Balázs Zoltánnak eszébe szoktak jutni tébolyultnak tűnő ötletek. Mondhatni, ez alapjárat nála. Most éppen a jeles dél-afrikai szerző, Can Themba Az Öltöny című novelláját vitte színre, de ez nem volt elég neki prózában, jazz-operát íratott belőle.
Peter Brooknak, aki mégiscsak a világ egyik legjobb rendezője volt, megtette a prózai verzió is. Ám Balázs szereti igencsak próbára tenni magát, meg azokat, akikkel dolgozik. Kieszelte, hogy legyen jazz-opera a produkció műfaja, ami hát ugye nem nagyon létezik. Na, jó, például azért Gershwin Porgy és Bess című művét szokták annak mondani, de azért vannak akik ezt is vitatják. Amúgy pedig az nagyszabású, ez meg egy kamaradarab. A zenéjét Kovács Adrián írta, meglehetős nehézségek elé állítva színészeket és zenészeket, no meg persze saját magát is.
Merész kockázatvállalás
A produkciót minap a Maladype Színház székhelyén, ahonnan sűrű külföldi portyázásaira is indul, Bánkon, a Mettrin Rendezvény- és Művészeti Központban mutatták be. A Fesztivál Plusz előadásai közé, némi merészségről is tanúbizonyságot téve, Peremartoni Krisztina válogatta be a Városmajori Szabadtéri Színpadra. Egy kamaraterembe való produkciót a 800 férőhelyes nézőtér elé, szabadtérre, nyilvánvalóan nem tökéletes akusztikai viszonyok közé hozni, az azért kockázatos.
A történet szerint Matilda csalja a férjét, aki rájön erre. Különös büntetést agyal ki, hogy a szerető ott hagyott öltönyét a felesége nap mint nap tekintse vendégnek, szolgálja ki, etesse, itassa, legyen kedves vele. A ruhadarab a szerető megtestesülésévé válik. A tárgy életre kel. Egykor az Állami Bábszínházban úgy adták elő Ligeti György Aventures című kis operáját, hogy egy férfi öltöny és egy női ruha mind jobban veszekedve, szaggatta szét egymást. A holt tárgyak életre keltek. Az Öltöny eddigi előadásain is a ruhadarabot mozdították meg, animálták. Balázs az ellenkező megoldást választja, a holt anyagot Fehér Ferenc táncos személyesíti meg. Ott téblábol a lakásban. Leleményes mozdulatokkal van útban. Ellehetetleníti a házaséletet. Felkiáltójelként, lakmuszpapírként, felhívja a figyelmet annak bajaira. Figyel. Mindent lát. Vagy éppen magát nagyon is aktivizáló szerető. Hol fantom, hol akár tüntetően jelen van. Érdekes lenne, ha netán ő ugyancsak dalra fakadna, de hát nem teszi, mozdulatokkal fejez ki mindent, vágyat éppúgy, mint agressziót.
Valószínűtlen hangok
Radnay Csilla Matildaként viszont káprázatosan énekel. Valószínűtlen hangok, például akár sikítófrászhoz hasonlatosak is, előtörnek belőle. Szerepe szerint szép és romlott, rejtélyes és szeszélyes. Kibírhatatlan, de kibírhatatlanul vonzó is. Veszettül, kikerülhetetlenül nő. Veszélyes. Bűnre csábító és bűnre kapható. Múlhatatlan fájdalmat okoz, a férjének pedig az a célja, hogy ezt hatványozottan adja vissza neki. Megkínozza. Zaklassa és felzaklassa.
Ennek érzékeltetésére Kovács közel sem könnyen dúdolható dallamokat írt. Egy részük tán a szó szoros értelmében is megkínozza a színésznőt. Élesek a stílus- és a hangulatváltások, olykor az égbe törően magasak, vagy bántóan élesek a hangok. Radnay a legjobban éneklő magyar színészek közé tartozik, így aztán abszolút állja a sarat. Ez bizony rendkívüli teljesítmény, nagy alakítás!
Bányai Kelemen Barna Philemon, a férj. Radnayról tudtuk, hogy remek a muzikalitása, nála számomra ez meglepetés. Nem kell olyan „futamokat”, szélsőséges dallamíveket „levágnia”, mint partnernőjének, sokszor csak morog, horkan, felszisszen, sóhajt, de ezt is megfelelő ritmusban, hangszínnel. Ahogy Radnay nőies, ő abszolút férfias.
Bántalmazzák egymást
Akár tökéletesen össze is passzolhatna Philemon és Matilda. Ám nem így van. Bántalmazzák egymást, csaknem a szó szoros értelmében letépik egymásról a bőrt. Úgy tudnak a másikra nézni, mintha szemmel gyilkolni akarnának. Végletesek, abszurdba hajlóak, ezért olykor nevetségesek, elviselhetetlenek, miközben fájdalmasan emberiek abból a szempontból is, hogy elcseszik azt, ami működhetne, tán eltolják az egész életüket.
Kovács Adrián az összeveszésekhez, csalódásokhoz, felhorgadásokhoz, kikészülésekhez hozzásimuló, időnként akár segélykiáltásként hangzó zenéjét öt tagú zenekar szólaltatja meg kiválóan, Szép András vezetésével. Együtt lélegeznek a produkcióval. Fönt ülnek a színpadon. Látszik az ő arcuk is, és tükröződik rajtuk a szituációk hangulata. Balázs tervezte a díszleteket, ami emberi bordák, gerincek imitációjából építkezik. A végkifejletkor Matilda ezekbe zárkózik, mintha elhatárolódna mindentől és mindenkitől. Ám nem lehet. Súlyos dolgoknak voltunk a tanúi. A dél-afrikai történet nálunk is gyötrően húsba vájó.
A közönség hosszasan, kiadós tapssal, bravó kiáltásokkal ünnepelte a produkciót.
