Sokoldalú színész, aki többféle műfajban is megállja a helyét. Legyen szó akár zenésről, akár vígjátékról, akár drámai szerepről. Legnagyobb erénye a jó karakterformálás. Oláh Béla egyedisége, az egész testtel és lélekkel való játék.
Felkészültségednek, szorgalmadnak hamar híre ment. Mivel vívtad ki ezt a „billogot”?
20 évesen kerültem fel Budapestre Szente Vajk osztályába a Pesti Magyar Színház Színiakadémiájára. Ez volt az első zenés osztály. Mint a színház akadémistáinak, folyamatosan be kellett állnunk a színház produkcióiba. Elkezdtük tanulni a mesterséget és megtapasztalhattuk, hogy épül fel a színházban egy előadás. Sorba kerültünk be az előadásokba, – Harisnyás Pippi, Tündér Lala, – de az első szerepemet, a Leventeoktatót a Valahol Európában-ban kaptam, másodéves növendék koromban, Gémes Antos sérülése miatt. Délután 5-kor szóltak, hogy rohanjak fel a karmester szobába. Elmondhatatlan izgatottan szaladtam fel, nagyon akartam, hogy végre meg tudjam mutatni magam. Két órám volt arra, hogy megtanuljam a szöveget, a dalokat, a koreográfiát, a táncot. Szerencsém volt, hogy dallamot nem kellett tanulnom, – mert azt már tudtam, – csak szöveget, meg persze a koreográfiát. Mikor visszatértem az öltözőbe, hogy rögzítsem a szöveget, már hívtak is vissza a színpadra, ahol ott állt előttem hat gyerek, a súgó, meg a koreográfus. A súgó mondja nekem, hogy ’Mi az isten van itt?’ Nézek körbe, mondom „Próba van.” Megismétli. Kiderült, hogy ez a szövegem. 6.55-kor még se portom, se jelmezem nem volt, a szöveget hangosan töltöttem a fejembe, és még lőnöm is kellett az előadásban, ami az eredeti feladatom volt. Szóval így kezdődött „A nagy beugrásaim…” története…
Ez egy bravúros ugrásod volt. Hihetetlen koncentrációról tettél tanúbizonyságot. Ezek nem egyszerű feladatok.
Vannak ennek a szakmának olyan részei, amik nem taníthatóak. No, a beugrás egy ilyen terület. Két óra alatt egy 9 perces jelenetbe hogyan kell úgy beállni, hogy a néző ebből ne vegyen észre semmit. Nagyon jó élmény volt, hálás vagyok érte. Nagyon sok ugrás követte ezt. Például az Időfutárban a Magyar Színházban egy főszerep. Benedict szerepére volt három napom, egy DVD felvétellel, két próbával és egy szövegkönyvvel. Nagyon jó a szerep, volt egy érdekes íve. Egy tanulási folyamat kellős közepén voltam, és nagyon hálás ezekért a beugrásokért. Olyan volt ez, mikor az embert beledobják a mély vízbe. Azt a bizalmat, amit kaptam, nem is tudom, minek köszönhetem.
Egy éve is volt egy nagy beugrásod a Játékszínben, az Adáshibában.
Talán ez volt a legkeményebb kihívás az életemben. A Christosra ugrottam Imre Krisztián helyére. 14 óra felkészülési időm volt rá, aznap este nem aludtam. A második felvonás elején bementem a színpadra és a tapsrendnél mentem csak ki. A pergő párbeszédek miatt eszméletlenül kellett figyelni, de nagyon segítőkészek voltak a kollegák. Szerencsére jól sikerült. Ez egy vígjáték, ami arról szól, hogy nem vesszük észre a csodát, pedig ott történik mellettünk.
Ha nagyon rövid idő alatt kellene castingolnod egy producernek, milyen előadásban mutatnád meg magad?
Mivel minél több mindent szeretnék megmutatni magamból, ezért olyan darabot választanék, amelyből kiderül, hogy tudok énekelni és táncolni is, mindemellett a repertoárom legszélesebb skáláját villantanám fel. Ha szerepet kellene mondanom, akkor van egy nagy vágyam, amit már régóta szeretnék eljátszani: A Rémségek kicsiny boltjából Seymour szerepe. Gyönyörű íve van, jókat lehet benne énekelni. Emellett komoly üzenete van és egy lélekbevágó görbe tükröt mutat az embereknek. Az ilyen mondanivalók miatt érdemes színházba járni.
Változtatott rajtad a budapesti élet, a színművészeti élettempó?
Hét éve élek Budapesten. Remélem sokat változtam, fejlődtem ezalatt. Nagyon zárkózott, félénk, szűkszavú fiú voltam. Seymour is pont ilyen fiú, aki nem tudja megfogalmazni, amit igazán mondani akar, mert nincs meg hozzá minden eszköze. Ez persze nagyon szépen fordul a darabon belül. Szeretem nagyon és szeretném nagyon eljátszani. Az az erő, szenvedély, hogy egy ember meddig képes elmenni azért, akit szeret: fantasztikus lehet átélni.
Ilyen nagy érzelmeket éltél már át az életben?
Sajnos, igen. Fél éve halt meg édesapám. Végig kísértem az utolsó hét napját, amit korházban töltött. Borzasztó volt átélni azokat a napokat, amikor mi már tudtuk, hogy nem fog kijönni a kórházból, de felé azt sugároztuk, hogy hazavárjuk, és minden rendben lesz. Az a kegyetlenül keserédes fájdalom, hogy úgy mosolyogsz, hogy közben tudod, hogy vége. Van hova nyúlni. Szeptemberben a Hosszúlépés kísérővel című, Tar Sándor interjúi alapján készült monodráma felkérés is véletlenül jött, de épp jókor játszhattam el egy színműs barátom helyett. A darab pont arról szólt, amiről apám halála után senkinek sem tudtam beszélni, de ez a szöveg megtette helyettem. Erre sem volt sok időm, de ott voltak az érzéseim, a fájdalom, a veszteség. Bementem a színpadra, és egy másik emberként távoztam.
Mit jelent számodra a csend?
A színpadon?
Is.
Csendet teremteni kétféleképpen lehet. Jól, vagy rosszul. Ha nem kap információt a csendből a néző, akkor nem történik semmi. Jelenet közben nekem a csend két mondat közötti gondolatot jelent. Feldolgozás, megértés, és egy új állapot születése. Ha néző, a saját vizualizációja alapján megérti, amit közölni kívánok és megtörténik az az állapot, amit szeretnék elérni, akkor van idő akár a csendre is. Nem baj, ha nem ugyanazt gondolja, amit én, sőt. Ettől annyira színes a színház.
Muszáj, hogy elmondjam, amióta láttalak, folyamatosan Jim Carrey jut eszembe rólad. Valahogy nálad is az arcoddal együtt mozog a tested. Hogy viselik ezt a rendezők?
Nagy Jim Carrey fan vagyok. Nem tudom, hogy mi számít neki természetesnek, de számomra minden az, amit csinál, imádom nézni ahogy játszik. Ahogy a teste követi a szövegeit, az arca meg külön életet élve rájátszik, az egyszerűen fantasztikus. Igen nekem is beindul minden porcikám, amikor játszom. Akkor vagyok önmagam, amikor ezt csinálhatom. Úgy gondolom, amig nem szól a rendező, addig szabad csinálnom.
Épp az egyik rendeződ említette, hogy a könnyed vígjátéki figuráidnak is van drámai színe és nagyon emberi vagy a karaktereidben és az életben egyaránt.
Óh… Peller Karesz? Vele először az Édeskettes hármasban vizsgánkon találkoztam, amit Szente Vajk rendezett, és Károly eljött minket megnézni, mivel a darabban ő játszik. Épp értetlenül álltam, mert a Zuhanás című dalomat nem tapsolták meg. Magamban kerestem a hibát, de azért megkérdeztem Vajkot, hogy mit csináltam rosszul? Ott állt mellette Peller Károly. Vajk magyarázta, hogy ez nem egy önálló musical dal, hanem egy dalbetéttel magyarázott szituáció. Peller Karcsi pedig megjegyezte, hogy neki a dalom volt a vizsga egyik legszebb pillanata. Utána a József Attilában játszottam a Macskafogóban Peller Károllyal a repülős jelenetben, amikor lezuhanunk, egy nagyon emlékezetes pillanatot éltünk át színészként. Ezután megkérdezte, hogy ráérnék-e a Misi Mókusra, ő írta a darabot és ő is rendezi. Bumba szerepére kért fel, és fantasztikus szereplőgárdával, elképesztő kalandokkal létrejött egy igazi családi musical. Annyira szeretem, hogy sokszor én is szívesen ülnék a nézőtéren… Családdal. Az enyémmel. A még nem létező gyerekeimmel. Aztán eszembe jut, hogy 300 ember megvette a jegyet, hallod, hogy jól érzik magukat, egyszerűen nem tudsz úgy hazamenni, hogy nem akarod ezt csinálni.
Írta: Tarnócai Éva
