Mintha teljes katyvasz lenne a Prudencia Hart különös kivetkezése című előadásnak az eleje. Ha úgy tetszik őskáosz a Stúdió K előterében. Kocsmaszínház, ami közben lehet piálni, és a totális banalitások keverednek a lét végső értelmének filozofikus fejtegetésével.
Az előadás előtt 10 perccel még a színház előtt dumálnak, bagóznak civil ruhában a színészek. Azt hiszem korán jöttem, nem este 7-kor, hanem fél 8-kor kezdenek, ami itt gyakori. Rá is kérdezek, de azt felelik, á, nem, 7-kor, de ez végig ilyen laza lesz. A Stúdió K Színház előterében, egyben büféjében, háromnegyed körben helyezték el a székeket, középen asztalok, fapadokkal. Szórólapokon, majd szóban, felhívják a figyelmünket, hogy előadás közben is szabad inni, akár szendvicseket enni, alkoholt fogyasztani, és játék közben is odamehetünk a büfépulthoz, kérhetünk bármit. Azon elmélázhatunk, hogy az a produkció erénye vagy a hibája, hogy előadás alatt senki megy a pulthoz. Olyan figyelmet sikerült kelteni, hogy senki nem szomjazott meg, vagy nem sikerült igazán kocsmahangulatot teremteni? Ahol mindenki szabadon mozog, beledumál a másik mondókájába, tulajdonképpen pillanatnyi csend sincs, állandó a nyüzsgés, hangzavar uralkodik a teremben. Itt meg majd lesznek nagy, feszült csendek, és, remek, hogy lesznek, de abban nem vagyok biztos, hogy az is remek, hogy az illedelmes publikum – velem együtt –, ugyanúgy behódol a színházi konvencióknak egy formabontó előadáson, mintha a lehető leghagyományosabb teátrum nézőtéren foglalna helyet. Az interaktivitásra a színészektől is lehetne több kezdeményezés.
Amikor bemegyünk egy kis pulpituson ott ül már Spilák Lajos különböző hangszerek társaságában, amiből rendszerint valami jó szokott származni, és ez most is beigazolódik. Lényegében ő indítja az előadást. Erőteljesen gunyoros hangvételben kezdi mesélni Prudencia Hart PhD. hallgató történetét, aki egy távoli konferenciára, és egyben világmegismerésre, önfelfedezésre igyekszik. Dolgozatának címe Az alvilág inherens interoitása a néphagyományokról szóló diskurzusokban. Ezen persze nevetni kell, mert az okoskodóan körmönfont, fellengzősen fontoskodó tudományos nyelvnek a karikírozása. A drámaíró David Greig-nek rengeteg a szóleleménye, Závada Péter, a fordító, nyilván jócskán megtoldotta a szöveget a saját fantáziájának „ékességeivel”, temérdek ilyen „mazsola” van. Tobzódnak az extrém szófordulatok, vagány kifejezések, az éteri, költői nyelv belevaló trágársággal vegyül. Ahogy maga a história is ingajáratban van a magasztos, a filozofikus, az élet és a világ végső értelmét feszegető gondolatok, elmélyült szópárbajok, és a mindennapi problémák, a banális trivialitás között.
A két főhős alakjában is ott a két véglet. Prudenciát Pallagi Melitta olyan nagyszerűen játssza, hogy hihető róla az is, hogy hamarosan jelentős tudóssá válik, de az szintén, hogy egy naiv kis csajszi, akit sok mindennel meg lehet „etetni.” Kíváncsian szívja magába a süket dumát, a mesterien ördögi manipulációt is, és nem feltétlenül tudja szétválasztani a színvalót, az ügyes hülyítéstől. Márpedig Nagypál Gábor sátánja vérprofi manipulátor. Fogadósnak, kocsmárosnak álcázza magát. Olykor dermesztően rideg, fenyegető, rémes dolgokat mond, máskor szinte vajra lehet kenni, a lehető legnagyobb, szív-meleg humanistának álcázza magát. Igencsak emberinek mutatkozó förmedvényes alak, bár joggal érezteti, hogy az emberek között jócskán vannak nála elaljasodottabbak. De sok tekintetben fair play játékos. Lételméleti szócsatája Prudenciával csaknem olyan mint egy igazságos párbaj a régi western filmek végén, kard ki kard, vagy pisztoly, de a lényeg, hogy győzzön a jobbik. Ez bármennyire profanizált sok minden az előadásban, tulajdonképpen mégiscsak egy feszült nagyjelenet, két jelentős színészi alakítással. De a többiek is jelentősek, több szerepben, apró villanásokban is érződik, hogy fölöttébb együtt van a csapat, hogy élvezetesek voltak a Kovács D. Dániel vezette próbák.
Felszabadította a színészek játékkedvét, de ugyanakkor a meglehetősen szűkös térben, pontos koreográfia szerint mozgatja őket. Gyakran van jelen akár mindenki, akkor is, ha nem feltétlenül lenne dolga a jelenetben. Akárcsak mimikával, gesztusokkal, megjelenítik a különböző lehetséges reakciókat. De többeket kapok rajta azon, hogy rövid időkre kiesnek a szerepükből. Civilként figyelik a kollégáikat, mert érdekli őket, hogy éppen azon az estén, mit hogyan csinálnak. Látszik az, amikor nem alakítanak, hanem kicsit kívülről, nézőként is élvezik a produkciót. Ezt lehetne hibaként is felróni, de én kedvelem. Óhatatlanul is megmutatkozik, hogy szeretik a partnereiket, hogy ők egy brancs. Ettől tudnak ilyen magas hőfokú előadást csinálni. Az említetteken kívül, Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Samudovszky Adrian, Szabó Sipos Ágoston előtt egyaránt le a kalappal! Színvonalas egyéni és imponáló összteljesítményt nyújtanak. Jó kis ribilliót, felfordulást „rittyentenek”, miközben behúznak gondolati és lelki gyomrosokat. Halálra élvezik amit csinálnak, és ezzel a közönségnek is kiadós élvezetet nyújtanak.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Dömölky Dániel
