Rendezőként is sűrűsödnek a feladatai a Rátonyi Róbert -díjas színésznek. Imád játszani a Mágnás Miskában, Mixiként indult, aztán lett Pixi, végül Bajor Imre után átvette Miska lovász szerepét. A József Attilában a Macskafogóban Lusta Dicket a trombitás egeret, a Karinthy Színházban a Tanár úr kérem-ben, az apát formálja. Legnagyobb kihívását egy monodrámában kapta, ez A Latabárné fia, a Spinozában.
Ez az a szerep, amit először visszautasított?
Igen, mert semmilyen formában nem éreztem hasonlóságot. Győrei Zsolt írta, nagyon tetszett, de akkor úgy gondoltam, ez nem én vagyok. Végül meggyőztek, hogy nem Latabárt kell eljátszanom, hanem egy színészt, akinek egyébként Latabár a neve. Annyi arcul csapás, annyi átélt, fájdalmas élmény ért próba közben, hogy a felismerések és oldások folyama olyan volt, mint egy terápia. Szembesítés önmagammal. Sok sírással, sok tükörbe nézéssel jutottam el a játékig. Itt olyan dolgokat ejtek ki a számon, ami megtörtént velem, és fájt. No, ezeket a dolgokat felidézni, átélni újra, meg újra, nagyon nehéz. Amit már elzártál magadban újra kinyitni, sőt meg is mutatni az embereknek, az a legnehezebb utazás.
Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy érezte, rendezőként is meg kell szólalnia?
Egyébként elég hamar elérkezett ez a pillanat. Már színinövendék koromban is jöttek impressziók, hogy ezt csináljuk így, vagy úgy. Az Operettszínház stúdiójában pedig már az egyik vizsgaelőadást én rendeztem. Aztán a rendezői énem, – színészi feladatok, előadások, és utazások miatt – kicsit háttérbe szorult, de mikor az Operettszínházban 2004-ben megalakult az Operett Akadémia, újra igény lett a rendezői gondolataimra. Nagyon tehetséges fiatalokat vettek fel ide, és az a Kéringer László volt a zenei vezetője az akadémistáknak, aki egyébként az én énektanárom is volt. Ő kért, hogy ugorjak már be, mutassam meg a Te rongyos élet koreográfiáját, vagy állítsak be egy jelenetet, vagy csak úgy megkérdezte, hogy az évvégi vizsgára megrendeznék-e egy darabot? Így kezdődött. Persze nagyon szeretek tanítani is.
Változtatott valamit színészi mivoltodban a rendezés?
Igen. Színészként felszabadított. Sokáig görcsöltem, sok mindent nem mertem megcsinálni, mert mit szól a rendező? Feszélyeztek bizonyos dolgok. Kívülről nézve, – rendezőként – sokkal bátrabb voltam. Aztán leesett a tantusz. Ha ilyen jókat, bátorító dolgokat merek mondani a színészeknek, akkor ezt miért nem merem színészként megvalósítani? Ekkor kattant át bennem valami, ami után sokkal bátrabb lettem a színpadon is. És fordítva is működött a dolog: azért tudtam bátorító dolgokat mondani, mert színész valómat is felképzeltem a színpadra. Soha nem kérek olyat a színészektől, ami nem megvalósítható. Sokszor magam is próbálom, hogy lássam, működik-e?
Mikor színészként rendezték, érezte, hogy jobb ötlete lenne egy-egy adott szituációra?
Ez leginkább csak akkor történik meg, ha egy rendező felkészületlenül érkezik, vagy ha egyáltalán nem ért hozzá. A zenés daraboknál ez még inkább szembetűnő, hisz ezeknek a daraboknak nagyon feszes ritmikája van. Muszáj zeneileg képben lenni. Ilyen esetekben megszólal bennem a rendező.
A felkészültség mellett az ösztönös ráérzés is fontos?
Rendezőként nagyon fontos a tudatosság. A rendezőt nem érheti felkészületlenül egyetlen kérdés sem a színész felől. Éppen ezért minden szereplőt mélyrehatóan ismerek, tudom a múltját, tudom, hogy éppen mit, miért csinál és mi a szándéka. Fontos, hogy mikor a színész megkérdezi, hogy ő most miért jön be és miért kell azt csinálnia, amit, arra pontos választ tudjak adni. Ösztönös ráérzés nélkül nem is lehetne rendezni.
Képekben, vagy folyamatokban látja az előadást?
Is-is. Vannak nagyon erős képek bennem. És ha van ilyen kép, akkor azt nagyon szeretném viszont látni a színpadon. Ilyen esetben arra fűzöm fel az adott jelenetet. Van olyan is, hogy tudom hova szeretnék eljutni, de még nem annyira látom a formáját, mert annak még idő kell.
Van olyan rendező, akinek nagyon tetszenek a gondolatai, a munkája, hozzáállása?
A zenés színházban mindenképpen kiemelném Kerényi Miklós Gábort, Béres Attilát és Szente Vajkot. Kero iszonyatosan ismeri, tudja a zenét, és minden szituációnak nagyon a mélyére ás. Az emberi kapcsolatoknak a legmélyebb bugyráig képes elmenni. Egy szerelmes duett nála nemcsak arról szól, hogy édesdeden fogják egymás kezét és pillázva néznek egymásra, hanem annak a szerelemnek az ezerféle színét megkeresi, hogy mitől tud még izgalmasabb, még igazibb lenni. Béres Attilában pedig azt szeretem, hogy nagyon tudja váltogatni a humort és a drámát. Egyik pillanatban még röhögünk, de a következőben már sírva fakadunk rajta. Vajk elképesztően precíz, pontosan tudja, hogy mit akar látni a színpadon. A legfelkészültebb zenés rendező, akivel valaha dolgoztam.
