Április 2-án kerül a mozikba Pálfi György új filmje, a Tyúk, amely nemcsak különleges történetével, hanem megvalósításával is kilóg a hazai mezőnyből, ugyanis egy tyúk a főszereplőre, mi több magabiztosan húzza maga után a mozi vezérfonalát. Halász Árpád állatkoordinátorral arról beszélgettünk, hogyan válik az állati ösztön filmes játékká, miként válhat egy tyúk hiteles főszereplő, és mi történik akkor, amikor a gondosan megtervezett jelenet találkozik a kiszámíthatatlan valósággal.
Mivel még nagyon frissek a Tyúkkal kapcsolatos élményeim, engedd meg, hogy rögtön egy „belsős” kérdéssel indítsak. Tudom, hogy nem használtatok CGI-t, de a rókás jelenetnél mégis azt éreztem, hogy ott mintha lett volna utómunka. Rosszul gondolom?
– Nem, nem CGI-ról van szó. A rókán volt egy nagyon vékony nyakörv és zsinór, ezt tüntettük el utólag. Amikor pedig lefut a tetőről és az autókra ugrik, ott valójában egy kutya van rókakosztümben. Pontosabban Eti kolléganő kutyája, akire méretre varrattunk egy rókakosztümöt. A fejénél kellett egy kicsit javítani, de minden feladatot az állatok hajtottak végre. Amikor például elütik a filmben a rókát, az is ez rókaszőrme volt, preparálva. Tehát amit a néző lát, az tényleg meg van csinálva – csak az illúziót finomítottuk utómunkában.
Tudom, hogy kerülöd az idomítás szót, inkább együttműködésként említed az állatokkal való közös munkát. Elmondanád kérlek, hogy mi a különbség a kettő között a gyakorlatban?
– Az idomítás kényszeralapú. Régen az állatot kivitték a forgatásra, és valahogy „megoldották” a jelenetet. Mi már tudatos tanítási módszerekkel dolgozunk. Ez egy együttműködés: felajánlok egy motivációt – esetünkben ételt – az állat pedig a viselkedésével jelzi, hogy elfogadja-e. Ha nem, akkor sem történik semmi, csak emelem a motivációt mértékét. Nincs kényszer, nincs stressz. Ez nemcsak szakmai, hanem etikai kérdés is.
Volt olyan pillanat, amikor a tyúk viselkedése miatt egy jelenet jobb lett, mint terveztétek?
– Igen, több is. Például a piacos jelenet szinte teljesen improvizáció volt. A tyúk hozta a saját természetes viselkedését, mi pedig követtük. Ugyanez igaz arra is, amikor a dobozból dugdosta ki a fejét és megkopogtatta a mellette ülő gengszter óráját. Nem akarom teljesen elspoilerezni a filmet, de a végén, amikor a gazdája kezét kapirgálja és csipkedi – az is egy olyan jelenet volt, amelynél az állat nem végrehajtott, hanem „karakterben” volt.
Ha már említed a piacot. Ott és az azt követő jelenetben történések sora zajlik. Hogyan lehet ilyen közegbe úgy beengedni egy állatot, hogy a hasznára legyen a jelenetnek?
– Úgy, hogy biztonságot adsz neki. A tanítás során eljut oda, hogy a feladatban érzi magát otthon. A tüntetéses jelenetnél például ott volt a tömeg, a zaj, a rendőrsorfal, a kamerák – de ő csak azt figyelte, mikor kapja meg a jutalmát. Volt, hogy be is sétált a tömegbe, aztán visszajött. Ez már a motiváció egy olyan szintje, ahol a külvilág kevésbé zavarja.
A film nemzetközi koprodukcióban készült. Hogyan talál egymásra egy magyar-görög-német stáb?
