A fehéret 90 fokon mossuk című film egy rendkívüli nő, Bronja történetét meséli el, aki súlyos megpróbáltatásokkal, fájdalmas veszteségekkel és betegséggel néz szembe, mégsem veszti el az életbe vetett hitét. A szlovén bestseller alapján készült alkotás a drámaiságán túl a humor, az emberi kapcsolatok és az élethez való ragaszkodást mutatja meg a legnehezebb helyzetekben is.
Az Arany Mimóza-díjas szlovén színésznő, akit pár napja, az 51. Mojkováci Őszi Filmszemlén a legjobb női főszereplőnek választottak a Pepita magazinnak elmondta, hogy számára Bronja megformálása nem csupán egy emlékezetes filmszerep volt.
Lea Cok a fájdalom és a humor egyensúlyáról, a kirekesztettségből nyert erőről, a családi kapcsolatok értékéről és arról mesélt, mi segítette abban, hogy ne veszítse el önmagát egy megrázó történetben.
Hogy tetszik Budapest?
– Imádom Budapestet! Mindenekelőtt az embereket: csodálatosak, nyitottak és nagyon kedvesek. Az építészetet is szeretem, annyi minden történik Budapesten. Nagyváros, rengeteg látnivalóval, és igazán jól érzem magam itt. Vissza fogok térni!
A film alapjául szolgáló regény rendkívül népszerű Szlovéniában, több kiadást is megért, és generációk olvasták. Mekkora volt a nyomás rajtad, amikor megkaptad a szerepet? Volt egyáltalán?
– Talán az elején igen. Amikor megkaptam a szerepet, leginkább az foglalkoztatott, hogyan fogom megformálni Bronját. Nem mások elvárásai miatt aggódtam, hanem azért, mert hatalmas kiváltságnak éreztem, hogy belebújhatok egy ilyen hős bőrébe. A lehető legjobban szerettem volna bemutatni őt.
Aztán rájöttem, hogy a nyomást sokszor mi magunk helyezzük a saját vállunkra. Néha azért, mert nem bízunk eléggé önmagunkban. Én viszont bíztam a történetben, hiszen mindez már megtörtént, nekem pedig az volt a dolgom, hogy átadjam magam neki, és a lehető leghitelesebben mutassam meg Bronja erejét, amellyel képes volt túljutni a nehézségeken.
Mennyiben látod másként a történetet, mint amikor először találkoztál vele?
– Ha lehetek veled őszinte, csak akkor olvastam el a könyvet, amikor megkaptam a szerepet. Nagyon empatikus ember vagyok, és sokan mondták, hogy nem mernek belevágni az olvasásba, mert túlságosan megviselné őket a történet. A annyira megérintett, hogy mindig a kádban olvastam. Valahogy így tudtam igazán belemerülni.
Rengeteg párhuzamot fedeztem fel a saját életem és Bronjáé között. Ő is orvos szeretett volna lenni, ahogyan én. Rengeteg egybeesést találtam a történetben, amelyek miatt úgy éreztem, mintha valami vezetett volna ehhez a szerephez. Minden adott volt ahhoz, hogy eljátsszam őt.
Bronja történetében a fájdalom mellett a humor és az életöröm is hangsúlyos. Hogyan találtad meg az egyensúlyt, hogy a karakter ne váljon pusztán a szenvedés megtestesítőjévé?
– Szerintem egyszerűen ilyen az élet. Kiszámíthatatlan, furcsa, vicces, szomorú, és olykor egészen bizarr. Egyszerre lehetünk erősek és gyengék, az élet pedig törékeny és kiszámíthatatlan.
Amikor néhányan elolvasták a forgatókönyvet – úgy, hogy nem ismerték a könyvet – azt mondták, hogy ennyi tragédia egyszerűen nem történhet meg egy emberrel. Pedig megtörtént. Bronja valódi történetét sokan nehezen tudják elhinni, hiszen rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül.
A legfontosabb az volt, hogy elkerüljük a túlzott pátoszt. A humor ugyanis segít távolságot tartani a fájdalomtól. Általa más szemszögből is képesek vagyunk ránézni a történtekre. Ettől nem lesz könnyű az élet, de valamivel könnyebb elviselni.
Azt gondolom, ha tudatosan éljük az életünket, dönthetünk arról, hogy a kihívásokat mennyire engedjük magunkra nehezedni. A körülményeket nem mindig választhatjuk meg, azt viszont igen, hogyan viszonyulunk azokhoz.
Én is sokszor éreztem magam kirekesztettnek. Általános iskolában azt gondoltam, majd a középiskolában más lesz, később az egyetemtől vártam ugyanezt. De ott is megtapasztaltam a kirekesztést. Később rájöttem, hogy talán éppen arra volt szükségem, hogy megtanuljak magamban lenni, egyedül is jól érezni magam.
