Elnéztem, ahogy gondterheltsége pillanatok alatt át tud csapni felszabadult örömbe. Mindig magyaráz, gesztusai annyira kifejezőek, hogy nem kell állni mellette, akkor is tudja az ember, mit szeretne. A fiatal rendező a klasszikus értékeket tartja szem előtt.
Mikor volt az első rendezésed?
Az óvodában, a Kolompos Együttes Egyszer egy királyfi című dalát csináltam meg a csoporttársaimmal. Ugye ebben a történetben van egy szegény kislány meg egy gazdag kislány és a királyfinak – akit persze mindig én játszottam – ki kell választania, hogy melyikük lesz a felesége. Végül természetesen a szegény kislányt választja és az oviban mindig az játszotta ezt a szerepet, akibe akkor éppen szerelmes voltam. (nevet) Ezután még hosszú-hosszú évekig nem fedeztem fel magamban a rendezőt, hisz úgy gondoltam sokáig, hogy színész akarok lenni. Részemről az egy ösztönös helyzetteremtés volt, hogy darabokat rendezek, azért, hogy tudjak bennük játszani. Gimnáziumban már voltak olyan előadások, amelyekben nem játszottam, csak rendeztem.
És végül mire adtad be a felvételidet?
Hegedűs D. Géza és Marton László osztályába jelentkeztem a Színműre, természetesen színésznek. Hozzájuk jártam előkészítőre, Marton tanár úr nagyon kedvelt, de a felvételin sajnos nem volt ott. Annyira lelkes voltam, és annyira készültem, hogy sem én, sem a környezetem egy másodpercig sem hitte, hogy ez nem fog menni. Nem volt B tervem. Végül úgy kiszórtak az első rostán, hogy a lábam nem érte a földet! Másnap mélabúsan ültem egy kocsmában és fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Pörgettem a Facebookot, amely hirtelen feldobta, hogy az Operettszínház rendezőasszisztenst keres.
Tehát nem ment el a kedved?
Az, hogy színházzal akarok foglalkozni, éppen az Operettszínházban bemutatott Rómeó és Júlia musical kapcsán alakult ki 8-9 évesen. Sokáig nagyon meghatározó élmény volt, bár a színházi ízlésem 10 év alatt rengeteget tágult. Mindent néztem. Gimnáziumi éveimben heti 4-5-ször a színházban ültem, mindenféle állójeggyel meg pótszékkel. Furcsa volt oda visszatérni, ahol elindult ez a szenvedély. Kerényi Miklós Gábor legnagyobb meglepetésemre felvett. Annak ellenére, hogy nem értem el a korhatárt, nem volt kellő tapasztalatom és az szóbeli érettségi is hátra volt még. A Tévedések vígjátéka készült éppen a Szegedi Szabadtéri Játékokra, ahova bekéredzkedtem gyakornoknak, mert egyszerűen fantasztikus volt a szereposztás! Haumann Péter, Molnár Piroska, Csuja Imre, Szabó Győző, Bezerédi Zoltán, Pálmai Anna, Szinetár Dóra, Telekes Péter, Molnár Áron. Duda Éva volt a koreográfus és Kerényi Miklós Gábor rendezte. Ő úgy dolgozik együtt egy munkatárssal, hogy közben tanít, kikéri a véleményedet egy adott anyagról, korszakról, előadásról, drámáról és kérdez. Sokat faggatott arról, hogy miért akarok színész lenni. Verseket mondatott velem, meg monológokat. Aztán egyszer csak azt mondta, hogy szerinte bennem egy rendező fejlődik inkább, mint egy színész. Meg azt is mondta, hogy sokkal izgalmasabbak a gondolataim rendezőként, mint a játékom színészként. Fókuszáljak erre! Nagyon váratlan impulzus volt. Egyrészt az a görcs, hogy nem vettek fel, ekkor kezdett el oldódni. Másrészt valóban komfortosabban éreztem magam rendezőként, mint színészként. Utólag visszanézve az előadásokat, amikor rendeztem – úgy érzem – körülöttem mindenki rendben volt, csak én nem voltam benne jó színészként. Mert saját magamat nem tudtam rendezni. A rendezőnek az a dolga, hogy kívül legyen a játékon. Nem szabad bekerülnie, mert az nem szül jót.
Azóta magadat is kritikusabban láttad?
Sokkal! Amit ösztönösen csináltam rendezőként, az utólag megvizsgálva is mindig működőképes volt. Szépen lassan átfogalmaztam magamban a dolgokat. Rövid idő alatt rengeteget tanultam az Operettszínházban, a három év alatt hatalmas élményanyag halmozódott fel bennem. Egyik bemutatóból szédültem a másikba, közben ügyeltem, felújítottunk, turnéztunk. Varázslatos időszaka volt ez az életemnek. Élveztem a rendezőasszisztensi munkát. Nagyon rá tudtam hangolódni az adott rendezőre és arra, amit ő szeretne, dehát ez volt a dolgom. Minden rendező másként dolgozik, Kerényi Miklós Gáborral például fél évig készültünk A notre dame-i toronyőrre. Nagyon alaposan kidolgoztunk mindent, a változás zenéktől a díszletállásokon át a jelenetek csoportmozgatásáig. Mire eljutottunk az olvasópróbáig én már olyan szinten tudtam a darabot, hogy nem volt kérdés, amire ne tudtam volna fejből válaszolni. Ezt a munkamódszert nagyon szeretem, és sajnálom, hogy ilyen szintű alaposságra ma már nincs időm.
