„Te nem vagy kisebbség”, vágja Alföldi Róbert fejéhez Fülöp Tímea szabadkai színész, és Alföldi gunyoros hangsúllyal, elfintorított arccal visszakérdez, hogy „én nem vagyok kisebbség!?” A trianoni csata előadásán vagyunk, az Átrium Színházban.
Attól függ, honnan nézzük ki a kisebbség. Trianon feldolgozatlan traumája óta, amikor például az egész Vajdaságot elcsatolták az országtól, egy délvidéki magyar, ha hozzánk érkezik, kisebbségben érzi magát nálunk is és otthon, Szerbiában is. Alföldit „magyar magyarnak” látja, aki ugyebár nem kisebbségi. Ő azonban vállaltan melegként, pláne a mostani időkben, nyilvánvalóan kisebbséginek érzi magát a saját hazájában.
Velünk szemben ülve vitatkoznak egymással a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház kiváló színészei, Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea. És Alföldi, Péterfy Bori, Kovács Máté magyarországi színészek, akik civilben vannak, kezdetben sok tekintetben magukat is adják, a második részben már jelmezeket viselnek, és hangsúlyosan szerepeket játszanak a két teátrum közös produkciójában.
Röpködnek az egymás fejéhez vagdosott mondatok, gyakran érvek csatáznak, máskor sebek szakadnak fel, felhorgadnak indulatok, sértések találnak célba, fájdalmas, szőnyeg alá söpört témák kerülnek elő, van aki nem is bírja tovább és kirohan. Ez azonban, legalábbis ekkor még, nem „vérdráma”, sokat nevetünk, mert abszurdba fordulnak a kijelentések, a mind intenzívebb szóváltások és szócsaták. Gyakran a metakommunikáció ellentételezi az elhangzottakat. Felforrósodik a légkör, parázzsá válik a hangulat, a megértés és az elutasító sértettség között lavíroznak a színészek. Tabutémák kerülnek szóba, mint a Kosztolányi Dezső Színház igazgatójának, rendezőjének, Urbán Andrásnak a produkcióiban általában. Az Átriumban is dolgozott már, a Mefisztót állította színpadra, a Stúdió K-ban Sacra Hungarica címmel egy független társulat életét „zenésítette meg”, ami tulajdonképpen ütős politikai kabaré. A Délvidéken rendezett Urbi et Orbi előadása jelentős babérokat aratott a „megboldogult” Pécsi Országos Színházi Találkozón, a Bánk bán verziója botrányt is okozott ugyanott. Igen markáns, egyéni látásmódú, fantáziadús rendező, aki gyakran használ provokatív elemeket, hangos hanghatásokat, a színészektől lelki, és nem ritkán, testi lemeztelenedést igényel, miközben maximálisan alkotótársaknak tekinti őket. Épít az ötleteikre, a próbák alatti improvizációikra, ahogyan ez most is történt, ezekből született a színjáték szövege, amit Urbán Ugrai Istvánnal közösen írt. A szöveget alátámasztja Szerda Árpád zenéje, ami bekúszik a mondatok alá, netán fölé. Háromtagú zenekar ül a szín jobboldalán, Gátos Iván a zongoránál, Nagy Zsolt a dobnál, Pál Gábor a basszusgitárnál, igen impulzívan játszanak, olykor zaklatottan üvöltő, máskor szellemesen szarkasztikus zenét, és kísérik az elhangzó dalokat, melyek között van áthallásos kuplé, és már-már a Brecht darabok songjaira emlékeztető, a közönség felé fordulva előadott, harciasan kemény „nóta”.
Szóba kerülnek a Trianonnal kapcsolatos égető, gyakran ambivalens kérdések. Például az identitás problémája, az irredentizmus, a szőnyeg alá söpört, vagy oda söpörni akart problémák. A határon túlra érkező, sokszor igencsak vitatható támogatások, az, hogy ki a magyar és ki a nagyobb magyar. A nemzeti érzés és a nemzetieskedés. Az általános közhangulat. A nacionalista ideológiák tobzódása. A hiszékenység, a bizalmatlanság. A vágyálmok és az azokból való zord ébredés. Összeszólalkozások, kibékülések, „haragszomrádok” és engesztelődések tanúi lehetünk. Az első rész ücsörgése után a második részben már pulzál a színpad, sokat mozognak és táncra is perdülnek a színészek. Akár harciasnak tűnő csatasorba rendeződnek, máskor elmagányosodva szétszóródnak. Más-más testesíti meg Nickelsdorfot, Szabadkát, Fejért, Zólyomot, Ungvárt, Hargitát.
Azt játsszák, hogy Alföldi az Apa, Pétefy az Anya, akik örökbe fogadják valamennyi „gyermeket.” Perpatvarozva, durcáskodva, örömökkel, bánatokkal, élnek-éldegélnek. Egy ide-oda húzó nagycsalád. Bizonyos ideig valahogy csak megvannak. Aztán jön egy Urbánnál gyakori, meglehetősen provokatív rész, egy „húzd meg- ereszd meg”, egy nagy önsorsrontó buli, hatalmas orgiával megspékelt féktelen téboly, ahol a tettlegességig elszabadulnak az indulatok, ahol kő kövön nem marad, egy nekiszabadult „gyilokparti”. Ahogy Shakespeare tragédiáiban, szép számú halott marad a színen, a kétségbeesett fejvesztettség nyomán.
A magyar gyakorlott nép az önsorsrontásban, a rossz oldalra állásban, amihez újra és újra külső segítséget is kap. Abszurdba hajló vízió ez, sötét látomás, de sajnos valóságalapokon. Néhányan a közönség tagjai közül kiakadnak. Mások hosszan ünneplik a magukat nem kímélő, mélyre ásó, a saját fájdalomküszöbüket is jócskán átlépő színészeket, akik közül láthatóan többen a meghajlásnál sem egészen tudnak felocsúdni, ahogy a nézők soraiban is jó néhányan vannak ezzel így.
Írta: Bóta Gábor
(Fotók: Mészáros Csaba)