Sok tekintetben megtört a teste. Soványan, botra támaszkodva érkezik, de igencsak érdeklődő tekintettel. Ahogy mi kíváncsi szeretettel megmustráljuk őt, mintha érdeklődve kérdeznénk, hogy is van most vele, ő is végignéz rajtunk. Nem oltják el egészen a nézőtéren a lámpákat. Láthatók vagyunk számára, és mohó figyelmünkkel adjuk neki az energiát. Búsásan visszaadja nekünk. Oda-vissza „sugárzás” ez köztünk.
Azért föl lehet állni
Meséli a családja történetét, betegségeket, szenvedéstörténeteket, melyekből azért föl lehet állni, vagy talán egészen mégsem. Fényes bizonyítéka annak a mondásnak, hogy szenvedés nélkül a mosolynak nincs aranyfedezete. Látszik, hogy időnként állni is nehezére esik. Olykor mégis mellőzi a botját, mintha nagy túrára indulna, feltehetően akkora nekirugaszkodással, föl-alá jár a deszkákon.
Ő írta a szöveget, vagy két hónap alatt, Kárpáti Péter dramaturg bábáskodott a születésénél, miután felkérték az Örkény Színházból. Előtte már Novák Eszterrel, aki jó néhányszor rendezte, tervezték, hogy csinálnának valamit közösen. Most ő állította színpadra ezt a zsigerből jövő „vallomást”. Valószínűleg közel sem hagyományos rendezés volt ez, inkább bensőséges alkotói szimbiózis. A múlt visszaidézése a jelenbe, és a jelenből való újra gondolása, sőt újra érzése a múltnak.
Az előadás formája némiképp hasonlít a stand up-hoz. Cserhalmi mond és mond egy szövegfolyamot, a leggyakrabban velünk szembe fordulva. Nagyon ragaszkodik a saját szövegéhez, ami nem mindig jut eszébe. Ha csak egy mondat végi szó nem jön a nyelvére, azt sem pótolja sebtében rögtönözve mással, pontos akar lenni, ragaszkodik az általa leírtakhoz, és ilyenkor a színpad jobb oldalán jól láthatóan ülő súgóra néz, vagy int neki, de akár szól is, hogy mondja. Sütő Anikó kottaállványon elhelyezett szövegkönyv mögött ül. Szép a kettőjük feltehetően a szövegtanulás közbeni összeszokottság bizalmán alapuló együttműködése, és ahogy Sütő minden rezdülésre figyel. Cserhalmi tekintetéről lerí, tudja, hogy számíthat rá. Kicsit olyanok, mint az artisták, akik határtalan bizalommal egymás kezébe teszik az életüket.
Újra rákap a színpad ízére
Egyébként Cserhalmi estje is „halálugrás”. Ennyi év után csaknem egyedül, civilnek ható ruhában, tehát hangsúlyozottan a saját személyében, kilépni a deszkákra, az bizony felér egy valódi halálugrással. Kezdetben érződik is az elfogódottság, az izgalom. „Csikorogva” megy egy és más. Olykor döccennek a szavak. Befejezetlenek maradnak gesztusok, nem biztos, hogy kifejezik azt amit akar. De aztán belelendül. Újra „rákap” a színpadi lét ízére. Gyakran már nem arra koncentrál, hogy eszébe jusson a szöveg, hanem önkéntelenül feltolul belőle a közlendő, és viszi magával a hév. Áradnak belőle a mondatok, hogy akár ismét elapadjanak, megint kihagyjon a memóriája, ami persze zavarja. Ám később már ez sem szegi kedvét, ebből is viccet csinál. A humora, ami olykor finoman szarkasztikus, máskor epésen gunyoros, amúgy is mindvégig vele van. Segíthette a túlélésben.
Sztár volt, és tulajdonképpen visszavonultan is az maradt, ha interjút ad, hír jelenik meg róla, váltig érdekli az embereket. Időnként hallatja a hangját fontos társadalmi kérdésekben. Olykor mázsás súlyú megszólalásai vannak. Betegségei rendre sokakból aggódást, együttérzést váltottak ki. És sajnos volt belőlük bőven, ezeket nem verte nagydobra, de hadititokként sem kezelte. Most azt mondja, hogy ennyi nyavalya, műtétek sora után már nem illene életben lennie. Időnként dalra fakad, Szép András empatikus billentyűs, olykor hegedű kíséretével. Roszik Hella meg-megjelenik, ő szintén hegedül, énekel, ami hol hozzásimul Cserhalmi közlendőjéhez, vagy éppen némiképp kontrakarírozza azt. Olykor keményen kopogósak a mondatok, máskor már-már elérzékenyülősek.
Vihart vetett és vihart aratott
A második részben idéz abból a Székfoglalóból, amivel négy évvel ezelőtt a Magyar Művészeti Akadémián rukkolt elő. Vihart vetett és vihart aratott. Nem ünnepien fennkölt beszéd volt ez, hanem keményen szókimondó, metszően okos eszűen kritizáló. Legendássá vált. Azt mondta például, hogy „Isten ne adja, hogy ebben a hazában megint bizonyítani kelljen, hogy ki a jó hazafi!”
Gyakran felkiáltójelként volt jelen a színpadon. Lakmuszpapírként mutatta meg, hogy ez sincs rendben, az sincs, meg amaz sincs. Feltehetően az örök nyughatatlansága hajtotta újra és újra előre. Egyszer azt nyilatkozta nekem, „valószínűleg alkalmatlan vagyok arra, hogy kialakítsam a belső jó érzést.” Most pedig mintha mégiscsak meglenne ebből valami. Nem ritkán kiegyensúlyozottnak tűnik a belső harmóniáról tanúskodó mosolya, miközben rengeteg zaklatottság is van ebben a széles érzelmi amplitúdójú produkcióban.
Mindig újra gondolta önmagát, sportot űzött a maximalizmusból. Amikor filmek garmadájában játszott, és szinte le sem jött a színpadról, akkor is megkérdőjelezte amit csinált. Testi kondíciója, mozgáskészsége bámulatos volt, a filmek jelentős részében maga csinálta a kaszkadőr jeleneteket is. Most a lelkét „izmosította meg” annyira, amilyen valaha a teste volt. Az irigylésre méltó lelkierő pótolja a fizikait.
Több mint 200 filmben szerepelt. Például András Ferenc mozijában, a Dögkeselyűben, feldühödött taxisofőrt ad, aki miután a rendőrség nem látta el megfelelően a feladatát, maga indul el kiharcolni az igazát. Meglehetősen szép alakítást nyújt az Eszter hagyatéka című film úri, elegáns, nagyot mondó svihákjaként. És örömmel vette, hogy lánya, Cserhalmi Sára is szerepet osztott rá a Drága besúgott barátaim című filmjében.
Oszlopos tagja, egyik alapítója volt a Katona József Színháznak, aki például látta Coriolanusként, fékezhetetlen őserőként, soha nem felejti, ahogy A mizantrópban világfájdalmas embergyűlölőként is igencsak emlékezetes. És még mennyi mindenben!!! Köztük ez a fájdalommal, hihetetlen energiával létrehozott, önfeltárulkozó est az egyik legemlékezetesebb.