Már nem áldozatként tekintek erre a történetre, úgy érzem, valamit nyertem általa. Bronjával is ez történt. Amikor először szembesült a betegséggel, összetört, elveszettnek érezte magát. Később azonban képes volt más szemszögből nézni a helyzetét, és ez segítette őt abban is, hogy megírja a könyvét. Meg akarta mutatni a történet nehézségeit, miközben a fényt is megtalálta bennük.
Hogyan tudtál kívül maradni a szerepen – azon, hogy az érzelmileg túlságosan magával ragadjon Bronja története?
– Mindig emlékeztettem magam arra, hogy ez nem az én történetem, hanem Bronjáé. Belebújhatok a szerepébe, de amikor hazamegyek a forgatásról, ismét Lea vagyok. Érdekes szituáció ez, hiszen nem csak a forgatás alatt, hanem utána is azt éreztem, hogy valamilyen módon része lettem.
Nem arról van szó, hogy én Bronja lennék, hanem arról, hogy vannak közös tulajdonságaink. Ilyen az empátia, a mások iránti törődés, a tisztesség, az őszinteség és a hitelesség. Szerintem a tisztességes hozzáállás a minimum, amit önmagunktól és másoktól is elvárhatunk. Ezekre az alapokra szép emberi kapcsolatokat és teljesebb életet építhetünk. Nagyon rövid időt töltünk ezen a világon, mégis kiváltság, hogy itt lehetünk, és kezdhetünk valamit azzal, amit kaptunk.
Úgy gondolom, az agyunk és a testünk nem mindig választja külön élesen a fikciót a valóságtól. Ezért fontos, hogy színészként tudjuk, mit miért csinálunk, és megőrizzük a kapcsolatot önmagunkkal. Ez segített abban, hogy meg tudjam formálni Bronját anélkül, hogy elveszítettem volna a saját határaimat.
A családi kapcsolatok – különösen a nők közötti kötelékek – meghatározóak a filmben. Hogyan alakult ki a vásznon látható, meglehetősen mély kapcsolat közted és a Dadát játszó színésznő, Anica Dobra között?
– Már az első találkozásunkkor megvolt köztünk az összhang. Egymásra néztünk, és éreztük, hogy működni fog a közös munka. A forgatás alatt sokat beszélgettünk, kiderült, hogy számos dologban hasonlóan gondolkodunk az életről. Emiatt nem kellett különösebben erőltetnünk a kapcsolat kialakítását: mire a kamera elé álltunk, már megvolt az alapja.
Sokat tanultam Anicától, többek között arról is, hogyan lehet megteremteni a szükséges távolságot egy szereptől. Színészként ugyanis könnyen magával ragadhatnak a történetek, de ugyanez igaz a sikerre és a népszerűségre is.
De igen, a filmben szereplő nők ereje különösen fontos. Amikor Bronja édesanyja meghalt, a család addigi egyensúlya megbomlott. Bronjának idő előtt kellett felnőnie, és az öccséről is gondoskodnia kellett. Később, amikor ő maga is megbetegedett, a család ismét nehéz helyzetbe került.
Ezeknek a nőknek az ereje és intelligenciája adta meg azt az alapot, amelyre színészként építhettünk. Enélkül sokkal nehezebb lett volna hitelesen bemutatni a történetüket.
Van valami, amit másként csinálsz azóta, hogy elkészült a film?
– Úgy érzem, még jobban értékelem önmagamat és az életet, különösen az egészségemet. A családommal való kapcsolatom is elmélyült. Rájöttem, mennyire hálás lehetek azért, hogy jó a kapcsolatom a szeretteimmel, nincsenek köztünk nagy ellentétek, és valódi csapatként működünk együtt. Ezt nem szabad természetesnek venni: vigyáznunk kell ezekre a kapcsolatainkra, és ki is kell fejeznünk a hálánkat.
A film után sokkal nyitottabbá váltam az életre. Korábban elsősorban magamban dolgoztam fel a gondolataimat és az érzéseimet. Most már egyre inkább készen állok arra, hogy megosszam másokkal is, mire jutottam. Mintha azt mondanám: rájöttem néhány dologra, és szeretném megmutatni nektek is. Beszéljünk róla!
A film sikerén túl mik a terveid a jövőre nézve?
– Nyolc éve dolgozom együtt sajátos nevelést igénlő gyerekekkel. Mostanában felmerült bennük, hogy színházi társulatot szeretnének létrehozni, én pedig azt mondtam, vágjunk bele. Nehéz feladat, de nagyon fontosnak tartom.
Szeretném, ha ezeknek az embereknek is lehetőségük lenne hallatni a hangjukat. Nem helyettük akarok beszélni, hiszen nekik is megvan a saját hangjuk, hanem szeretném erősíteni azt, és segíteni nekik abban, hogy mások is meghallják őket.
Emellett színházakban dolgozom, több társulattal is együttműködöm. Figyelem, milyen lehetőségek találnak meg, és igyekszem élni velük.