– Egyszerű oka van: Pálfi György nem kapott támogatást Magyarországon, ezért külföldön keresett lehetőséget. Nemzetközi fesztiválokra járt, ott próbált – csúnyán szólva – házalni a Tyúk forgatókönyvével, ott találkozott egy görög származású, német producerrel, aki azt mondta Gyurinak, hogy ha az eredetileg mexikói kartelt átírja görögre, akkor megveszik az ötletet. Így került a történet Görögországba. Viszont a producer kért referenciát arra is, hogy a tyúkokat hogyan lehet megtanítani a szereplésre. Itt kerültem én a képbe. A kutyaiskolában ugyanis mi nem csupán kutyákat, de oktatókat is képzünk és nekik az első és legfontosabb feladatuk, hogy hatással tudjanak lenni egy tyúkra. Értelemszerűen sok ilyen videónk van, azokból küldtünk ki a producernek, Thanassis Karathanosnak.
A sajtóanyag szerint 15 tyúkból választottatok ki 8-at. Volt köztük igazi filmes karakter?
– Igen, volt egy „tyúk-castingunk”. Hónapokon át teszteltük őket: ki hogyan fut, ugrik, marad helyben. Volt egy tyúkunk, aki konkrétan mindenben jó volt, neki még nevet is adtunk: Jóképűnek hívtuk. Egyetlen gond volt vele csupán, kicsit nagyobb volt a taraja, mint a többieknek, emiatt pedig nem vihettük el magunkkal a forgatásra, féltem, ha bekerül, akkor minden borul, látványos lesz a különbség. Az, hogy jó munkát végeztünk mi sem mutatja jobban, hogy még én magam sem tudom megmondani, melyik tyúk játszik egy-egy jelenetben. Görögországban még vásároltunk a főszereplők mellé egy helyi gazdától vágás előtt álló öreg, letolt tyúkokat, ők voltak a kaszkadőrtyúkok. A mi tyúkjaink csinálták a fő feladatokat, a görögök pedig „Jackie Hen”-ek voltak. Őket kapták föl, vették ki a ládából tették be a dobozba és ők sétáltak el a robbanásnál is, mint Stallone. Ugyanakkor volt például egy filozófus típus, aki lassabban, megfontoltabban reagált – ezeket a karakterjegyeket használtuk is.
Az állatok testi és lelki épsége az elsődleges – ez evidens. Mennyire nehéz ezt elfogadtatni egy filmes stábbal, ahol minden perc pénz? Volt konfliktus ebből kifolyólag a forgatáson?
– Nehéz volt, főleg a görög stábnál. Számukra ez „csak egy tyúk” volt. Sokszor fizikailag kellett megakadályozni, hogy átsétáljanak a jeleneten. Idő kellett, mire megértették, hogy ez így működik. A film közepén azért elkezdték megérteni, hogy miről is van szó, illetve tisztelettel voltak az állatok felé is, de nem mondom, hogy könnyű volt. Volt például egy drónos, aki azt mondta: az ő drónja elől minden állat elfut. Aztán amikor látta, hogy a tyúk nem mozdul, odajött és elismerően kezet fogott, mondván ő ilyet még nem látott.
Mi volt a legabszurdabb pillanat a forgatáson?
– Folyamatosan voltak ilyenek. Például esőben, áram alatt lévő eszközökkel kellett dolgozni. Volt egy hajszárító is, aminek meg volt égve a nyele, de hoztak mellé gumikesztyűt – esőben így fújtuk a meleg levegőt a tyúkokra. De ezek inkább a forgatási körülményekből fakadtak. A tyúkokkal nem volt probléma.
Volt olyan jelenet, ahol a tyúk ellopta a show-t az emberek elől?
– Igen, a karórás jelenetnél. A tyúk tökéletesen hozta a feladatot, a színész viszont nem tudta jól időzíteni a reakcióját. Negyven percig próbáltuk felvenni, én végig térdeltem az asztal előtt. Ilyenkor látszik, hogy az állat sokszor pontosabban, kiszámíthatóbban működik, mint az ember.