Miért nincs idő erre?
Mert független projekteken dolgozom. Remélem, hogy az egyetem után kőszínházba kerülhetek, hisz nagyon társulati embernek tartom magam. Akikkel most együtt dolgozom – Horváth Dani, Grubits Blanka, Gadó Anita, Cseh Dávid Péter – ők akkor voltak stúdiósok, amikor én is ott voltam az Operettben. Velük összekapcsolódtunk már akkor és hívom is őket egyik produkcióból a másikba. Igyekszem megtartani magam körül azokat a művészeket, akikben partnerre leltem. Nem könnyű, hisz abból kevéske pénzből vagy pusztán szerelemből, amiért elvállalnak a színészek egy-egy független produkciót, nem lehet megélni, muszáj rengeteg mást is elvállalniuk, de így meg nehéz egyeztetni. Ezért nincs idő sokszor arra a fajta elmélyült munkára, amit én megtanultam.
Az Izgass fel! –re sikerült még időt fordítani!
Az négy éve volt. 2018 decemberében kezdtük próbálni és 2019 májusában állítottuk színpadra a 6színben. Majdnem négy hónap volt a próbafolyamata. De ez egy évek óta érlelődő anyag volt, hiszen 2016-ban fejeztük be a fordítást Cseh Dávid Péterrel, utána fiókba került. Sokszor elővettük, beszélgettünk róla, de sokáig nem volt realitása annak, hogy megcsináljuk. Mikor eljöttem az Operettből, kaptam egy lendületet, még sikerült egy kis pénzt is szerezni rá. Persze nem ment volna egyedül, a Bartha Management Kft. rengeteget segített, ahogy Kerényi Miklós Gábor is, aki mindig nagyon támogatott minket. Máig elhívom az utolsó próbákra és kikérem a véleményét. Nekem ő az, aki mindig tud olyat mondani, amivel aztán tovább tudok lépni. Rendezőként amúgy nincs meg az Izgass fel! című darabunknak az élménye, ugyanis annyira belefeledkezős volt, hogy sok minden kiesett. Olyan felfokozott állapotban égtem, napközben próbáltunk aztán éjszaka hajnalig világítottam, hogy előfordult, hogy benn aludtam a színházban a díszletként funkcionáló ágyon, amit persze nem lehet! (nevet) Csak az utolsó előadás élménye van meg. Addig mindenkit idegesítve, ki-be járkáltam előadás közben az ajtón. Az utolsót meg tudtam nézni.
Ma már meg tudod nézni az előadásaidat?
Szó szerint rettegek az elején. Hogy elkapjuk-e a hangulatot, hogy a nézők milyen állapotban vannak, ettől egyfolytában szorongok. Sosincs kész egy előadás. Mindig egy picit változtatok rajta. Ha azt érzi a rendező, hogy ez olyan, amilyennek szeretné látni, ha már nem akar rajta változtatni, na, az egy nagyon jó érzés. Eddig csak egyszer éreztem ilyet, mert ez különleges, szakrális pillanat.
És melyik jobb érzés? Ezek a pillanatok, vagy a munkával járó eufória?
Inkább az eufórikus munka. Mert szakrális pillanatból gyanús, ha sok van. Akkor lehet, hogy a magunkkal szemben állított elvárás meggyengült. Ezért egyre összetettebb feladatokat, kihívásokat keresek. Ilyen volt a Panker Produkció Legendás Mátyás című musicale is, amit Mester Dáviddal, Cseh Dávid Péterrel és a menyasszonyommal, Kerényi Tünde Sárával írtunk és a Déryné Program támogatásával mutattuk be a 6színben, augusztusban. Ez nem egy egyszerű darab, nehéz próbafolyamatunk volt, az idő rövidsége és a feladat összetettsége miatt a színészekben az utolsó pillanatban értek csak össze a folyamatok. Ők is keresték a fogódzót, és bizonyos pillanatokban csak én láttam, hogy elkészülünk és jó lesz. Ez a rendező magánya és kiszolgáltatottsága. Aztán jöttek a sikerélmények, a felismerések és végül szép lassan összeért a forma a tartalommal. Az utolsó utáni pillanatban ez a rendkívül összetett játék működni kezdett. Elképesztően felszabadító volt, amikor az első preview előadáson először nevettek fel a nézők. A közönség megérezte, hogy a reakcióik segítségével tudunk még finomítani. Igazi partnerek lettek, örök élmény marad. A premier, az más. Ott sokkal szakmaibb és szigorúbb nézők ülnek, ezáltal a színészek is jobban izgulnak. De azon át kell lendülni és utána majd az idő és a felújító próbák szépen lassan összeérlelik a produkciót.
Mit szólna a gyerekként színésznek készülő éned ahhoz, amikről most beszélünk?
Amíg nem tapasztalod meg a történéseket a saját bőrödön keresztül, addig nem teheted magadévá az ezzel járó gondolatokat sem. Talán ezek lehetnek olyan tanulságok, amit meghallana ugyan a 15 éves énem, de nem tudna velük mit kezdeni, mert nem lehet átugrani fejlődési folyamatokat, kudarcokat, sikerélményeket. Ezeket mind meg kell élni. Azt az örömet, hogy nyersz egy pályázaton, csak akkor élheted meg igazán, ha előtte két éven keresztül minden egyes beadott anyagodat elutasították. Ez mind fontos tanulási folyamat. Hogy az ember megtanulja értékelni azt, amije van. A lehetőségeit, találkozásait.
Írta: Tarnócai Éva
