Harsányi Gábor a mai napon ünnepli 81. születésnapját. A színművész hálás a sorsnak, hogy gazdag életművet és szerető családot tudhat maga mögött, de a közelmúltban átélt stroke is emlékeztette az idő múlására. Már rehabilitálódik, dolgozik, szinkronizál, ír, és továbbra is tervei vannak.
A Fecsegő kulisszák sikere után új történetekkel készül, miközben életműfilmjét és az Édes alkony megfilmesítését is szeretné megvalósítani. Úgy vallja: addig erős az ember, amíg céljai vannak, és amíg képes valami szépet, maradandót létrehozni, akár nyolcvan felett is még.
Ma ünnepli a 81. születésnapját, vagyis már egy éve a nyolcvanasok között jár. Milyen benyomásai vannak erről az életszakaszról? Más belülről megélni, mint amilyennek fiatalabban elképzelte?
– Elég vegyes. Egyfelől nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megérhettem, ráadásul úgy, hogy közben felhalmozhattam egy szép életművet és egy szép családot. Ez nekem nagyon sokat jelent. De azért vannak felhők is. Nemrég volt egy kis „csingilingi”, ahogy én mondom: csöngettek egy kicsit odafentről.
Felkeltem délelőtt, elindultam, és egyszer csak belezuhantam egy sötét folyosóra. Mintha víz alól hallottam volna a fiam hangját, hogy „add ide a kezed”. Aztán már azt hallottam, hogy kiabál: apámnak lebénult a bal oldala. Kijött a mentő, bevittek, és kiderült, hogy stroke ért. Óriási szerencsém volt, mert nagyon gyorsan kórházba kerültem, és nagyszerű mentősök, nagyszerű orvosok segítettek.
Pár nap alatt rendbe hoztak. Most rehabilitáción vagyok, de már dolgozom, szinkronizálok, írogatok, és készülök a nagy álmomra is: egy életműfilmre.
Nagyon erős, ahogyan erről beszél. Honnan van Önben ez a lendület és tartás?
– Talán abból, hogy mindig kell valami munka. Ezt ajánlom a nyugdíjasoknak is: akkor is találjanak maguknak feladatot, ha úgy érzik, már nincs rájuk szükség. Lehet az családon belüli segítség, gyereknevelés, barkácsolás, írás, bármi. A lényeg, hogy legyen valami, ami mozgatja az embert.
Én például nemrég írtam egy könyvet – a Fecsegő kulisszákat – és közben próbálok szembenézni a realitással is. Az idő vasfoga megeszi az ember sejtjeit, az idegrendszerét, az izmait, ezt nem lehet letagadni. De lehet tenni ellene.
Én például nagyon fontosnak tartom a lábedzést, a mozgást, a légzőgyakorlatokat. Szeretem a küzdősportokat, a karate formagyakorlatait is – persze már nem arról van szó, hogy tatamira megyek küzdeni. De a légzés, a reggeli hideg-meleg vizes zuhany, a rendszeres mozgás sokat jelent.
Nyolc évtized távlatából mire a legbüszkébb: a szerepeire, az alkotásaira vagy arra az emberre, akivé közben vált?
– Ez a nyolc évtized nem volt egyszerű. Hatalmas hullámok és hullámvölgyek voltak benne, amelyeket meg kellett élni, át kellett hajózni. De azt kell mondanom, hogy küzdelem nélkül talán nem is ért volna ennyit az egész. Ami csak úgy az ember ölébe hullik, az nem ad akkora boldogságot, mint amiért meg kell harcolni.
Voltak időszakok, amikor nem nagyon volt munkám, és közben ott volt a család, a három gyerek. A gyerek – ahogy mondani szokták – minél nagyobb, annál több ráfordítás kell. Ha azt kérdezi, mire vagyok büszke, akkor arra mindenképpen, hogy mindhárom gyermekem tanult, magasan kvalifikált, a munkájukban sikeres emberek lettek. Ez óriási öröm számomra. És persze örömet ad a szakma is, de nálam a család nagyon fontos.
Sokszor mondják, hogy egy művész életében választani kell család és karrier között. Ön szerint össze lehet egyeztetni a kettőt?
– Nagy vita ez. Van egy jó barátom, aki mindig azt mondja: vagy család, vagy karrier. Ebben van igazság, mert a színművészet és általában az érvényesülés egy embert kíván. Azzal foglalkozni kell, menni kell utána. Ha mellette ott van egy feleség, három gyerek, iskolák, óvodák, akkor sokan azt mondják: ez már nem megy.
Én annak vagyok a híve, hogy meg kell próbálni a kettőt együtt. Mert ez később meghálálja magát. Amikor az ember időskorában kijön a hálószobából, elindul a fürdőszoba felé, és egyszer csak lezuhan egy sötét folyosóra, akkor nagyon jó, ha ott van egy fiatal srác, aki azt mondja: mentőt azonnal. Nekem a fiam ott volt. Ez nem kis dolog.
