Alföldi Róbert alakításában elementáris, düh, elkeseredés, sőt agresszió van. Nagy színészként játszik nagy színészt A színházcsinálóban, az Átriumban, az Orlai Produkció égisze alatt.
Forr benne az indulat. Akár felénk fordulva sorolja és sorolja a bajait, szemrehányásait. Sokszor mintha személy szerint a szemünkbe nézne. Csak csökkentik a nézőtéri fényeket, nem oltják el, így mindannyian jól láthatók vagyunk a számára. Érezhetően elege van mindenből és mindenkiből. Totálisan teli van a hócipője. Bruscont adja, a Nemzet Színészét. A nagy bölény színészóriást, aki imádja ajnározni magát, és ezt másoktól is elvárja az irányába. Úgy érzi méltatlan helyzetbe került a saját hibáján kívül. Kiakadt rendesen, és ez az állapot valószínűleg állandósult nála. Nem értékelik kellőképpen sem őt, sem a kultúrát.
Nagy színész
Turnéja során porfészkekben kell fellépnie. Ennek a Bruscon nevű, amúgy nyilvánvalóan tényleg kiugró formátumú színésznek feltehetően minden porfészek, ami nem a Nemzeti színpada. Ő a nagy hősszínész, a nagy vígjátéki színész, úgy egyáltalán, a nagy művész elegye. Tessék előtte hódolni, tessék neki gazsulálni!!!
Elvégre Alföldi magát Istent is játszotta az Átriumban, most eljátszik egy olyan embert, aki már-már istenségnek képzeli magát. Jutalomjáték ez számára, ahogy csaknem minden. Szokták mondani, hogy nincs kis szerep, csak kis színész, de színpadon őt hosszú-hosszú idő óta nemigen láthattuk epizódszerepben. Mondhatni állandósult főszereplő. Na jó-jó, A Fekete Péterben, a Centrálban az epizód és a főszerep között lavíroz. De aztán?! Ha megjelenik általában a középpontban van, ami amúgy jól áll neki, ahogy most is. Pláne, ha Pelsőczy Réka rendező, akit idáig ő rendezett, és szinte állandósult dramaturgja, Bíró Bence, még a szöveget is előzékenyen hozzá igazítják. Jól érzékelhetővé teszik, hogy bár a szerző, Thomas Bernhard instrukciói szerint német nyelvterületen járunk, azért mégiscsak „kishonunkban” senyvedünk. És a világvégi lepukkant „műv. ház”, akár egészen hasonlatos lehet az Átriumhoz.
Vizslató tekintettel bámul
Az amúgy is a stand up műfajához közelítő produkcióba még írtak Alföldinek egy kimondottan magyarországi részt. Régies meghatározással nagy-monológot. Lehuppan hozzá a felénk fordított székre. Vizslató tekintettel bámul minket. Szemrehányás áradatot zúdít ránk. A közönségről is megvan a véleménye. No meg a kőszínházakról szintén, amikről azt gondolja, ha egy rakás szart tennének a színpadukra, akkor is sikert aratnának vele. Kiosztja a művészszínházakat is. Meg az alternatívokat. A fiatal kollégákat, akiknek nem érteni a beszédét. A nőket, akik szerinte nem hajlandók a deszkákon pokolra menni. Temérdek mindenben igaza van. Sok mindenben erőteljesen túloz. A fölényeskedő gúny eltorzítja a véleményét. Förmedvényesen felhúzza magát. Már-már attól lehet tartani, hogy eldurran az agya. Netán ott lesz az orrunk előtt rosszul. Ültében is jóformán megtántorodik. De a kifogyhatatlannak tűnő mérge újra és újra feltölti energiával, ami csaknem kipukkasztja. A szerep szerint van ebben hisztéria, saját személyének a agyonértékelése, önajnározás, karikírozás, ám van bölcsesség, rengeteg tapasztalat, tisztánlátás szintúgy.
Bruscon figurája rendkívül összetett. Úgy tragikus, hogy fölöttébb komikus is. Szeszélyesen kiszámíthatatlanok a hangulatváltásai. Hol szörnyeteg, hol szinte mézesmázos, csaknem vajra lehet kenni. Vagy ezt csak megjátssza, amikor már ő is érzi, hogy fölöttébb elvetette a sulykot. Időnként nehéz eldönteni, hogy mikor őszinte, mikor nem, mert tulajdonképpen az egész élete színjáték. Összeforrt a hivatásával.
Félnek tőle, de ki is nevetik
Két fiatal tanítványával turnézik. Szapulja őket rogyásig, sportot űz az egrecíroztatásukból. Se a szövegtudásuk, se a hangsúlyaik, se a mozdulataik nem felelnek meg neki. Agyongyakoroltatja őket. Rájuk förmed, kiabál velük. Szinte mosórongyként felmossa velük a padlót. Olykor kifejezetten élvezi a megalázásukat. László Lili és Németh Áron Valentin érzékeltetik, hogy félnek tőle, de ki is nevetik, és közben azért tisztelik. Ők már egészen más korosztály. Máshogy játszanának, ha hagyná őket, de folyamatosan sakkban vannak tartva, hiszen Bruscon diktátori módszereket alkalmaz. A véleményével szemben nincs apelláta. Annak kell lennie, amit ő akar és punktum.
A felesége is a vándor trupp tagja, Buza Tímea alakításában. Sikerült „bocs., hogy élek” típussá alázni. Betegeskedve többet köhög, harákol, mint amennyit beszél. Ficzere Béla művelődésszervezőként a „ne szólj szám, nem fáj fejem” típusú szemlélet képviselője. Az arckifejezésén látszik, hogy magában pufog, ugyanakkor bármiben eleget tesz Bruscon szeszélyességének.
Kálmán Eszter díszlete néhány műanyag szék, asztal, meg fekete háttérrel a sivár színpad. Juristovszky Sosa jelmeztervezőként Bruscont is pusztán feketébe öltözteti, olyan semleges viseletbe, amiben bárki eljátszható. Alföldi pedig, Pelsőcy által is nyilvánvalóan erőteljesen inspirálva, magába sűríti, megszemélyesíti a kétségbeesésünket, reménytelenségünket, a súlyos értékvesztés miatti rémületünket, az ország-világ káoszát.
