chaplin, Picasso, Monet, Dali, Whitney Houston, Lionel Messi biztosan hordozták a génjeikben a tehetségüket. Picasso állítólag már kisgyerekként úgy rajzolt, hogy az édesapja, aki tanította a mesterséget, látva a tizenéves fia elképesztő rajztudását és tehetségét, le is tette az ecsetet. Polgár László, a Polgár-lányok édesapja azt állította – és be is bizonyította a lányai csodálatos eredményeivel –, hogy zsenit nevelni is lehet. Valószínűleg egyik lány sem született sakkozónak. Hogy Juditnak a génjeiben is már több volt, vagy egyszerűen harmadik gyerekként már a testvéreitől is tanulva nőtte ki magát a legnagyobbnak közülük, nem tudom.
Van benned félelem az alkotás során?
Nincs. Legfeljebb egy kis kíváncsisággal vegyes izgalom, hogy ülni fog-e a poénom. Illetve átmegy-e az, amit valójában el szeretnék mondani. A könnyű műfajnak titulált humort űzni nehéz, de visszaigazolás tekintetében meg talán a legjobbra van kitalálva. Ha felnevetnek, és őszintén nevetnek a poénon, akkor elég egyszerű levonni a következtetéseket. De ahogy a gólok között is, itt is van különbség. Hogy mitől sikeredik némelyik bravúrosra, nem tudom. Hajlamos vagyok azt érezni, hogy ahogy a sportban, a művészetben, de még a tudomány területén is, amikor felfedeznek, feltalálnak valamit, a szorgalom, a tehetség, a szerencse mellett már valami más is jelen van… Valamiféle isteni kegyelem? Nem tudom…
Szerinted a gyerekirodalmat gyakran alábecsülik, miközben talán ez az egyik legnagyobb felelősséggel járó műfaj?
Az írás felelősséggel jár, bárkinek is szánjuk a sorainkat. Bevallom, amikor a mesekönyveim írtam, sosem lebegett a szemem előtt a célcsoport. Egyszerűen csak olyat szerettem volna írni, ami szórakoztató. Gyerekek és felnőttek számára is.
Egy jó gyerekkönyv elsősorban a benne élő felnőtthöz vagy a gyerekhez szól?
Sokszor előfordult, hogy felnőttek vették meg maguknak a könyvem. Nemcsak a magukat „gyermeklelkűeknek” érzők, hanem azok is, akik kedvelték, amit korábban képviseltem a színpadon, és kíváncsiak voltak az írásaimra is. A szénanáthás ló című könyvemet pacinak is dedikáltam már. Állítólag hevesen prüszkölt, amikor részletet olvastak neki belőle.
Hiszel abban, hogy egy mese képes életpályákat, sorsokat módosítani?
Nem különösebben hittem ebben, de mivel lassan húsz éve dedikálom a könyveim, több szülő is elmesélte, hogy az első mesekönyvem, A Nap születésnapja hatására kezdett a gyereke a csillagászat iránt érdeklődni. Legyezgetné a hiúságomat, ha kiderülne, hogy az a magyar asztronauta, aki legközelebb kilép az űrbe, az én könyvemet hallgatta volna gyerekkorában.
Ha jól láttam, Farkas Bertalan írt ajánlót a mesédhez.
Igen. Nagyon kedveset. Azt mondta, hogy ha kapott volna meghívót, szívesen elment volna a Nap szülinapi bulijára. A férjem /Vincze Attila Tamás riporter – a szerk./ egyébként épp az idén készített egy interjúkötetet az első magyar űrhajósunkkal. Fantasztikus sztorikat mesélt. Szerintem ő nemcsak katonaként, hanem a kora, az életkörülményei miatt is egy fegyelmezettebb és szívósabb generációból való. Arról is mesélt, hogy a nyolcvanas években technikailag sem voltak az űrhajók annyira kényelmesek és automaták, mint a maiak. Viszont az űrhajósok kiképzése akkoriban jóval keményebb volt, mint a maiaké.
A Csinibaba-világ mennyiben a múlt feldolgozása, és mennyiben menekülés előle?
Inkább gyógyításnak tekinteném. Muszáj nevetnünk a rettenetes időszakokon és időszakokban is. Hihetetlenül felszabadító tud lenni. Akkor is, amikor benne vagyunk, és akkor is, amikor már véget ért. Nyilván könnyű mondani, de muszáj megőrizni azt a képességünket, hogy humorral tekintsünk az ilyen helyzetekre. A legsötétebb korszakok sem tudják felülírni, tönkretenni azokat a pozitív élményeket, érzéseket, melyeket történetesen éppen akkor éltünk meg. A film jól mutatja, hogy az emberek, legyenek fiatalok vagy idősek, ilyen érákban is próbáltak „életben maradni”: szerettek, nevettek, öleltek. Chaplint is nagyon szeretem, aki azt mondta, hogy az élet közelről nézve tragédia, távolról komédia.
A nosztalgia számodra inkább fájdalmas vagy gyógyító élmény?
Nagyon szeretek nosztalgiázni. Amikor túlságosan elérzékenyülnék, mindig Popper Péter szavai jutnak az eszembe. Azt mondja, hogy ne menj a romok közé, ne tocsogj a múltban. Én persze inkább a múlt szép „helyszínein” szeretek időzni, de tény, hogy azok között is vannak itt-ott romok. Azért azokon sem szökkenek át nosztalgiázás közben. Lehet, hogy van bennem egy kis mazochizmus? /nevet/
Mit őrzöl tudatosan a múltadból – és mit próbálsz elengedni?