A Fecsegő kulisszák történetei nagy sikert arattak az interneten, később könyvben is megjelentek. Meglepte, hogy a közösségi médiában is ekkora igény van az ilyenfajta klasszikus történetmesélésre?
– Igen, szerették. Van olyan novella, amelyet több százezren láttak, sőt az elsők között volt olyan is, amelyet egymillió ember nézett meg. Ez nagyon jó érzés, de közben az internet nekem nem mindig egyszerű. Egy telefonnal veszem fel az egészet, nem stúdiókörülmények között. Amikor fel kell tenni a Facebookra, mindig gyomorgörcsöm van. Szólok a fiamnak, ő meg odanyúl, megnyom ezt-azt, és már megy is a dolog.
Én meg csak állok, hogy nekem miért nem megy. Ezt meg kell tanulni. Többek között emiatt is nagyon fontosnak tartom az időseknek szóló számítógépes tanfolyamokat. Továbbá azt is, hogy ismerkedjünk a mesterséges intelligenciával. Lépést kell tartani a korral. Nem szabad elmaradni.
A nézői visszajelzések alapján most is várják Öntől az új történeteket. Folytatódik a Fecsegő kulisszák?
– Egy kicsit leálltam most a történtek miatt, de kapom a kommenteket, hogy mi van, látjuk, jobban vagy, gyerünk, csináld tovább. Nagyon köszönöm azoknak, akik kitartanak mellettem. Készülök is egy aranyos dologgal, Egy nagyon kedves novelláról van szó, csak még kell egy kis idő. Reménykedem, hogy lesz még lehetőségem megcsinálni.
Azt mondja, lépést kell tartani a korral. Milyen érzés volt megélni ekkora technikai és társadalmi változásokat?
– Hajam az égnek áll, ha belegondolok. Amikor főiskolások voltunk a hatvanas években, beszélgettünk a fiatalokkal, hogy egyszer majd lesz egy olyan kütyü, amit a kezedben tartasz, és úgy tudsz telefonálni, hogy látod a másikat. Erre a lányok mondták: „Jóisten, akkor állandóan sminkelni kell?” Akkor ez még fantáziának tűnt, most meg tessék, hol tartunk. És nemcsak technikailag. Hány rendszerváltást, hány korszakot megéltünk! Én már azt sem tudom, honnan számoljam. De azt kívánom, hogy legyen béke, a fiataloknak, a gyerekeinknek és az unokáinknak legyen lehetőségük. Nekünk pedig még egy picit legyen jó, és ha lehet, jöjjön még egy nagy durranás.
Mit mondana ma annak a fiatal Harsányi Gábornak, aki 1964-ben felvételt nyert a Színművészeti Főiskolára?
– Azt mondanám neki: az alapvető hozzáállásod rendben van, de nézz jobban körül. Figyeld a körülményeket, figyelj oda a másik emberre, figyelj a találkozásokra. Ne halassz el olyan kapcsolatokat, amelyek aztán soha többé nem jönnek vissza. És tanulj, tanulj, tanulj. Azt is mondanám neki, hogy az angolt rendesen tanuld meg.
Nekem volt egy amerikai történetem a saját darabommal, a Börtönszínház angol nyelvű változatával. Nagyon izgalmas volt, de ott is éreztem, milyen fontos lett volna még biztosabban tudni a nyelvet. Az akcentus persze ott van az emberben, de ha az ember színész, akkor ezzel is dolgoznia kell.
A saját darabjával Amerikában is sikert aratott. Mit jelentett ez Önnek?
– Nagyon sokat. Angol nyelven játszottuk, és megkaptam a legjobb férfi alakítás díját. A darab tulajdonképpen a képesség és a tehetség harcáról szól. A nyolcvanas években írtam, amikor eljöttem a Thália Színházból, és nagyon szomorú időszakot éltem.
Az első előadás katasztrófa volt, alig ültek a nézőtéren, de a másodikra, harmadikra már megtelt, mert elterjedt a híre, hogy ez egész jó. Mehettünk volna még többször is, csak nem volt pénzünk repülőjegyre. Ebből is szeretnék még egy szép filmet csinálni. Húsz éve próbálkozom vele, de sajnos egyelőre nem jött össze.
Többször említette, hogy szeretne még filmet készíteni. Mi az a nagy álom, amit mindenképpen szeretne megvalósítani?
– Van egy színdarabom, az Édes alkony, amelyet nagyon szeret a közönség, és ebből is szeretnék filmet csinálni. Tárgyalgatok róla, tetszik is azoknak, akik olvasták, csak hát, mint mindig, a pénz hiányzik. Az orvosom is azt mondta nekem: „Mit akar még? Még egy koronát a fejére? Örüljön, hogy rendben van, örüljön, hogy szép életműve van.” És neki is igaza van, ilyenkor mindig elszégyellem magam.
Aztán mégis azt mondom: addig vagyok igazán erős az életben, amíg terveim vannak. A kollégáim is csúfolnak néha, hogy „Gabi, te még egy nagy durranást akarsz csinálni”. Igen, kétségtelenül erre vágyom. Szeretnék még valami szépet, valami maradandót létrehozni.
