Lorán Lenke ma öt esztendeje hunyt el. Kirobbanó energiái voltak csaknem a hosszú élete végéig.
A fékezhetetlen energiák, zabolátlansággal is párosultak már gyerkőckorában, emiatt kellett eljönnie a Balettintézetből. Nem feltétlenül arra mozdult, amerre a mesternő a többiekkel együtt vezényelte. Kilógott a sorból egész életében. Hamar figura, fazon, jól megjegyezhető karakter lett belőle, teltkarcsúvá vált, élettel telien nagyhangú volt, bátran használt vaskos színészi eszközöket. Civilben pedig be nem állt a szája. A társaság középpontjaként „működött.” Rázúdította a történeteit, anekdotáit a hallgatóságára. Színészbüfében, étteremben is szeretett szerepelni. Áradt a humora. Ha megjelent valahol, szinte mindenkinek azon nyomban mosolyra húzódott a szája.
Már igencsak idős korában, barátnőjével, Csala Zsuzsával, akinek halála nagyon megviselte, a Mikroszkóp Színpadon még vagány, bőrszerkós csajokként táncolva, énekelve, nagy vehemenciával csaknem szétrepesztették a falakat. Kivert szegecses, testükre simuló szerelésük éles ellentétben állt a korukkal, de kamaszoknak is becsületére váló, őrületes, kihívó vitustáncot jártak, meg kellett pukkadni a röhögéstől. Pajkosak, fölöttébb játékosak voltak, teli öniróniával, és éveiket meghazudtoló, irigylésreméltó lendülettel. Máig ismert Zágon Istvánnak az a kabarétréfája, amiben Loránnal masnis kislányként mind nagyobbat tódítanak egymásnak, hogy kinek tojt egészen fantasztikus, képtelen ajándékot a nyuszi. Eljutnak egészen odáig, hogy már a ház és a repülőgép is tojásban érkezett hozzájuk, a nyafkán füllentőkhöz.
Lorán tudatosan használta teltségét, ahogy ezt egy komikusnak tennie kell. Kedvességgel, lefegyverző bájjal, napsugaras lényével, elementáris vitalitásával párosította behemót lényét. Tévékabarékban, szilveszteri műsorokban, a Família Kft. című sorozatban, filmekben, haknik garmadájában, egyaránt ott volt. Lételeme volt a színészet, és az, hogy az előadások után rendszeresen beül imádott törzshelyére, a Komédiás Kávéházba, ahol végeérhetetlen dumapartikba kezd barátokkal, ismerősökkel, de akár ismeretlenekkel is, hiszen közvetlen lénye ezt is lehetővé tette. És persze kiadósakat is kajált. Ezt tette otthon is, ahol gyakran hajnalig nézte a tévét, és időnként közben alaposan megdézsmálta a hűtőszekrény tartalmát. Annyira vonzódott a Komédiáshoz, hogy egy idő után a vele szemben lévő lakásba költözött, onnan bámulta a Nagymező utca forgatagát.
Legutolsó szerepeit a Karinthy Színházban játszotta. Ezek közül a legemlékezetesebb Hunyady Sándor Lovagias ügy című darabjában a minden lében kanál, nagyothalló nagymama volt. Persze eljátszott azzal, hogy leginkább akkor hall nagyot, ha ő is így akarja. Szándékosan félrehallott, elferdített, kifacsart szavakat, mondatokat. Jókora élvezettel tekerte ki a jelentésüket, nyíltszíni tapsokat aratva. Időnként ellopta a show-t másoktól, hiszen gyermekkori zabolátlan énje megmaradt. A Whisky esővízzel előadásában nyolc színésznő társával egyetemben randalírozott a deszkákon. Az Én, Te Őt! című krimi tenyeres-talpas szobalányaként mindig a legváratlanabb pillanatokban toppant be a hotelszobába, a lehető legnagyobb naivitást mímelve, akár gyilkosságot is megakadályozva.
Miután egyszer otthon megszédült, és a szó szoros értelmében a padlóra, a szőnyegre került, nem tudott felállni, így találtak rá reggel, kijelentette, hogy nem lép többet színpadra. Aztán sajnos öt éve nem csak a színházból, hanem az életből is kiiratkozott. Érdemes- és Kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, aki több mint harminc esztendeig játszott a Vidám Színpadon. Humora sokak számára jelentett gyógyírt, mindenki érezte rajta, hogy nagyon szereti az embereket, és ezért cserébe viszontszerették. Markáns, erőteljes színfoltot jelentett a magyar színházi palettán. Utánozhatatlan egyéniségére ma is sokan meglehetősen jó szívvel gondolunk.
Írta: Bóta Gábor