Semmit nem engedek el, minden az életem része. Szeretem megélni a dolgokat. A vidámságot és a szomorúságot is. Így teljes, így kerek. Minden időszaknak megvoltak a szépségei, ahogy a fájdalmas pillanatai is. El lehet játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy ponton meg tudnád állítani az időt, és másik úton indulnál tovább, mint amit végül választottál, de rágódni azon, hogy miért a másikat választottad, tényleg értelmetlen önkínzásnak tartom.
Amikor egy világsztár aláírt fotóját tartod a kezedben, mit látsz inkább: a legendát vagy az embert?
Így bőven ötven felett, a megszerzett tapasztalataimmal már mindkettőt. Ráadásul néhányukkal tényleg levelezünk és leveleztünk is. Olyan ikonokkal, mint például a nemrégiben elhunyt Brigitte Bardot, a 91 éves Sophia Loren, vagy éppen a NASA Apollo-programjainak földi irányítója, Gene Kranz. Így sokan közelebb kerültek hozzánk. De olvastuk az önéletrajzi könyveiket is, láttunk róluk készült dokumentumfilmet, játékfilmet, így megláttuk az embert is a „legenda” mögött. Nagyon megható és felemelő a kézzel írott leveleiket vagy a dedikált fényképeiket a kezükben tartani.
Tanított-e valamit számodra a hírnév közelsége az emberi esendőségről?
Miközben hatalmas eufória volt megélni a Csinibaba sikerét a film minden alkotójának, mégis Tímár Péter csendes megjegyzése – amit a Csinibaba ovációs, állótapsos premierje után tett mosolyogva – minden ilyen pillanatban a fülemben cseng: a siker hiú zaj.
Van olyan találkozás vagy tárgy a gyűjteményedben, ami megváltoztatta a világról alkotott képed?
Nincsen. Nagyon stabil a világképem. Esetleg akkor változna némiképp, ha a még fel nem fedett UFO-akták egyike a birtokomban lehetne, vagy a Nobel-díjas Bryan Josephson brit fizikus telepátiával kapcsolatos kísérleteiből láthatnék. Tőle is van néhány dedikált fotónk.
El tudod engedni a műveidet, amikor már nem a tieid, hanem az olvasóké?
El kell engedni. Bocsánat, hogy megint őt idézem, de ezt is Tímár Péter mondta: a film egy tészta… Folyamatosan lehetne gyúrni.
Volt olyan időszak, amikor elhallgattál – nem alkottál? Mi történt akkor benned?
Amikor tíz év után eljöttem a L’art pour l’art Társulatból, akkor néhány hónapra elhallgattam. De ennek megvolt a pozitív hozadéka is. Kellett egy kis szünet, hogy végiggondoljam a múltat, és kitaláljam a jövőt. Hamarosan elkezdtem énektanárhoz járni. Összehoztam az első szólólemezem, Zsákbamacska minden nő címmel, amire a hatvanas évek dalaiból gyűjtöttem össze húszat, és azzal kezdtem turnézni.
Mit veszít egy művész, ha túl jól alkalmazkodik a világhoz?
Szerintem nyer. Abból táplálkozik. Azzal veszít, ha elszakad tőle. Így van ez a politikusokkal is. Mindkét csoport hajlamos magát valami földtől elrugaszkodott, érinthetetlen és sérthetetlen földön kívüli lényként definiálni. Ettől még nyilván előfordul, hogy úgy főzök reggel kávét, takarítom ki a lakást, vagy éppen jutok el A pontból B pontba, hogy nem emlékszem, hogy történt, mert közben valahol egészen máshol jártam. De ez a szórakozottság nemcsak a művészekre jellemző. Ezzel feltehetőleg sokan vannak így azok, akik megszállottan és teljes odafigyeléssel merülnek bele a munkájukba.
Fontos számodra, hogy nyomot hagyj magad után?
Igen, de azt is látom már, hogy mint a tengerparton épített homokvárat a tenger, úgy elmossa az alkotókat vagy épp az életművüket is az idő. Persze a gondolataik, festményeik, filmjeik, vagy épp a találmányaik hatása reméljük, nem múlik el. Nemcsak a közönségben „öröklődik át” a fiatalabb nemzedékekre, de a művészek egymást is inspirálják műveikkel. Egymásra rakódnak az alkotásokban is a korábbiak üzenetei. Ahogy a korábban említett zseni, Picasso is táplálkozott elődei, például Velasquez művészetéből. Az imádott Woody Allenem pedig azt mondta, hogy ő úgy szeretne halhatatlan maradni, hogy nem hal meg.
Mit szeretnél, mit vigyenek tovább az olvasóid akkor is, amikor te már nem alkotsz?
Csak azt, amit ők szeretnének tovább vinni.
Ha egyszer visszanézel az életművedre, mi lenne az, ami miatt elégedett lennél?
Mindent lehetett volna jobban csinálni. De minek gyötörjem magam ilyesmik miatt? Amúgy szerintem a Csinibaba Mancija most tiltakozna és kikérné magának. Szerintem azt mondaná, hogy a tóparti korlátos jelenetben nem tudott volna jobban pózolni Félix kamerája előtt. Ilyenkor jobb nem vitatkozni vele.
Szerinted mire való a művészet egy olyan világban, amely egyre kevesebbet figyel?
A saját magad szórakoztatására. Aztán ha van, akinek szintén tetszik, az majd veled tart, és együtt szórakozik veled. Ennél többet a mai, ingerekkel, impulzusokkal és látványos mutatványokkal elárasztott világban nem hiszem, hogy lehet tenni.
Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznod, mi tart életben alkotóként, mi lenne az?
Azok szeretete, akiket meg tudtam nevettetni, és akiknek örömet tudtam adni.
Írta: Bátor-Baranyi Márton
