Szívmelengető történet a Sopro – Suttogás a sötétben előadása, ami méltán nyerte el, Bocsárdi László rendezésében, a Magyar Színházak 38. Kisvárdai fesztiváljának fődíját, a főszereplője, Méhes Kati pedig életműdíjat kapott.
Méhes Kati gyönyörűséges idős nő, kívül-belül. Karizmatikus személyiség, szép, sugárzó arccal, kifinomult, fölöttébb kifejező mimikával, jelentéssel teli gesztusokkal, jó alakkal. Megértés, bölcsesség jóság árad belőle. Ahogy belép Kisvárdán a Művelődési Központ színpadára, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásába, kapásból meg lehet szeretni.
Kiváló emberismerő
Háttérembert, súgót játszik, olyan kiváló szakembert, akit mindenki szeret a társulatban, a munkája miatt ismer is mindenkit, jóban is van a színház valamennyi tagjával. Kiváló emberismerő, roppant empatikus, pontosan tudja, hogy kinek, mikor, hogyan kell súgni, kinek mire van szüksége. Tűr, ha kell, hiszen a súgó a próbákon gyakran ütközési pont, csitít, nyugtat, ha arra van szükség. Meghallgat, megért, tanácsot ad, pontosan, kiváló ízléssel látja mi jó, mi nem, átéli bárki gondját.
Tarr Marinak, a Madách Színház legendás súgójának, azt mondta Psota Irén, ami tőle aztán igazán ritka elismerés volt, hogy ugyanolyan nagy művész, mint ő, csak nem látszik. Bár Tarr, aki Tarr Béla filmrendező édesanyja volt, és csaknem hosszú élete végéig súgott, csinált magának egy önálló estet, Mesék a súgólyukból címmel, amin ragyogó előadókészséggel elképesztő történeteket mesélt, hogy mi minden esett meg, mikor hogyan kellett résen lennie. Az általa súgott darabok szövegét rendszerint kívülről tudta, mert azt mondta, neki nem a példányt kell néznie, hanem a színpadot ahhoz, hogy minden kis eltérést a megszokottól észrevegyen, és, ha szükséges, segíteni tudjon.
A sírása közben volt egy mondata
Így például, amikor ő a színpad egyik oldalán állt takarásban, mert a súgólyukat már csak ritkán teszik be, egy színésznő pedig a másik oldalon, szerepe szerint neki háttal zokogott a deszkákon, és a sírása közben volt egy mondata, észrevette, hogy leheletnyivel hosszabb a sírás a megszokottnál, és besúgta a mondatot. A színésznő a jelenet után hálálkodva, csodálkozva ment oda hozzá, hogy honnan tudta, hogy segítenie kellett?
Hát ez a súgó művészete. Tiago Rodrigues ilyen művész-súgóról ír jó érzékkel a darabjában, nagyrabecsüléssel, kiadós szeretettel, és humorral, ami színházban nélkülözhetetlen. Írhatott volna például öltöztetőről is, de Ronald Harwood már megtette, egykor Haumann Péter a Madách színházban remekül játszotta az Az öltöztető címszerepét. Közel 20 éve pedig a Pesti Színházban Eberhard Streul monodrámáját, A kellékest mutatták be, akit Kern András még mindig játszik. Az egy kicsit show műsor, esztrád, a színész csillogtathatja, hogy mi mindent tud, mennyire virtuóz.
Bocsárdi László azonban másmilyen színházat csinál. Lélekbe jobban belevájót. Fájdalmasabban szépet. Nem ritkán akár kegyetlenebbet. Megmutatja a színház akár eldurvuló hétköznapjait, „rögvalóját”, azt, hogy egyáltalán nem szelíd intézmény, hogy hasonlóan erőteljes drámák csiholódnak benne, mint a darabokban, ugyanakkor, akarja-nem akarja, fel is magasztalja, hiszen nem titkolhatja, hogy ő is ebben a közegben él, és mint oly sokan, szintén szerelmes belé.
Igaz, vannak benne rútságok is, de az nem vitatható, hogy sok megszállott dolgozik benne, aki a színházra ráteszi az életét. Maga Bocsárdi is ilyen, és ilyen emberekkel szeret dolgozni, ezúttal ilyeneket mutat meg a színészek segítségével.
Több alakot is megformálhatnak
Méhesen és az igazgatót alakító Szabó János Szilárdon kívül, mindenki több szerepet ad. Akár Szophoklész, Molière, Csehov darab részletében egy-egy szereplőt, akár a jelenben valakit. Hol megidéződik egy-egy előadás, hol visszacsöppenünk a mába. Bartha József látványtervező, Szőke Zsuzsi jelmeztervező bírják ötletekkel, hogy ezt hihetővé tegyék. A színészek, Moldován Blanka, Nagy Csongor Zsolt, Orbán Zsolt, Diószegi Attila, Budizsa Evelyn, meg persze élvezik, hogy több alakot is megformálhatnak. Klasszikus hősök és mai emberek. Tragikusak és komikusak. Szerepük szerint kisszerűek és nagyszerűek. Széles érzelmi skálán mozoghatnak, egymástól nagyon elütő karaktereket formálhatnak meg. Bányai Tamás fénytervező izgalmasan megvilágítja őket. Hiába Suttogás a sötétben a produkció címe, se ő, sem Bocsárdi nem játszatja olyan bágyasztó sötétben az előadást, mint ahogyan az a cikkhez kapott fotókon látszik. A kisvárdai fesztivál évek óta fotós gondokkal küzd, ami azért is probléma, mert így rosszabb képet mutat magáról, mint amilyen. Az idei fesztiválon az előadások jelentős része színvonalas volt, ellentétben a róluk készült képekkel.
A szatmárnémetiek produkciója egészen kiváló, amihez csak gratulálni lehet. Kár, hogy ebből a róla készült fotók édeskeveset tükröznek vissza.
