Valósággal ránk zúdítja magát az 50 éves Újvidéki Színház minden korosztálya. Csaknem a végletekig feltárulkoznak a színészek. Dübörög a hangerő, villog a stroboszkóp, fergetegesek a táncok, szélsebes a ritmus, bámulatos az összteljesítmény, miközben mindenki egyéni karakterként is megmutatkozik, Urbán András rendezésében.
Tulajdonképpen a teátrum 50 éves jubileumi gálaestjéről van szó, amit tovább játszanak Történt egyszer Újvidéken címen, és ami egyáltalán nem a megszokottan unalmas, rutinos gálaestek közé tartozik, amiken egyik dal, próza, vers követi egymást, bágyasztó „libasorban”. Találó módon az az alcíme, hogy Kisebbségi extravaganza sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal. Ez az est önkitárulkozás, vallomás az imádott és gyűlölt színházról, a színészetről, egy-egy emberről, miközben olyan sodró az iram, hogy bármelyik „tébolyult” rockbanda megirigyelhetné. A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján láttam az ott is nagy tetszéssel fogadott produkciót, ami egy szerbiai fesztiválon 4 díjat is nyert. Iszonyúan szórakoztató, olykor mégis torokszorító. Éneklik benne például a Chicago című musicalből az úgynevezett Cella tangót. Az eredetiben arról van szó, hogy a gyilkosságért bebörtönzött nők miért nyírták ki felbőszülve a pasijaikat. Most viszont azt üvöltik ki magukból a színésznők, dagadó nyaki erekkel, elvörösödő fejjel, vészes hangerővel, hogy milyen sérelmek érték őket a színházban. Mellőzéstől, megalázástól, abúzusig, széles a skála. Közben valamelyik lábuk egy-egy széken, másik a földön, és mind őrültebb iramban riszálják magukat. Arcuk haragvóan fenyegető, hogy ők aztán most móresre tanítanak mindenkit. A magabiztosság után jön akár az elbizonytalanodás, száguld a lelki hullámvasút. A 4 tagú zenekar, amiben 2 színész is van, úgy szól, mintha legalább tízen lennének.
Olykor forradalmi hangulatú az előadás, mintha színházzal meg akarnák változtatni az egész világot. Máskor csak helyes dalok, kuplék hangzanak el szórakoztatóan, legtöbbször mégis plusz tartalommal, melyek közé kis jelenetek ékelődnek. Széles az érzelmi amplitúdó. A társulat apraja-nagyja a színen van. Gyönyörűség látni, ha arra van szükség, mennyire azonos irányba húznak, igazi csapatot alkotva. Ha kell, egyszerre lép a lábuk, összehangoltak a táncmozdulataik. De ki is válhatnak a sorból, mindegyikük megmutathatja a nagyon is egyéni karakterét, pár perc erejéig. Ennyi jó fazont ritkán látni egy társulatban. Van köztük atlétatermetű férfi és nádszálderekú nő. Kicsi, magas, harsogóan fiatal és idős, markánsan kövér, lepukkant arcú és élettől kicsattanó. Senki nem kíméli magát. Mindenki bedob apait-anyait. Árad a tehetség és az energia. Nincs megállás. Egymásba lódulnak a dalok, a jelenetek, szünet nélküli két órás gyors iramú előadásfolyamot látunk. Gergye Krisztián koreográfiája sem kímél senkit. Miközben szó esik arról, hogy rámegy a magánélet a színházra, hogy van aki ezért már gyűlöli, az egész produkció tulajdonképpen szerelmi vallomás a színházhoz, de azért röpködnek a szitokszavak, akár a káromkodások is, és mégsem vonható kétségbe senki színház iránti elkötelezettsége. Mondhatnám az előadást profán himnusznak is a színházhoz. Van benne szentségelés rendesen, de odaadás szintén, hogy enélkül meg mit ér az élet?!
A teljes színpadot bevonta csillámló arany és ezüst függönnyel Marija Kalabic jelmeztervező. Senka Ranisavijevic jelmezei olyanok mintha a szereplők tévéshow-ban lépnének fel, csillognak-villognak, általában kihangsúlyozzák a testek domborulatait, olykor meglehetősen sokat mutatnak belőlük. A színészek gyakran igen messzire mennek önfeltárulkozásban, ami rendszerint öniróniával is párosul. És fel-felvillannak a színház múltjának emlékképei. Olykor összeolvadnak a mával. Mozaikosan összeáll belőlük a színház történelme és jelene. A mennyet ugyanúgy bejárják a színészek, mint a poklot. Szórakoztatnak, nevettetnek, ahogy belefér, de mégsem búfelejtetőek. A látszólagos könnyedségbe belecsempészik a gondjaikat, fájdalmaikat is.
Oláh Tamás dramaturg közreműködésével, Urbán András, a magyar színház talentumos fenegyereke írta a szöveget a saját ütős rendezéséhez. Tavalyig, 17 évig, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója volt. Azóta vezeti az Újvidéki Színházat, ahol korábban többször dolgozott már. Ez a produkció beható ismerkedés számára a társulattal, és hathatós csapatépítő tréning. Néznivalónak is remek. Bizonyítja, hogy kiváló a társulat és a rendező is az.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Kisvárdai Várszínház
