Mintha Ady A magyar Ugaron című verse ihlette volna A revizor díszlettervezőjét, és egyben rendezőjét, Avtandil Varszimasvilit, amikor a Nemzeti Színházban színre vitte Gogol remekművét. „Csönd van. A dudva, a muhar,/ a gaz lehúz, altat, befed/ S egy kacagó szél suhan el/A nagy Ugar felett.”
Mindenkit lehúzó, vizenyős, pocsolyákkal, sárral, mocsokkal teli lápvilágot tervezett a deszkákra Varszimasvili. Ködös, hideg vidék, errefelé nem süt a nap, itt mindig ridegség uralkodik, fázni kell valós és átvitt értelemben egyaránt. Az ingoványos talaj bizonytalanná teszi az egzisztenciákat is. Itt könnyű megcsúszni, egyensúlyt veszteni, a mocsárban akár szempillantás alatt el is lehet süllyedni. Lehet nagyképűen mellet verni, kiskirálykodni, pöffeszkedően basáskodni, de azért a lelke mélyén mindenki érzi, hogy bármikor megbotolhat, elvétheti a lépést, sőt simán ki is húzható a lába alól a talaj.
Mindehhez alul világított színpad társul, lidérces félhomályokkal, akár veszélyesnek tűnő árnyékokkal, a háttérben gyakran áthatolhatatlannak látszó sötétséggel. Ez álmosító is lehet, és kezdetben rám így is hat. Festői, művészkedő víziónak tűnik, a szereplők látványos alakzatokba rendezésével, kissé kimódolt mozgásvilággal. Úgy érzem, túl sok ilyet láttam, már az elején fáraszt. Nincs benne Ady verse két utolsó sorának ihletettsége, „S egy kacagó szél suhan el/A nagy Ugar felett.” Ráadásul nem csak kacagásról kellene, hogy szó legyen, Gogolnak gyilkos volt a humora, ő nem csupán nevettetett, vagy kinevettetett, hanem harsányan kiröhögtetett, ehhez a komédia, sőt a bohózat vaskos eszközeit is használva, amibe akár még a bővérű ripacséria is belefér.
Amikor immár több mint 50 éve, a méltán legendává nemesedett Georgij Tovsztogonov a Hevesi Sándor térre száműzött Nemzetiben elementáris A revizort rendezett, hatalmas színészek fergeteges játéka, olykor falrepesztő komédiázása illeszkedett bele bámulatosan az óramű pontosságú rendezői koncepcióba, ami gimnazistaként elbűvölt. Major Tamás, Oszipként, Hlesztakov mindig éhes szolgájaként, végképp nem ismert határokat. Na ő aztán röhögtetett ahogy belefért! Csak közben megmutatott egy embert, aki a Szacsvay László által megformált nyikhaj kis haszonlesőnek a haszonélvezője, ha rosszul megy, ha jól, mindenáron belőle akar megélni.
Tovsztogonov a Szovjetunióból érkezett, így ismerte a kelet-európai testi-lelki és valóságos nyomort, a szemétdombon való kakaskodást, és eszelősen telibe találó „gúnyrajzot” készített róla, Kállai Ferenc parádés alakításával a címszerepben. Amikor pedig tíz esztendővel ezelőtt Bodó Viktor a Vígszínházban aktuálpolitikai utalásokat is tett a produkcióba, kitört a „parasztgyalázat.” Hogy ez nem a színház dolga, hogy ez primitív, mondták, írták egyesek, miközben a nagy siker vitathatatlan volt. Amúgy persze lehet ezt primitíven is csinálni. De ilyenkor mindig elmondom, hogy már az ókori görög komédia írók is ezt tették, Arisztophanész névvel, „címmel” kipellengérezett közéleti szereplőket, akiknek többségéről már csak a tudósok, vagy ők sem tudják, kik voltak, de a jelenség amit megtestesítettek, az esetek többségében ma is létezik. Két éve, Görög Lászlóval a címszerepben, Béres Attila, aki, ha szükségét érzi, szintén alkalmaz akár egy olyan könnyed musicalben is, mint amilyen a Producerek, aktuálpolitikai „lábjegyzeteket”, rendezte A revizort a Miskolci Nemzeti Színházban. Amúgy ez utóbbi előadásban viszonylag kevés volt belőlük, de a törleszkedően megalázkodóknak, a korruptaknak, a nagy nyelvcsapásokkal fenéknyalóknak, a fölfelé meghunyászkodóknak és lefelé taposóknak, meglehetősen széles, szórakoztató palettáját vonultatta fel.
