Úgy vannak magukkal elfoglalva, hogy közben a világra is reflektálnak. Önismereti kurzusokat tartanak a végzős Zsótér Sándor osztály tagjai vizsgaelőadásokként.
Még azt is tudatják a Babaház című produkció elején, hogy éppen aznap hogyan vannak. Egyenként belépnek az ajtón, és ott megállva, a civil nevüket mondják a Színház- és Filmművészeti Egyetem régi játszóhelyén, a Padláson. Stúdió ez, nagy idők nagy tanúja, mobilan, bárhogy alakítható benne a tér. Most éppen két oldalról üljük körbe a játszókat, mint Ördög Tamás jó néhány rendezésében. Ezúttal ő átellenben áll a belépő színészekkel, és a viszonylagos messzeségből külön-külön tudakolja tőlük, hogyan is vannak. A válaszokra újabb és újabb kérdéseket tesz fel, és rendre meg is érkeznek rájuk a válaszok. Pár mondatosak. Az éppen akkori közérzetre vonatkozóak. Valószínűleg minden előadáson mások és mások, szó lehet szakdolgozatról éppúgy, mint magánéleti kérdésről, vagy éppen arról, hogy az osztály tagjai nem unják-e már egymást.
Szinte minden osztály életében vannak olyan időszakok, amikor úgy érzik, egymás levében főnek, már elegük van, nem tudnak inspirálódni a többiekből. De az a két produkció amit most láttam, éppen arról regél, hogy az osztály tagjai nagyon is egymásból merítkeznek.
A Babaház előadását Ibsen darabja ihlette, de kevés szöveg hangzik el tőle. Inkább gyakran meglehetősen hevesen megdumálják a színészek, Brezovszky Dániel, Czirják Liliána, Erdős Lili, Juhász Vince, Kiss Nikolett, Rákos Olivér, hogy milyen gondolatokat, érzelmeket vált ki belőlük a darab. Összevitatkoznak például azon, hogy egy anya ott hagyhatja-e a gyerekét? Az egyik evidens nézet, hogy na azt aztán semmi esetre sem. A markáns ellenvélemény pedig az, ha a házasságban fullasztó már a légkör, ha elhidegült a kapcsolat, ha az egyik fél le akarja uralni a másikat, akkor a gyereknek is jobb, ha valamelyikük odébb áll. Vehemensen ütköztetik a nézeteket. El-eljátszanak egy-egy jelenetet. Mint vizsgaelőadásokon gyakran előfordul, többen is a két főszereplő, Nóra és Hjelmer bőrébe bújnak. De közben némiképp maradnak diákok is, akik kipróbálnak különböző szituációkat, tulajdonképpen helyzetgyakorlatokat csinálnak. Próbára teszik a maguk képességeit, igazságérzetét, erkölcsi érzését, világlátását, és tehetségét is. Abszolút magukból táplálkoznak, nincs szükségük se díszletre, se jelmezre, vagy éppen a lehető legminimálisabbra. Civil ruhában játszanak, és bizonyos értelemben civil énjük is jelen van, ugyanakkor megmutatják gyors átváltozó képességüket is. De ettől még ez nem esztrádműsor. Pár perc alatt is képesek a pokol legmélyebb bugyraiba eljutni, totális kétségbeesést, pusztító féltékenységet, sistergő haragot érzékeltetve, de humoruk is van a groteszken kiélezett helyzetekhez. Karakteres személyiségek, akik kiváló összteljesítményre is alkalmasak.
Ugyanez az ötödéves prózai színművész osztály adja elő Vilmányi Benett Színész, szegény című darabját, amit ő is rendezett. Szintén a Színház- és Filmművészeti Egyetemen mutatták be, de „kiköltöztették” a Jurányi Házba. Ezt valószínűleg rájuk is írta Vilmányi, ez már arról is szól, milyen tapasztalatokat szereztek a szakmában, és mi vár rájuk a diploma átvétele után. Egy filmforgatáson vagyunk. Ahol tulajdonképpen működik minden, és mégsem működik semmi. Nem megy olyan jól az összmunka, mint feltehetően az osztályban. De azért nagy nehezen csak össze kell állni a felvételekhez. Ám előtte-utána és akár közben is, mindenkinek van valami „hasfájása”, zsörtölődni valója, kifogása, észrevétele, „viszketegsége” ami hátráltatja a munkát. Ahány ember, annyifelé húz. Aztán valahogyan csak összekapják magukat, és valamit fel is vesznek, de érződik, hogy ez nem az igazi. A filmforgatás munkatársai nem tűnnek tehetségtelennek, csak mindegyikük abban tetszeleg, hogy az ő munkája a legfontosabb, fel is akarja rá és magára hívni a figyelmet. A széttartó erők széthúzássá, kis összeomlásokká válnak, majd valahogy mégis folytatódik a munka, de az eléggé nyilvánvaló, hogy így remekmű nem születik. A film feltehetően alatta marad majd a stáb képességeinek. Úgy gondolom, ez országjelkép is akar lenni, de ahhoz nem elég fajsúlyos, inkább kedves és meglehetősen jól játszott forgatási paródia.
Ismét kis térben vagyunk, érintésnyire a színészektől, akik a befejezés felé kis interaktivitásra is ragadtatják magukat. Már a címből eléggé világos, hogy nem tartják túl rózsásnak a helyzetüket. Bohózati szituáció, helyzetkomikum is adódik bőven, de azért ez kesernyés vígjáték, ami az alkotómunka gátjait is számba veszi. Nem nagyon tárja fel a szétesettség, a türelmetlenség, a kedélytelenség okait, hagy bennem hiányérzetet. Vilmányi 1V1/ Zenés stand-up című estje, amiről le merem írni, hogy a zsenialitás határán mozgott, sokkal szélesebb érzelmi amplitúdón játszott, a laza könnyedségtől a borzadályos, gyilkos agresszióig terjedt a skála egy olyan fiatal előadásában, akiben megcsillan a nagy színész lehetősége. Az embernek vannak pozitív előítéletei is, emiatt most is ilyen nagy dobást vártam. A Szegény, színész tele van jó megfigyelésekkel, vitathatatlan az íráskészség is, az előadás pedig flott és gördülékeny, nem mellékesen, sokat lehet nevetni. Igen hálásak a szerepek, amit ki is aknáz valamennyi színész, Rákos Olivér, Major Irma, Czirják Liliána, Brezovszky Dániel György, Erdős Lili, Forrai Áron, Juhász Vince, Kiss Nikolett. Van játékkedvük, humorérzékük és öniróniájuk bőven. És van tehetségük, szakmai felkészültségük is.
Bármilyen rondán hangzik, a vizsgaprodukciók embervásárok is. Az általam látott két előadásból az igazgatók és a rendezők is sejthetik, hogy kik ők és mit tudnak.
Írta: Bóta Gábor
Fotók: Kuttner Ádám