Mit nehezebb rendezni, zenés darabokat, drámát, vagy mesejátékot?
Mindegyik nehéz a maga nemében. Egy zenés darabnál nagyon össze kell tudni fogni egyszerre sok mindent. Nagy a „stáb”, színészek, zenekar, énekkar, balettkar, rengeteg ember. Figyelni kell arra is, hogy egy operett ne legyen poros. Azt a borotvaélt kell megtalálni, amitől az operett még operett, de ma is fogyasztható színházzá válik. Sokan hivatkoznak arra, hogy figyelembe kell venni a szerző eredeti szándékát, például a Csárdáskirálynőnél az 1916-os szöveget. Szerintem ez butaság, hisz a Csárdáskirálynő az akkori Pintér Béla volt, egy kortárs zenével, szöveggel, színészekkel, vagyis az akkori kornak akartak megfelelni. Ma meg úgy csinálunk, mintha egy múzeumba vinnénk a közönséget. Ezért nem érdekli az emberek nagy részét. Akkor más nehézségekkel küzdöttek, de ugyanazt a szerelmet érezték persze. Hogy vehet el egy herceg egy bárénekesnőt? Ez ma már nem akkora probléma, mint akkor, de éppen ezért olyan szituációt kell színpadra komponálni, hogy a mai kornak megfelelő hiteles feszültséget teremtsünk. Szerintem ez lenne a feladat. Igaz ez a viccekre is. Hisz ami 1916-ban vicces volt, azon ma már egyáltalán nem nevetünk, sőt. Meg kell találni azokat a poénokat, amiken a ma embere nevet. Meg kell találni azt a módszert, amivel a nagy érzelmeket is be tudjuk mutatni, nagy ecsetvonásokkal, de mégis őszintén, hihetően. Egy vígjátéknál a matematikai agyát kell elővennie a rendezőnek, jól kiszámíthatóan kell jönnie a poénoknak, egy helyzetkomikum akkor csattanjon el, amikor annak ott az ideje. Ez a műfaj egy tűpontos ritmikai kompozíciót igényel. A mesejáték nézői különlegessége az, hogy gyerekek. Nem hiszek abban, hogy a gyerekeket gyerekként kell kezelni, hanem nagyon szépen lehet nekik mesélni akár komoly dolgokról is, az elmúlásról, valaki elvesztéséről, betegségről, boldogságról, szerelemről. Fontos, hogy beszéljenek a témákról utána. Vagy bizonyos szimbólumokat megértsenek. Például, ha egy szereplő fehérbe öltözik, majd elrepül, akkor az mit jelent? Az elmúlásnak egyfajta megjelenítése. Fontos, hogy a gyerekek ezt megértsék, és meg is értik.
A Misi Mókus rendezése kapcsán mi volt a legnagyobb kihívás?
Rendezőként az a fontos, hogy partnerként tekintsünk a gyerekekre és lekössük a figyelmüket. Hogy mindig történjen valami, amire érdemes odafigyelni. Mindig érje őket valami új inger, akár fénnyel, akár zeneileg, akár színészi játékban, vagy mozgásban. Magamat tekintem a legnagyobb gyereknek, ezért érzem azokat a pillanatokat, amikor történnie kell valaminek. Ebben nagy segítségemre volt, hogy ezt a darabot majdnem negyvenszer lejátszhattuk Nyíregyházán.
Mikor fakadt utoljára dalra?
Tegnap. Egy operettgálát csináltunk Bordás Barbara kolleganőmmel.
Kecskeméten Pinokkió előadást rendez. Nagyon érdekes, hogy rengeteg színház mutatja be mostanában ennek az életrekelt fabábunak a történetét. Ön szerint miért?
A hazugság szerintem olyan szinten jelen van a világunkban, hogy észrevehetően mindenkinek nő az orra. Ez csak vicc volt. Nem tudom. Kezdjük elveszíteni a naivságunkat, pedig az nagyon fontos értékünk. Sokszor kívülállónak érzem magam, mert még annyira naivan hiszek mindenben és mindenkiben, mert miért is akarnánk rosszat a másiknak? Emiatt persze sokszor pofára esek, de kelek is fel rögtön. Talán ez az, ami a Pinokkióban aktuális. Talán én vagyok az egyetlen rendező az évadban, aki két Pinokkió előadást is rendezett. Egyet Nyíregyházán, aminek Varsányi Anna írta a szövegkönyvét. A kecskeméti előadás pedig egy német musical. Mindkét előadás máshova helyezi a hangsúlyt. A nyíregyházi, az eredeti regény vonalvezetését követi, jó helyzetkomikumokra épít, a német előadás modernebb, de nagyon jó humorú a zenéje miatt és jó lehetőség a színészi kvalitások számára.
2024?
Remélem, jó sok rendezésen leszek túl. Színészként jó feladatokat szeretnék, amiben van kihívás, amely kisujjból nem kirázható. Ami nekem is ad pluszban, amitől én is több és jobb leszek. Rendezőként az a legcsodálatosabb, amikor egy színésznél el tudok érni olyat, amit ő maga sem hisz el magáról. Az a pillanat, amikor ezt meg tudja csinálni semmihez sem hasonlítható öröm a számomra.
Írta: Tarnócai Éva