Varszimasvili produkcióját minél inkább nézem, annál inkább kezdem megszeretni. Bibliai példázatként játszatja a darabot. Mintha Szodoma és Gomora modern kori történetét látnánk. Nem egészen eldönthető, hogy Hlesztakov és Oszip tényleg a Gogol által megírt éhenkórász svihákok, akik amikor rájönnek, hogy nagy hatalmú „főmuftinak” és szolgájának nézik őket, egyre jobban elpofátlanodnak, és már csak arra hajtanak, hogy minél több pénzt kisajtoljanak a városka korrupt, mihaszna vezetőiből, vagy inkább próbára teszik őket, hogy találnak-e legalább egyetlen jó embert, mint Brecht A szecsuáni jó emberének istenei. Tűt kell keresni a szénakazalban, ami lehet, hogy nincs is benne. Varszimasvili felfogásában szinte biztos, hogy nincs. Rendszeresen esik pedig az eső, ami le is moshatná a városka mocskát. De éppen ellenkezőleg, mind nagyobb lesz a sár, és abban mind mélyebben tapicskolnak a szereplők. Herczeg Péter Hlesztakovja és Bordás Roland Oszipja valószínűleg szándékoltan olyan, hogy váltogatva érezhetjük azt, ők is megérik a pénzüket, miután ráharaptak a korrupció ízére, csak a pénz érdekli őket, amiért ráadásul semmit nem tudnak cserébe nyújtani, vagy igazságtevők ők, akik gyakran jelentőségteljesen összenéznek, amikor rutinossá vált meghunyászkodást, aljasságot, nyilvánvaló hazugságot tapasztalnak. Trill Zsolt polgármestere a képmutatás megtestesítője, a lózungos közhelyek fennen hangoztatója, aki teljesen megalázkodva kezet is csókol, a földig hajbókolva, Hlesztakovnak, de a beosztottaival gátlás nélkül, magából kikelve üvölt. Vagy tán éppen ekkor önmaga? Egy piti „fiókzsarnok”. A felesége, Szűcs Nelli alakításában, ugyanúgy basáskodik a lányán, mint a férje a beosztottain. Rendszeresen dirigálja, szekírozza. Pillanatok alatt megideologizálja magának, hogy miért nem nagy ügy, ha megcsalja a férjét Hlesztakovval, amikor úgy tűnik, annak van iránta hajlandósága. Aztán simán és mohón odalöki neki a Katona Kinga által megformált lányát, amikor ez tűnik gyümölcsöző „befektetésnek”.
Teo Kukhianidze mind csálébbra álló jelmezeket tervezett a szereplők jelentős részének, ezzel is jelezve, hogy magukkal sincsenek kibékülve, és egyre zaklatottabbak lesznek. Varga József, Szarvas József, Kristán Attila, Mészáros Martin, Schnell Ádám, Berettyán Sándor, Madácsi István, Nagy Mari, Rubold Ödön, Kovács S. József, Duma Kata egyaránt teljes energiabedobással állnak a vártán, beleilleszkednek a markáns rendezői koncepcióba.
Az általam látott hétköznapi előadás dugig volt nézőkkel, akik meglehetősen szerették az előadást, ami erre rá is szolgált.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
