Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése, Vecsei H. Miklós szövege, az Ifjú barbárok, lerántja a szobortalapzatról Bartók Bélát és Kodály Zoltánt. Némiképp profanizálják őket. Kicsit olyanok mintha pamflet szereplői lennének. Groteszken mulatságosak.
Kedvesen, bumfordian, setesután ügyefogyottak, amikor elindulnak a Kárpát-medencébe a magyar zene felkutatására. Nincs elég helyismeretük, emberismeretük. Olykor ajtóstól rontanak a házba. Idő kell ahhoz míg hozzásimulnak a környezethez. Bohózati szituációk garmadájába keverednek. Gyakran nem értik mit akarnak. Ők se feltétlen azokat, akiket kérdeznek.
Ifj. Vidnyánszky élvezetes emberforgatagot rendez a deszkákra, egymáshoz viszonylag lazán kapcsolódó, bravúros jelenetekben. Rosszindulatúan azt mondhatnám, hogy Vecsei H.-val összehordanak hetet-havat. Amúgy össze is hordanak, de ez ebben az esetben erénnyé válik. Üdén szertelenné teszi a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház koprodukcióját, amit most az Interferenciák nevű, már nyolcadszor megszervezett nemzetközi színházi fesztiválon láthattunk Kolozsváron.
A társulat improvizációi is sokat segítettek a színjátékszöveg kialakításában. Úgy képzelem, hogy a színészek a próbák közben halálra nevették magukat, és ezzel párhuzamosan keményen dolgoztak, éjt nappallá téve. Úgy tudom, nem volt túl hosszú a próbaidő, mégis eszelős melót végeztek. Amikor egyszerre színészek, zenészek, táncosok alkotnak például néptáncos kavalkádot, állandó mozgásban vannak, hajszálpontos koreográfia szerint, nagyon is valóságos, vagy éppen hogy karikaturisztikus, mulattatóan elrajzolt figurákat megteremtve, az bámulatos koncentrációt, ugyanakkor könnyed játékosságot igényel. A játékosságon hangsúly van, mert pajkos diákelőadásra, nyelvöltögetően gúnyolódó színpadi diákcsínyre is emlékeztet ez a Csíki Csaba szobányi díszletébe bezsúfolt kavalkád. Miközben meggyőződésem, hogy nincs benne semmi tiszteletlenség.
Ifj. Vidnyánszky és Vecsey H. először Debrecenben, majd a Pesti Színházban, a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című produkcióban, a mostanihoz némiképp hasonló stílusban, feldolgozták Arany János és Petőfi Sándor barátságát a fiatalokhoz is közel hozva őket, sőt bizonyos pontokon a közönséget is bevonva a játékba. Bátran alkalmaztak harsány, vásári elemeket, ahogy ezúttal is. De ez egyáltalán nem zárja ki a finomságot, a költői emelkedettséget, a tragikumot. Vagányul „összekutyulnak” színpadi műfajokat, komédiába tragikumot oldanak és viszont, az abszurd nagyon is reális szituációkkal vegyül. Jó példa erre egy olyan jelenet, amin annyira röhögtem, hogy bár igen szorosan ültünk egymás mellett, tényleg azt hittem, hogy leesem a székről. Népdalgyűjtő útjukon a két barát megérkezik a Gedő Zsolt által alakított, fejkendős, bajuszos, parasztasszonyhoz, akit a színész úgy ábrázol fölöttébb töpörödöttnek, hogy maga alá húzva a bő szoknyával eltakart lábait, letérdel, és felvágott nyelvvel, éktelenül hadarva, de igencsak bizalmatlanul nézve, a kérdéseket félre hallva, nem azokra válaszolva, felelget. A két gyűjtő egyre kétségbeesettebb, hiszen nem ez az első hasonló eset, rá van írva az arcukra, már mindinkább azt érzik, dugába dől a nemes vállalkozásuk. Lerí róluk a kétségbeesés, már ingerültek is a nénivel, felemelt hangon noszogatják, hogy ne szenténekekre gyújtson rá egymás után, őket a magyar zene érdekli. De a néni változatlanul fújja és fújja a magáét. A két ember pedig ott áll teljesen lesújtva. Ez miközben dőlnek a nézők a nevetéstől, már-már tragikus, mert felvillantja a lehetőségét annak is, hogy végleg a semmibe vész a magyar népzenekincs. Amikor Váta Loránd úgy mutatkozik be mindenkinek, hogy ő a Magyar Rádió, és a mikrofont annyira tolakodóan közel nyomja az alanyaihoz, hogy már a szájukhoz, arcukhoz érintve, még mindig tovább nyomja, egészen húsba vájóan. Ez komplett kabaré tréfa. A könnyedség és az elmélyülés között, széles érzelmi amplitúdón mozog az előadás. Nem állítom, hogy nem éreztem olykor, hogy valami már túlpörög, kicsit sok, de aztán ismét magával sodort a játék.
Imre Éva káprázatos Bartókként. Cs. Kiss Zsuzsanna több számmal nagyobb, szürke, decens öltönyében, szemüveggel, a zeneszerzőn megszokott frizurával, maga a megtestesült intelligencia, a múlhatatlan, de azért félszeg kíváncsiság és humánum. Egy minden körülmények között egyenes gerincű ember a pokolian eldurvuló világban. Kezdetben Bodolai Balázs, aki mesélő, konferanszié funkciót is ellát, szinkronizálja, aztán Imre a saját hangján beszél. Szűcs Ervin Kodály, a megtermett, sok tekintetben megfontolt, ugyancsak buzgó, tudásra kiéhezett gyűjtő, zeneszerző. Ebben a verzióban fölöttébb szerethető bohócpárosra emlékeztetnek. Albert Csilla, Tőtszegi Zsuzsa, Farkas Loránd, ahogy a főszereplőket leszámítva mindenki, több szerepet alakítanak, akár bravúrosan gyors átöltözésekkel. A táncosok, András Katalin-Bíborka, Lakatos Ágnes, Kacsó Nimród-Károly, Vincze-Pistuka Hunor, nem táncbetéteket mutatnak be, egybe olvadnak a színészek játékával. Ezt teszik a Tokos zenekar remek tagjai is: Tókos Csongor Attila, Vajas Albert, Szép Gyula Bálint, Szakács Kristóf, Bálint Zsombor, mindenféle zenét játszva, hol a színpad előtt, hol a deszkákon.
A két zeneszerző zeneakadémista korától eljutunk a II. világháború elől Amerikába menekülő Bartók haláláig. Látok könnyes szemeket a nézőtéren, de az utolsó pillanatig jelen van a humor. Ez már csendesebb, rezignáltabb humor. A belenyugvásé. Az elmúlásba való beletörődésé. A reményé, hogy bár sok tekintetben rút a világ, van benne szépség. Például Bartók és Kodály zenéje.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház
